Könyv

Fától az erdőt – Per Petterson: Lótolvajok

  • Szegõ János
  • 2010.03.04 00:00

Könyv

Receptek egy északi regényhez: végy egy lélegzetelállító fjordot, vagy ha az nincs, egy hatalmas erdő is megteszi, népesítsd be fenséges természettel, adj hozzá két, maximum három magányos, hallgatag férfit, egy tekintélyes, csodált és/vagy nyomasztó apát. 

Ízlés szerint tégy melléjük egy nőt vagy anyát (lehet álom- vagy múltbéli is), végül az egészet szórd le rengeteg hóval, és tedd be a jégre. Tovább fűszerezheted protestáns hallgatáskultúrával, második világháborús kollaboráns traumákkal és egy gondolatnyi antropológiával, metsző iróniával. Per Petterson Lótolvajok című regénye, mely a norvég elismerés mellett világsikert is hozott a szerzőnek, a fenti recept alapján készült; professzionális írói teljesítmény, legjobb lapjain azonban több is ennél: felkavaró, tépelődő vallomásos próza.

1999 telén és egy kelet-norvégiai erdőben járunk. Ideköltözött a narrátor-főhős, a 67 éves Trond Sander. Egyes szám első személyű elbeszéléséből fokozatosan tudjuk meg, hogy teljesen egyedül van, egyetlen társa Lyra nevű kutyája – három évvel ezelőtt autóbalesetben elvesztette második feleségét, a városban nem találta a helyét, ezért jött az erdőbe. Az erdő Petterson regényében nem annyira metafora, inkább olyan valóságos terep és komplex jelölő, amely egyszerre mutatja a tér azonosságát és az idő ezzel szembeni változását. A hallgatag, magában viszont annál többet beszélő főhős egyfajta aktív vegetációban él. Kunyhóját tatarozza, nagyokat sétál, figyeli az élővilágot; mindezzel egy célja van: "magát az időt akarom megélni. Azt, amelyben élek, és amelyet kézzelfogható tevékenységek révén szakaszokra osztok be. Így valóságossá válik, ahelyett, hogy észrevétlenül eltűnne." Az idő a továbbiakban ahelyett, hogy eltűnne, megkétszereződik Sander számára. Egy váratlan találkozás után szintén magányos szomszédjában gyerekkori legjobb barátjának öccsére ismer. Az idő annyira valóságos lesz, hogy meg is elevenedik 1948 felejthetetlen (ezért nagyon is elfelejteni kívánt) nyara. Innentől kezdve a két narratíva folyamatosan váltakozik-fonódik; mozdulatok, mondatok, motívumok, tüköralakzatok, ikerítések választják el és kapcsolják össze múlt és jelen néhány pillanatra egymásra fagyó síkját.

Petterson a regény viszonylag rövid terjedelme ellenére meglehetősen sok, legalább négy-öt nagy témával igyekszik szembenézni. Az egyik a könyv címével van kapcsolatban, és a végzetes balesetek előzményeit, körülményeit és következményeit vizsgálja. (Petterson fél családját 1990-ben veszítette el, amikor a Scandinavian Star nevű komp kigyulladt. A tragédia műveinek visszatérő motívuma.) A történetben többször is felbukkan a baleset sorsbeteljesítő és sorsfordító mozzanata. Ezeken keresztül Petterson azt tudja demonstrálni, hogy egyetlen pillanat, egy látszólag elkerülhető mozdulat milyen hatással van az egész hátralevő életre. Pettersont az idő dialektikája érdekli: a felnagyított-kikockázott, több nézőpontból is elbeszélt momentumok, a zaklatott emberi időpillanatok regénybeli ellenpontja az elmosódott és mindent elmosó örökkévalóság, a természet rendes és mindent elrendező-befedő ideje. A balesetek balladája kiegészül a második világháborús, egyszerre megszállt és lepaktáló Norvégia máig ki nem beszélt történelmi traumájával, szégyenével és felelősségével. Ez a téma - a Lótolvajok intenciója szerint - annyira el van hallgatva, hogy az antifasiszta ellenállást tevékenyen segítő apa hőstettét és bátorságát regényhősünk csak 1948-ban tudja meg, akkor sem édesapjától. Ezek a hősök amennyit hallgatnak, annyit gondolkodnak. Így lesz a regény harmadik nagy témája a természetbe való visszatérés, a néma visszavonulás, a

kommunikáció nélküli életforma

alternatívája. És így lesz Sander múltat idéző és jelent leíró óriásmonológja voltaképpen egy protestáns gyónásává.

Az okosan kitalált tükörperspektíva segítségével az író egymásra vetíti a romantikus, kizárólagos kamaszbarátság és a rezignált, megengedő időskori férfibarátság dimenzióit. Ugyanígy tesz a szülő-gyerek viszonynál is, továbbá két ikerpár is megjelenik a történetben, akik mindkét helyen elárvulnak. Egymás tükrében válik olvashatóvá az ádáz-rivalizáló, az érzéseket elfojtó fiú-apa konfliktus és a szemérmes-dadogó, az érzelmeket felszabadító apa-lány kapcsolat. Előbbinél a főhős a fiú, utóbbinál pedig immáron ő az apa. A tükör óhatatlanul összehasonlításokat eredményez: a mélyen megélt és hosszasan kibontott, drámai fiú-apa viszonyhoz képest a remete apját meglátogató lány szerepeltetése és pozitív hatása legjobb esetben is csak dramaturgiailag indokolt. Ezenkívül elvarratlan, vázlatszerű és nem reális ez a békülés. Míg az első kapcsolatnak sorsa, a másodiknak csak funkciója van.

Hiába azonban a fatörzsből kiolvasható évgyűrűk, a gyerekkori és az időskori sorsciklusok, hiába az ágas-bogas emberi kapcsolatok, a Lótolvajok alapkérdése, stílszerűen regénymagja az elbeszélt azonosság, az éntudat kérdése. A főhős kedvenc írója Dickens, a Copperfield Dávid kezdősorai el is hangzanak a könyvben: "Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik - az itt következő lapokból kell kiderülnie." ("Nincs mindenki a világon, aki megszületik" - jegyzi meg keserűen egy helyütt Szomory Dezső.)

Trond Sander traumák által tagolt élete vége felé is hisz a szabad akaratban, igaz, inkább rendülten, mint rendületlenül. De mihez kezd a szabad akarat a véletlenül-végzetszerűen elsült puskákkal és az autóbalesetekkel? Hogyan lehet aktívan alakítani azt, amit leginkább elszenvedünk? Mennyiben íródnak újra, és mennyiben másolódnak egymásra egy családregény fejezetei? Létezik-e kitérés anélkül, hogy megszakadjon a történet? Sander saját világát az erdőben találja meg, és itt kezdi el keresni önmagát, abban a térben, ahol csak elveszni lehet, és ahol az elveszettséget lehet felfedezni. Petterson pedig szerencsére nem beszéli túl azt, amit hallgatással is el lehet mondani.

Fordította: Földényi Júlia. Scolar, 2009, 269 oldal, 2950 Ft

Neked ajánljuk