A Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, illetve a Digitális Irodalmi Akadémiához kötődő, irodalmi viszonylatban szokatlanul magas összeggel járó Térey János Alkotói Ösztöndíjjal kapcsolatban az utóbbi napokban számos élesen különböző vélemény fogalmazódott meg, ezek értékeléséhez érdemes bizonyos tényeket megismerni. A múlt heti Narancsban Teczár Szilárd cikke jól összefoglalta az eseményeket, Nemes Z. Márió pedig a reflexióit adta közre. Itt most arról lenne szó, hogy a Szépírók Társaságának tagjaként e sorok írója hogy látta a dolgokat a maguk folyamatában. (És a konkrét ügyről szólva tekintsünk el annak taglalásától, hogy mit gondolunk arról, egyáltalán szükség van-e a pártállami időkből örökölt formájukban az állami díjakra, illetve az állam által – sport-, művészeti és tudományos érdemekért – biztosított újabb keletű járadékokra.) Jobb lenne erről az egészről múzsaibb tenorban beszélni, de úgy érzem, a tárgyilagosság krónikási szempontja fontosabb.
A december közepén érkezett felkérés után hamar világossá vált, hogy
a Szépírók egy része ellenzi
a Térey-ösztöndíjak odaítélésének meglehetősen előkészítetlen folyamatában való testületi részvételt.
| ||
Sok pont volt homályos. A PIM főigazgatójának vétójogát, bár ilyesmiről állami díjakkal kapcsolatban korábban is lehetett – akár konkrétumokat is –, hallani, szerintem minden józanul gondolkodó aggályosnak tartotta. De úgy emlékszem, néhány néven kívül nem volt nyilvános az sem, hogy a végső döntést milyen összetételű testület fogja meghozni, ahogy az sem, hogy a kiválasztott díjazottakkal szemben végül milyen elvárásokat támasztanak majd. (A múzeum honlapján az erre vonatkozó dokumentumok január 20-ai, illetve 21-ei dátummal vannak fenn.) Azt sem lehetett tudni, hogy pontosan miféle szempontok alapján zajlik majd a végső kiválasztás. Valamiféle minőségi mozzanatot vélelmezni lehetett, legalábbis is a szavak szintjén, hiszen egyetlen díj sem tűzi a zászlajára a silányságot; a kormányzati háttér és Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a személye ugyanakkor óhatatlanul előrevetítette a politikai elfogultság árnyát is.
Annyit mindenesetre lehetett tudni, hogy
egy ilyen ösztöndíjat Térey János is szorgalmazott,
akinek az elfogulatlanságát általában nem szokás megkérdőjelezni, bár persze nyilván ő sem volt tévedhetetlen. Demeterrel is tárgyalt ez ügyben, az ő személyét azonban köztisztviselőhöz méltatlan, agresszív megfogalmazásai, kinevezésének körülményei és vezetői koncepciójának számos eleme miatt sokan elutasítják. Térey nyilván nem utasította el, mások igen, és olyanok is vannak, mint például Parti Nagy Lajos, aki (egyébként nem a díjjal kapcsolatban adott) egy interjúban elmondta, hogy a Demeter által vezetett állami intézménnyel sem kíván kapcsolatot fenntartani, magyarul a lábát se teszi be a múzeumba, hozzátéve: „de ez az én magánügyem, nem várom el senkitől, hogy ugyanezt tegye, és egyáltalán nem biztos, hogy igazam van”.
Azon kívül, hogy ellenezték a Szépírók részvételét a döntési folyamatban, mint a múlt heti Élet és Irodalomban Szijj Ferenc megírta, voltak, akik személyükben sem kívántak érintve lenni, és
jó előre kérték, hogy rájuk ne szavazzon senki,
vagy később, a szavazatok összesítése után kialakult és a végső zsűrinek megküldött harminc fős listáról vetették le a nevüket.
