Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. szeptember 14-i számában jelent meg.
Mit keres egy volt kém, két üveg bor és hat újságíró egy éttermi asztalnál? A menüt – vághatnánk rá, de az ebéd ez esetben másodlagos, mert új John le Carré-regényt ünnepel a világ. A beszélgetés is inkább erre, a kémek irányába terelődik, de Putyin, Trump és a magyar helyzet sem maradhat ki belőle.
„Kicsit süket vagyok, ami kapóra jön, ha olyan kérdést kapok, amit elengednék a fülem mellett”
– kezdi David Cornwell, ismertebb nevén John le Carré, és máris mindenkit az ujjai köré csavart. Egy volt kémnek ez alighanem gyerekjáték, az ujj köré csavarást, a kungfu és a verbális hadviselés e sajátos keverékét biztosan tanítják a kémsuliban, amit 85 éves vendéglátónk ifjúkorában, mielőtt kémregényíróvá képezte volna át magát, maga is sűrűn látogatott. Hat újságíró – egy-egy kínai, ausztrál, spanyol, brazil, lengyel és magyar – elkápráztatása egy kém, de még egy regényíró számára is műfaji követelmény. A helyzet kísértetiesen rejtői, már csak az orosz hússaláta hiányzik az ebédlőasztalnál helyet foglaló nemzetek sorából; helyette francia fehérbor meg egy üveg vörös érkezik David Cornwell kedves, de határozott utasítására. A látszat ellenére nem borkóstolóra gyűltünk össze az író londoni lakhelyétől nem messze, egy elegáns hampsteadi étteremben, noha, semmi kétség, ha valami vígjátéki, szerepcserés fordulatnak köszönhetően erre kerülne sor, Mr. Cornwell tökéletes angol úriemberként ilyen minőségben is helytállna.
Még csak nem is egy jó kis nemzetközi összeesküvésre hívtak össze minket, pedig hízelgő elgondolás, hogy rezsimeket döntünk a főétel és a desszert között. Van elég megbeszélnivaló azért így is, például itt van rögtön az új John le Carré-regény. A kémek öröksége már a bejelentésekor kitüntetett szerepet kapott a kései Le Carré-művek sorában, mert ha a kitalált, szemüveges kémek leghíresebbike, George Smiley és elmaradhatatlan kísérője, a jó öreg hidegháború veszi a fáradságot, hogy hosszú idő után visszatérjen – és visszatérésekben nincs hiány az új regényben –, az van olyan szenzáció, hogy a hír hallatán még a királynő is nyom egy smiley-t a Buckingham-palota belső levelezésére.
Erre koccintani kell, és ha az epikus kémregények és az epikus, ősz szemöldökök királya koccintásra emeli poharát, abból egy dolog biztosan következik; a Stasiról nem kiszáradt torokkal és az illendőnél talán egy fokkal kedélyesebben fogunk beszélgetni. Csak még egy kicsit elidőzünk a süketségnél: „Süket vagyok, mint az ágyú, de ezek a hallókészülékek, már ha az ember meg tudja fizetni őket, csodákra képesek” – mutat a fülére a hallását nemrégiben visszanyert író, és a hallókészülékek után könnyedén rátérünk a lehallgatókészülékek világára.
„Apám aktájában én is szerepelek”
„Amikor elhatároztam, hogy megírom A kémek örökségét, felkerestem a Stasi múzeumot, lehetőséget kaptam egy privát bejárásra, elidőzhettem magamban azokban a borzalmas, kicsi szobákban. Hogy a memóriámat felfrissítsem, el akartam menni a hajdani, nyugat-berlini védett házainkhoz. Három ilyenünk volt, de csak az egyik címre emlékeztem, a másik kettőnek a Stasi-iratokban kellett utánanéznem, és meg is találtam őket – ami azért nem nélkülöz némi iróniát. A régi emlékek felelevenítése kedvéért a Stasi néhány öreg motorosával is elbeszélgettem. Aztán rábíztam magam egy hajdani, keletnémet sofőrre, és lassan végigautóztunk a szereplőim menekülési útvonalán. Figyeltem és jegyzeteltem. Gyűlölöm, ha rossz helyre teszek egy templomot, ha valaki joggal rám pirít mérgesen, hogy a valóságban nyugatra néz, és nem keletre.”
