Magyar Narancs: Az Aftonbladetnek azt mondta, elégedett a Lótolvajok filmváltozatával.
Per Petterson: Összességében tetszett, szerettem a hangulatát, ahogy a tájat ábrázolta, ügyesen jelenítve meg benne az emberek „kicsinységét”. Bátornak tartom a rendezőt azért is, hogy ennyire ragaszkodott a regény szerkezetéhez. A szereplők többsége is nagyszerű. Az első érzésem a megkönnyebbülés volt. Kényes műfaj a regényadaptáció, gyakran nagy csalódást okoz.
MN: Lát a saját szövegeiben skandináv vonásokat, vagy ez tipikusan olyan, amit a külföldiek, de főleg újságírók elemeznek bele?
PP: Tény, hogy a legkülönfélébb skandináv szerzőkkel hoztak már kapcsolatba, akiknek szerintem semmi köze nincs a könyveim világához. Épp most fejeztem be egy utószót August Strindberg Egyedüljének új dán fordításához. Nagyon közel éreztem magamhoz, de azt sem tudom eldönteni, hogy az a regény nagyon vagy eléggé skandináv-e. Mindenesetre Strindberg a késő hatvanas évek óta egyik kedvencem, ugyanakkor nem hiszem, hogy befolyásolta volna, ahogy írok. De olyan írókhoz is kötnek, mint Raymond Carver és Hemingway, bár meggyőződésem, hogy ezeket a véleményeket már előzetesen kialakították magukban, és elfogadták anélkül, hogy komolyabban átgondolták volna. Sok éve nem olvastam egyikőjüktől sem semmit, sőt, a kortársakat elkerülöm egy ideje. Nagyrészt a klasszikusokat olvasom, az oroszokat, a németeket fordításban, meg persze az angolokat és Márai Sándort! Nem is olyan rég fejeztem be A gyertyák csonkig égneket és az amerikai naplóját.
MN: A természet, illetve a tér kezelése mindig nagyon hangsúlyos a regényeiben, a Férfiak az én helyzetemben címűben különösen. Írói világában a főváros – melynek utcáit itt például hosszan sorolja – mellett az erdő, a kisvárosok meg a vidék is megkapják a maguk rangját. Tagadhatatlan „északisággal”…
PP: Északi lenne? Lehet, én ezt, benne élve nehezen látom meg, de elfogadom, hogy máshonnan északinak tűnik. A fizikai világ jelent számomra mindent. Az első könyvemtől kezdve kiaknáztam a „szabad teret”, legyen az erdő vagy városi utca, de ideértem a testnek a fizikai valóját is, illetve mindazt, amit az ember a természeti és a maga által teremtett tájban jelent. Azt is, ahogy a belső, nem éppen traumák, inkább érzelmi ellentétek megmutatkoznak a testünkön. Az utcanevekben is van valami varázslatos számomra, feltérképezik a helyszíneket, kézzelfogható teret teremtenek köréjük, vagy legalábbis ennek illúzióját. Nézzük New Yorkot! A fordításokban elfogadjuk New York városának utcaneveit úgy, hogy nincsenek lefordítva, és ez teszi őket varázslatossá: átitatódnak a zártság és az idegenség egyvelegével. Párizs utcáival ugyanez a helyzet, sosem jártál ott, de a nevek alapján erős érzeteket keltenek benned. Az oslói utcanevek talán nem hangzanak ennyire különlegesnek, mégis, már a Lótolvajok írásakor az az ötletem támadt, hogy az olvasó ne csak arra emlékezzen, ami történt, hanem ahol történt.
MN: Az Átkozom az idő folyamát után a legújabb regényében újra megjelenik Arvid Jansen, akiről korábban azt mondta, ő az irodalmi kaszkadőrje. Miért tért vissza hozzá?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