A két hét alatt lezajlott, sok szervezetre kiterjedő – és a kuratórium elé összesen több mint háromszáz nevet terjesztő! – jelölési folyamat után a végső döntés is csak néhány hetet váratott magára. Bartók Imre, akit úgy jelöltek, illetve díjaztak, hogy őt magát nem kérdezték meg a dologról, ekkor a Facebookon jelentette be, hogy nem kívánja átvenni az ösztöndíjat. Aggályosnak tartja ugyanis Demeter személyét, az odaítélés folyamatát, a díj egész koncepcióját, illetve a két év múlva esedékes felülvizsgálatot – amely után legalább öt írótól megvonnák a további támogatást –, ezen kívül jelezte, hogy még nincs is harmincöt éves, vagyis nem is kaphatta volna meg az ösztöndíjat. A január 21-ére datált ügyrend egyébként így fogalmaz: „Az életkori kikötésnek az ösztöndíjas jogviszony kezdete évének legalább egy napján kell teljesülnie”, vagyis elvileg az is jogosult, aki a jelöléskor még harmincnégy éves sem volt: ez is a kapkodás jele. (Demeter Bartók helyét a listáról lemaradtak közül Bartis Attilának ajánlotta fel, aki az ösztöndíjat elfogadta, a további lemondások óta pedig, egy nyilatkozat aláíróinak névsorából úgy tűnik, Varró Dániel is a díjazottak közé került.)
Nem sokkal később Csehy Zoltán utasította vissza a díjat, amit a döntés átláthatatlanságával illetve azzal indokolt, hogy a munkaterve – amelynek megvalósításához, mint elmondta, nyugalomra van szüksége – szerinte nem esik egybe a kívánalmakkal. A díj elfogadása után az összeg nemes célra történő továbbadását Csehy szerint a szabályzat nem tette lehetővé, bár az ilyesmit más vélemények szerint jogszerűen nem lehet megtiltani.
| ||
A következő fordulatot az hozta,
hogy Bartók Imre bejelentette: a díj visszaadásáról szóló nyilatkozata másnapján a Külgazdasági és Külügyminisztérium visszavonta a részvételét (mármint Bartókét) az Irodalom Éjszakája elnevezésű nemzetközi programon. Az összefüggést később – meglehetősen pimasz hangú közleményben – a minisztérium sem tagadta: „Bartók Imre Facebook-posztjában egyértelművé tette, hogy nem kíván részese lenni a kormányzat által szervezett és finanszírozott kulturális életnek. (…) Amennyiben Bartók Imre jelzi, hogy véleményét félreértettük (…) örömmel jelezzük a szervezőknek, hogy továbbra is az ő szövegével kívánjuk képviselni a magyar irodalmat.” A reakció nyilván abszurd, a kormány nem válogathat politikai alapon a honpolgárok között. Egy metaforával élve: ha megtudják, hogy nem értek egyet a Katasztrófavédelem finanszírozásával, az még nem ad felhatalmazást arra, hogy visszahívják az égő házamtól a tűzoltóautót.
Keresztesi József a Bartókot ért megtorlásra válaszul adta vissza az ösztöndíjat. Ezt valamivel később megtette Szőcs Petra (ahogy látom, kommentár nélkül) és Zoltán Gábor is, aki a Bartókot, illetve rajta keresztül nyilván a jogegyenlőséget sújtó inzultus mellett a díjazottak személyét ért, általa rosszhiszeműnek és erőszakosnak érzett reakciók özönére is utalt. Bizonyára az ilyen hangokat tette szóvá Fehér Renátó a 24.hu oldalon olvasható cikkében, amikor Petri György példáját felidézve ezt írta: „nem emlékszem, hogy ő morális fölénnyel rángatott volna bárkit le maga mellé szamizdatba.”
A nyilatkozatok sora folytatódott: több írószervezet után a Szépírók Társaságának elnöksége is megszólalt, kiállva „a díjakat elfogadó és a díjról lemondó szerzők mellett is”, az egyes írók döntéseinek tiszteletben tartására és egymás támogatására intve, „hogy a közös értékrend erősebben számítson, mint a szakmánkat megosztani kívánó törekvések”. A Bartók Imrét ért kormányzati megtorlásra a szöveg csak nagyon szőrmentén utalt – „nem fogadjuk el, hogy bármilyen támadás érje az ösztöndíj lehetőségével élni kívánó vagy a jelölést visszautasító írókollégáinkat” –, amit a társaság jelentős része túlságosan diplomatikusnak érezhetett, ezért száz író – köztük e soroké – külön nyilatkozatban állt ki a Literán Bartók mellett. Valamivel korábban huszonhét díjazott is aláírt egy nyilatkozatot, amelyben sérelmezik a minisztérium eljárását, bár az a kérés, hogy „mégis szerepeltesse a Külgazdasági és Külügyminisztérium az Irodalom Éjszakája eredeti koncepciójának megfelelően Bartók Imre szövegeit a programban”, elég nyámnyila dolognak tűnik.