Izgalmas kérdés, hogy a fikció sűrűjében hová kerül egy nagyon is létező templom, de ennél is izgalmasabb – nem, nem a főétel rendelése, hanem –, hogy mik szerepeltek David Cornwell Stasi-aktájában: „Úgy volt, hogy a BBC dokumentumfilmet készít rólam, de végül elálltam a dologtól, már így is túl sok mindent vállaltam a könyv megjelenése miatt. Mielőtt még nemet mondtam volna, kikérték – az áldásommal persze – a Stasi-aktáimat. Alig tartalmaztak valamit, újságkivágásokon és a családi háttéren túl szinte semmit. Látszott, hogy gondosan megszűrték az anyagot, hogy kik – a keletnémetek vagy már az egyesült németek –, fogalmam sincs. Még az sem szerepelt bennük, hogy a bonni brit nagykövetség munkatársa vagyok. De a java csak ezután jött: kézen-közön eljutott hozzám a hír, hogy a Stasi az apámról is vezetett aktát. Engedélyt adtam a BBC-nek, hogy ezt is felkutassák. Mint kiderült, apám kapcsolatban állt az NDK-s hatóságokkal. Hogy ki környékezett meg kit, azt nem tudom. Annyit tudok csak, hogy már ismerték apámat korábbról mint illegális fegyverkereskedőt. Talán az, hogy a fia a bonni nagykövetségen dolgozik, a hasznára lehetett a közeledésben, valamiféle közvetítői szerepben tudott feltűnni előttük. Az NDK-val szimpatizáló üzletembert játszhatta meg előttük, és a Stasi olyasvalakit láthatott benne, aki fegyvereket segíthet eljuttatni a számukra fontos országokba. Erős a gyanúm, hogy az apám átverte a Stasit. Az aktájában szereplő első jellemzés gazdag angol üzletemberként festi le őt, ami rendkívül komikus, mert apámnak soha nem volt egy vasa sem. Egyik adósságból esett a másikba. Az akta említi, hogy Bécsből, ahol apám üzletelt, elindítottak egy ügynököt Londonba, hogy figyelje meg apám irodáját a West Enden. Az ügynök nevét törölték, csak annyi kivehető, hogy valamilyen doktor, de hát Ausztriában mindenki doktor. Ez az ember mindenről részletesen beszámol, és apám irodájáról is készít egy ábrát, a telexgép és a széf pontos elhelyezkedésével. Úgy fest az egész, mint egy titkos bevetés előtti felderítő akció. Apám aktájában egyébként, mintegy mellékesen, én is szerepelek, mint aki ügynököket futtat az NDK-ban, ami a szó szoros értelmében nem volt igaz. Egyike ez is a talányoknak.”
Így fest egy regénybe illő, hosszú válasz a Cornwell-aktákat firtató kérdésre. Most nézzünk egy rövidebbet:
Kérdés: „Abba az aktába is volt betekintése, amelyet a saját titkosszolgálata, az MI6 vezetett vagy vezet önről?”
Válasz: „Nem volt.”
Kis szünet, enyhe derültség, utánkövető kérdés: „Azért megpróbálta valahogyan elintézni?”
„Nem, ilyesminek még a gondolata sem merülhet fel.”
„Én, a szélsőséges centrista”
Az ebéd gondolata ezzel szemben több jelenlévőben is felmerül, szegény pincérkisasszony, mint egy társalgási darab elfeledett szereplője, már a Stasi-akták óta várja belépőjét, de mielőtt még eljönne a nagy pillanata, a napi politika kerül – majdhogynem szó szerint – terítékre:
„Nagyon közel állunk ahhoz, hogy megtörténjen az Occupy Wall Street helyi változata. Anglia és az Egyesült Államok mintha tükörképei lennének egymásnak. Itt van Jeremy Corbyn, Bernie Sanders szánalmas változata, nekünk ő jutott: kénytelen-kelletlen, de igyekszünk hinni benne. Én, a szélsőséges centrista, egyáltalán nem szívesen, de tétovázás nélkül rá szavaznék, ha holnap szavazni kellene. Bármire szívesebben voksolnék, mint arra a másodosztályú politikusok alkotta bagázsra, akik jelenleg képviselnek minket. Mind közül Theresa May áll az élen, de nem sokkal követi őt a sorban Boris Johnson, aki a hazugságok, előítéletek és kudarcok hosszú sorával büszkélkedhet.”
A politikai elit, a hatalmas befolyással bíró, jobboldali brit bulvársajtó és a Brexit-kampányban is részt vevő elemzők, a Cambridge Analytica rövid ostorozása után felmerül az orosz befolyás kérdése. Maga az egykori kém hozza fel, de a választ, némi csalódást okozva, még ő sem tudja. „Amit viszont biztosan tudok: Putyin számára rendkívüli szórakozás szétrombolni a szociáldemokrácia intézményét. És ebben, meglepő módon, Trumpban szövetségesre talált.”
