Magyar Narancs: Hogy lövöd be, hogy korosztályonként hol van az a szint, ahol még átmegy minden, az adott történet szempontjából fontos dolog?
Berg Judit: Hogy jó meséket találjak ki, szerintem egyfajta velem született képesség, emellé örököltem egy elég erős pedagógiai vénát is. Anyukám pedagógus volt, a testvére is, sőt, az én testvéreim is, és eredetileg nekem is tanári diplomám van. Plusz négy gyereket nevelek. Nem tudom ezt megmagyarázni, egyszerűen érzem, mi a jó a gyerekeknek, mi az, amire vevők. Fontos, hogy a téma és főleg a humor az életkoruknak megfelelő legyen, de a nyelvezetet nyugodtan lőhetem picit fölé. Nem írok bonyolult körmondatokat, de egész bátran használok kimondottan választékosnak számító szavakat, hiszen minden kisgyerek nyitott, szeretné érteni, amit hall, így maximum visszakérdez az anyukájánál, hogy mi mit jelent. És onnantól viszont az adott kifejezést hibátlanul használja. Így nő a gyerekek szókincse, sok köszönőlevelet kapok szülőktől ezért. De ha újra Maszatot vagy Sárit kell írnom, akkor elmegyek a kisgyerekes húgom családjához egy kicsit inspirálódni. Az ember könnyen elfelejti, hogyan fogalmaz a hároméves. Iszonyatosan cukin, és én a felnőtt agyammal egyszerűen nem tudok annyira cuki lenni. Miken tudnak fennakadni! Nem győzök újra és újra rácsodálkozni.
MN: A kamasznyelvvel mi a helyzet? Abból építkezel, ahogyan a kamasz gyerekeiddel beszélgetsz? Ez avul a leggyorsabban, veszélyes terep.
BJ: Nem megyek el az extrém szleng irányába. Időnként belefutok olyan könyvekbe, ahol általam egyébként nagyra tartott szerzők szélsőségesen használják a napi szlenget. Pont úgy, mint a gyerekek, látszik, hogy nekik is vannak hasonló korú gyerekeik, de olvasóként engem mégis idegesít, kényelmetlenül érzem magam. Főleg, hogy tudom, ez öt év múlva rettenetesen zavaró lesz a könyvben, épp az avulás, a gyors nyelvi kipörgés miatt. Úgyhogy én kimondottan arra törekszem, hogy olyan, nagyon laza és vidám nyelvezetet használjak, ami akár lehetne is a mai gyerekek nyelve, de nem jelennek meg benne az aktuálisan divatos szavak, kifejezések. A gyerekeim sokszor elolvassák megjelenés előtt a szövegeimet, és néha fogják a fejüket: „Anya, szerinted így beszél egy kamasz?” És akkor én azt mondom: „Nem pont így, de ha kiszedem az összes bazdmeget, meg gecit, akkor utána már majdnem.” Aztán időnként szólnak: „Na, jó, de ezt tutira nem így mondjuk.” És ilyenkor rendre az szokott kiderülni, hogy vannak szavak, amelyeket átvettem és használok is, ám nem teljesen úgy, ahogyan ők. Például, amikor ők azt mondják valamire, hogy „beflessel”, akkor ott valami szer is van, míg én azt gondoltam, hogy egyszerűen csak ráébredek valamire, vagy hirtelen nagy megvilágosodásom támad. Ilyenkor aztán jönnek a gúnyos összenézések az asztal túloldalán. Egyébként nagyon tanulságos négy kamaszgyerekkel, kis- és nagykamaszokkal együtt élni.
MN: Rengeteg kiegészítő, baba, társasjáték, rajzfilm készül a meséid nyomán. A portfólió minden elemére van rálátásod? Van mögötted menedzsment?
BJ: A szerződéseimet ugyan van, aki kezelje, és van, aki a nevemben tárgyal, de Magyarországon ez fura dolog: több partner is van, aki egy kicsit sértésnek veszi, ha nem velem beszélheti meg a szerződés paramétereit, hanem úgymond odaküldök valakit. Aki egyébként hatszor rátermettebb, ráadásul feleannyi hülyeséget fog megengedni, mint én. De a végén nekem kell rábólintanom mindenre, nem fogom más ízlésére bízni a nevemet és a figuráimat. Csak most már tényleg akkora a virtuális családom, hogy nagyon embert próbáló mindent kézben tartani. Olyan régen sem volt, ami a hozzájárulásom nélkül készült volna el, de többször belefutottam abba, hogy félig-meddig meghallgattam mondjuk, a társasjátéktervet, rábólintottam, és utána nem kísértem végig a folyamatot, majd amikor a játék elkészült, és piacra került, akkor jöttem rá, hogy nem üti meg azt a szintet, amit én szerettem volna. Ilyen szempontból sajnos volt egy-két kevésbé sikeres megjelenés.
MN: Tavaly tavasszal Peruban ért a világjárvány kirobbanása, így aztán ott írtad tovább Rumini legújabb kalandjait. Befolyásolta ez a szokatlan helyzet a történet alakulását?