Nyilatkozatukban a huszonhét díjazott azt is írja, hogy „az ösztöndíjat a szakma szervezeteinek széles körű részvételével ítélték meg”,
ami nem a teljes igazság,
mert a zsűriben részt vevő szervezetek távolról sem azonos súlyúak, miközben – a két-két képviselőt delegáló MMA-t és a Digitális Irodalmi Akadémiát leszámítva – mindegyiknek egy-egy szavazta volt, ráadásul az egyik legtekintélyesebb szervezet (ha csak létrejöttének körülményeit és az egy főre jutó Kossuth- és József Attila-díjak számát nézzük), a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elzárkózott az eljárásban való részvételtől.
| ||
Nincs olyan, hogy valaki nem elég demokratikus.
Van egy minimum, ami alatt nem demokratikus az ember, fölötte igen. Mint az ártatlanság: vagy-vagy. (A demokraták és a szüzek között aztán persze jelentős különbségek lehetnek: nem mindegy például, hogy valaki dühös incel vagy szelíd szerzetes.) A kormány már régen gondoskodott róla, hogy aki nincs velük, az ellenük legyen: a fontos ügyek megítélésében a bíróságok, a parlament vagy épp a hajléktalanok helyzetétől kezdve a szegregáción vagy a Magyar Tudományos Akadémia megalázásán át a Mészáros Lőrinc-jelenségig a jóérzésű és tájékozott emberek körében létezik valamiféle demokratikus minimum, vagyis ha valaki ezekben a kérdésekben a kormánnyal fúj egy követ, az a demokraták szerint nem demokrata.
A Térey-ösztöndíj, nyilvánosságra került formájában, szerintem nem valami kormányzati ármánykodás eredménye (érdekes, a Soros név visszafelé olvasva is Soros), nem a rendszer saját logikájának, de nem is valami konszenzuskereső hídemberkedésnek az egyenes következménye. Jellemző, hogy Demeter Szilárd az eredetileg harminc díjazott számát saját hatáskörben emelte negyvenötre. Feltételezem, azért, mert az eredeti lista olyan kontraproduktív lett volna, mint az a szánalmas Karácsony-interjú: az amatőrök és a kormány irodalompolitikájának szolgálatában érdemeket szerzők lettek volna rajta kínos túlsúlyban. Ezek aránya a végleges listán sem csekély, de az is biztos, hogy a díjazottaknak körülbelül a fele miatt – leszámítva a női szerzők alacsony számát – egyetlen zsűrinek sem kéne különösebben magyarázkodnia.
A végeredmény tehát szerintem nem az ellenzékinek tekintett írók megosztására irányuló fondorlat eredménye, hanem a rendszer működésének zavara, anomália. Ezért, és csak ezért lehetséges, hogy egyes tisztességes, komoly emberek így, mások amúgy vélekedjenek róla.
A kormány politikája hozzászoktatott minket ahhoz a lesújtó, de intellektuálisan nem túl tartalmas tapasztalathoz, hogy minden fekete-fehér. Úgy érzem, a helyzet most – egy sajátos rendellenesség következtében – árnyaltabb vélemények megfogalmazását is lehetővé teszi. És szerintem ezeket a véleményeket tiszteletben lehetne tartani. Ez nem a saját vélemény jogáról való lemondást jelenti, hanem csak azt, hogy ha meg vagyok is győződve róla, hogy nekem van igazam, nem vonom kétségbe a máshogy vélekedő barátaim tisztességét. A díj körüli vita ebben a tekintetben nem is kormányzati szereplőkről és díjazott írókról szól, hanem inkább arról az irodalmi közegről, amelyet Szilágyi Ákos több évtizedes – és már jó ideje lejárt szavatosságúnak remélt – hasonlatát felmelegítve Nemes Z. Márió ezzel a fogalommal írt le: fasírt.