A nemzetközi helyzet ilyetén állása mellett vagyunk kénytelenek megrendelni az ebédet. Minden eddiginél feszültebb figyelemmel kísérjük vendéglátónk minden szavát, noha most nem Putyinról esik szó, hanem egy, az étlapon nem szereplő hamburgerről, a ház titkos specialitásáról. Komoly személyiségteszt ez, ki az, aki az írófejedelmet követi a hamburger irányába, és ki az, aki nemcsak kívánja az étlap díszét, a tengeri sügért, de igazi jellem lévén ki is meri mondani, hogy halat szeretne. A rendelés kimenetele – szerencsére – nem nyilvános, az viszont igen, hogy a centrista és hamburgerpárti Mr. Cornwell szerint mi vezet majd Trump bukásához. Nem a nők, de kezdjük az elején, vagyis Putyinnál:
„Putyin az NDK-ban, Drezdában szolgált a KGB embereként, a szakterülete a kompromittálás volt. Ha egy brit delegáció tagja vagyok, aki az NDK-ba látogat, Putyin intézte volna, hogy lefényképezzenek egy helyi szépség karjaiban. Más szóval, a zsarolás mestere volt, a nyomásgyakorlásé. Ha Trump szexuális kicsapongásairól valóban létezik filmfelvétel, amit egyelőre nem tudhatunk biztosan, az éppen az a műfaj, aminek Putyin a mestere volt. De ha Trumpot az orosz kapcsolatai buktatják meg, az nem a nőügyek, hanem a pénz miatt lesz. Mert mi történik, ha ez a darabka szexfilm egyszer csak felbukkan? Az első, hogy Trump harmincöt fizetett szakértője egybehangzóan azt állítja, hogy a fej nem illik a testhez, az alsóbb testrészekről nem is beszélve. Hazugság az egész, egy újabb álhír – szajkózzák majd. Vagyis ez nem sokra vezetne. Ha valami, a pénz fog betenni neki – én legalábbis úgy látom. Ha jól értem, az amerikai vizsgálatok fő fókuszát Trump amerikai ingatlanvagyona jelenti. Tudjuk, hogy mindenféle üzleti machinációi voltak Kazahsztánban és máshol, de sokkal nagyobb ereje van, ha egy belföldi ügyben kapják rajta. A nők? A nők nem fognak ártani neki. Csak dicsekedne velük, hogy ő egy igazi férfi, nincs ebben semmi rossz! A Trumppal szembeni ellenállás köreiben – ide tartozik a CNN, a New York Times, a Vanity Fair és még sorolhatnám a nyilvánvaló neveket – abban hisznek, hogy eljön az az idő, amikor valaki, legyen az Robert Mueller (a Trump ügyeit vizsgáló különleges ügyész – a szerk.) vagy egyszerűen maga a Republikánus Párt, figyelmeztetni fogja Trumpot: a gyerekeid börtönbe mehetnek, a családod menthetetlenül kompromittálódott, hatalmas balhé lesz. Úgy gondoljuk, talán ideje beteget jelentened.”
„Még jobban felzaklat, ha ’56-ra gondolok”
Ez az idő talán még odébb van, de a hamburgerek megérkeznek, ezzel egy időben pedig, bár a főétellel csekély összefüggésben, David Cornwell megismerteti asztaltársaságával a titkos akciók természetrajzát: „Egy dologban biztos lehetsz: az egyik idióta a metrón hagyja az aktatáskáját, a másik idióta megfeledkezik az óraátállításról, a harmadik idióta pedig elkotyogja a részleteket az ágyban a barátnőjének.” Megnyugtató tudat, hogy a fejlett Nyugaton is akadnak néha porszemek – szaknyelven: idióták – a gépezetben, de vissza a léket kapott titkos műveletekhez. A legnagyobb ilyen lék természetesen Edward Snowden nevéhez fűződik: „Beszéltem amerikai ügyészekkel, szerintük azért nem mentek igazán Snowden után, mert akkor a sztorijait kinyomtató lapokat, a New York Timest és a Guardiant is elő kellett volna venni, ez pedig egy megnyerhetetlen helyzet. Meggyőződésem, hogy ha jó demokrata elnöke lenne Amerikának, s mondom ezt úgy, hogy Hillary Clintont abszolút alkalmatlannak tartottam a feladatra, akkor Snowden már elnöki kegyelemben részesült volna. De arra nincs mód, hogy az információk kiszivárogtatóiról külön törvény rendelkezzen. Minden esetben úgy kell tenni, mintha valami szörnyű nagy bűnt követtek volna el, ezek után pedig úgy helyes, ha engedékenyen járunk el velük szemben. De arra nem lehet semmilyen titkos társaságot, hírszerző szolgálatot építeni, ha azzal kezdjük, hogy itt egy nagy titok, gyere, beavatunk, de ha megírod a memoárodat és kiteregetsz mindent, akkor majd másfele nézünk. Ez lehetetlen. Valamiképp felelősségre kell vonni a szivárogtatót. Egyébként most épp az a hír járja, és ezzel a kérdéssel az amerikai interjúim során rendre találkoztam, hogy mi van, ha Snowden orosz kém. Szerintem ez szándékos dezinformáció, alig hiszem, hogy igaz lenne.”