BJ: Mivel a sztorit már korábban kitaláltam, inkább a környezet meg a hangulat hatott rám. Az, ahogy kinn ültem naphosszat a teraszon egy totálisan elhagyott, fegyveres katonák védte városban – Arequipában voltam – és pont leláttam a Santa Catalina kolostorra, és nap mint nap csak azt néztem, hogy az apácák hogyan művelik a kis gyümölcsösüket meg az ágyásaikat. Körben három hatezer méteres hegycsúcs, és a teraszon virágzó növényekre a kolibrik jönnek reggelizni: mindez ad valami elképesztő szabad érzést és derűt, ami nem tud nem megjelenni az írásban. Jelezte is már pár olvasóm az új Rumini ott írt részei kapcsán, hogy mennyire viccesek a jelenetek. Elképesztő hangulatban írtam ezeket a részeket, folyamatosan nevettem én is.
MN: Mindent felülírt a helyzet, el voltál szakítva a gyerekeidtől, és a közhangulat – eddig olvasható beszámolóid alapján – meglehetősen ellenséges volt.
BJ: Amikor megérkeztünk Peruba, konkrétan egy darab megbetegedésről lehetett hallani. Öt vagy hat napot túráztunk, és utána az egyik pillanatról a másikra zárták le az országot, borzasztó gyorsan zajlott le az egész. Tudok annyira spanyolul, hogy lássam, az újságokban folyamatosan arról írtak, hogy az európaiak hozzák be a vírust Peruba. A másnap kezdődő karantén híre bent ért minket az Andokban, egy kis faluban, ahol összegyűlt a falutanács, és konkrétan megfenyegették a szállásadónkat, amiért merészelt elszállásolni minket. Hozzátették, hogy kapunk kedvezményt a buszjáratra, csak takarodjunk. Aztán nem annyira finoman azt is értésünkre adták, hogy ha maradunk, annak nem lesz jó vége. Megköszöntük hát a kedvezményes jegyet és örültünk, hogy vissza tudtunk menni Arequipába, az mégiscsak elfogadóbb hely. De azért ott is akadt, aki mutogatott ránk, hogy „El innen!”. Korábban Dél-Amerikában, ahová mindig ugyanazzal a túravezetővel megyek, mindig csak a teljes vendégszeretetet és a helyiek barátságosságát tapasztaltuk. A vezetőnk szerint, ha nem lenne a vírus, most is mindenki a barátunk lenne. Mindenesetre érdekes volt megtapasztalni az üldözött és utált kisebbség szerepét.
MN: Az Alma című könyved sakkozó lánya kapcsán nem véletlenül jutott eszembe A vezércsel. Mitől tud ennyire sikeres lenni szerinted egy olyan regény/film mostanában, amely a nem éppen divatos sakkot helyezi a középpontba?
BJ: A sakk olyan sport, ahol az igazán tehetséges gyerekek időnként a felnőttek fölött is diadalt arathatnak. Időről időre vannak ilyen csodatörténetek. Ilyen most ez a fiktív Beth Harmon A vezércselben, de ilyen volt annak idején Bobby Fischer és ilyenek voltak a Polgár lányok is. Szerintem ezeknek a modern történeteknek a működése a népmesei szegény és esélytelen figurák felemelkedésével rokon. A szegény szabó hetedik fia, akinek még a feneke is kilóg a nadrágból, vágja le a sárkányt, mégiscsak ő lesz az, aki kiszabadítja a királylányt. Nem olyan rég néztem meg a sorozatot, és bár voltak részei, amelyeket kicsit untam, ami mégis végigvitt rajta, az pont ez a mese, ez a varázslat. Mert ez egy szép, életre kelt népmese. Néztem ezt a kicsi, elárvult lányt, aki mégis megtalálja a saját útját, és eljut odáig, hogy ő lesz, aki végül legyőzi a sárkányt. Sőt, és ettől lesz igazán felemelő a történet: a saját, belső sárkányait is. A függőségeit, a szorongását, az évek alatt összegyűjtött frusztrációit.
MN: A film hatására tömegek kezdenek el sakkozni. Nem gondolod, hogy a te hősöd megelőzte a korát?
BJ: Inkább úgy mondanám, hogy léteznek trendek, amelyek óhatatlanul benne vannak a levegőben, a közgondolkodásban, és ez kidob magából bizonyos dolgokat. Szerintem az elmúlt pár évtized nagy varázslómítosza, amiből aztán a Harry Potter, püff, kirobbant, az is megvolt már előtte. Én például éveken át ábrándoztam arról, hogy szeretnék írni egy olyan regényt, amely olyan lényekről, olyan közösségről szól, akik egy fán élnek, maga a terebélyes, különleges fa a világuk. Szerettem ezt a gondolatot, ápolgattam, építgettem, aztán egyszer csak megjelent az Ágrólszakadt Tóbiás-trilógia, az pontosan erről szól, majd utána rátaláltam még két-három másik szerzőnél is a motívumra. Most épp olyan idők járnak, amikor szükségünk van ezekre a csodagyerekekre, akik megmutatják a világnak, hogy egy olyan területen, ami a többség számára beláthatatlanul bonyolult és összetett, mégis ilyen hihetetlen módon lehet diadalmaskodni.