És még mindig az oroszok, távolról sem rejtői értelemben. Vajon jól végződik-e, ha valaki feltűnően barátkozik Putyinnal? Ismerünk egy sor híres és csodálatosan kezdődő barátságot, maga Le Carré is betekintést engedett jó néhányszor a szoros férfibarátságok természetébe, talán ő tudja, mi lesz a vége, ha egy kis EU-tag, nevezzük, mondjuk, Magyarországnak, szenvedélyesen keresi Putyin barátságát.
„Nézzük, ahogy ez a folyamat a szemünk láttára zajlik, egyes politikusaik megnyerését, Putyin beavatkozását a magyarországi ügyekbe. Felzaklat ez az egész, és még jobban felzaklat, ha ’56-ra gondolok és arra, hogy mit is jelképezett ’56 azokban a napokban mindannyiunk számára. Bármennyire szomorú és ironikus, de az EU, azt gondolom, a britek nélkül csak erősebb lesz. És ez esetben Magyarország inkább a Nyugat, mintsem a Kelet felé fog tartani. Remélem, nem megalapozatlanul gondolom ezt. Ugyanakkor veszélyeztetett faj az önöké. Az, amit Trump csinál, bátorítóan hat az önöknél megtalálható jobboldalra és bizonyos értelemben a magyar putyinistákra. Ezt próbáltam elmondani, amikor Jon Snow-val beszélgettem (a pódiumbeszélgetésre két nappal korábban került sor – a szerk.), hogy a csábítás benne van a levegőben, és ami Amerikában zajlik, az értő fülekre talál – már ami az újfasizmust, az antiszemitizmust illeti. Ébresztőként hat ezekre. Magyarországon éppúgy, mint Lengyelországban. És semmi kétség, az én hazámban is. Mérgező és káros dolog ez. Magyarország üdvössége csakis a saját függetlensége lehet. És a kapcsolódása a liberális, demokratikus országokhoz.”
A helyzet borért kiált, ám ez egyet jelentene a hazai állások feladásával, egy pillanatnyi szünet is végzetes lehet, és a kérdezés joga máris máshoz kerül. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, hiszen még meg sem kérdeztük, hogyan lett magyar Toby Esterhase, a legszínesebb egyéniség Smiley emberei között.
„Annyit tudunk Toby múltjáról, hogy Smiley ’56-ban menekítette ki Magyarországról, miután dolgozott egy keveset a briteknek. Az önök ÁVH-ja félelmetes szervezet volt – úgy képzelem, Toby kapott is némi kóstolót a vendégszeretetükből. Mivel egy kis huncutságért sosem kellett a szomszédba mennie, Angliába érve felvette ezt a nagyszabású, arisztokratikus nevet. A Csapdában galeristaként látjuk viszont, csapnivaló műtárgyakat árul. Ez Toby. A háború után két-három nagyon is jelentős, magyar származású könyvkiadó működött az angol piacon, az egyikük André Deutsch volt. Főként zsidók voltak, és elképesztően szórakoztatóak. És akárcsak Toby, kissé pajkosak.”
Ezen a ponton a magyar újságíró (44) tapintatosan, de erélyesen felszólítja az angol írót (85), hogy adjon magyarázatot, mit is ért a magyarok pajkossága alatt.
„A nők bolondultak értük. Szexik voltak. És híján a brit gátlásoknak.”
Van úgy, hogy nincs tovább, hogy egy váratlan fordulat még a legprofibb újságírót is eltántorítja a közéleti kérdésektől, és az Angliában tevékenykedő, szexi magyar könyvkiadók alakjainak felbukkanása és szeretetteli megidézése pont ilyen csapda. Innentől egyenes út vezet a fagylaltig, melyet, szemben a hamburgerrel, a rá zúduló kérdések ellenére is sikerül valahogy elfogyasztania a világ leghíresebb kémregényírójának.
