Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Daniel James Brown tényirodalmi regénye a Washingtoni Egyetem 1936-os berlini játékokra kijutott négypárevezős csapatának szinte mesébe illő olimpiai győzelmét dolgozza fel. A kortárs szerző arra vállalkozott, hogy nem csak a címben említett egy csónakban ülő kilenc fiatal férfi életét írja meg, de az akkori Egyesült Államok gazdasági-társadalmi viszonyait is részletesen elénk tárja.
Ez a hihetetlen és igaz történet annak köszönhetően válik igazán személyessé, hogy Brown az egyik evezős, Joe Rantz szemszögén keresztül meséli el a három évet felölelő eseményeket. Daniel James Brown véletlenül – szomszédjának, Rantz lányának segítségével – került kapcsolatba az idős és halálos ágyán fekvő egykori sportolóval. A vele folytatott beszélgetései inspirálták és segítették az írót a kötet cselekményének összeállításában. Rantz életéből nem csak azt tudjuk meg, milyen kemény gyermek- és kamaszkora volt – tizenöt éves korától dolgozott, saját magát tartotta el – a gazdasági válság évei alatt, hogy végül a Washington Egyetem egyik leghíresebb evezősévé váljon , hanem rajta keresztül szembesülhetünk azzal, hogy az összes, később olimpiai bajnokká váló evezősnek hasonlóan nehéz szociokulturális közegből sikerült kitörnie kitartásuknak köszönhetően. Rantz fókuszán túl betekintést kapunk minden lényeges szereplő életébe, és szépen lassan hús-vér emberekké formálódik a Husky Clipper nevű hajó legénysége. A többi hét evezős, Gordon Adam, Chuck Day, Don Hume, George „Shorty” Hunt, Jim „Stub” McMillin, Roger Morris, John White Jr. és Bob Moch kormányos személyiségén kívül George Yeoman Pocockot, a csapat brit csónakkészítőjét, és Tom Bolles, Al Ulbrickson edzőket is megismerjük.
A közép- és munkásosztályból kiemelkedett egyetemista srácok elhivatottan küzdenek azért, hogy – meglepetésre – először regionális, majd országos bajnokok lehessenek. Minden nehézség után megjelenik egy-egy újabb akadály, amit a sportolóknak le kell győzni: a gazdasági válság, a Huskyk idősebb csapata, a riválisok ellenséges edzője, az evezőssport elitista attitűdjéből származó sportpolitikai ellentétek, a pénzügyi támogatás hiánya, a váratlan betegségek, a német szervezők igazságtalan hozzáállása. Az amerikai evezősök győzelme elképzelhetetlennek tűnhet ezek után, de a végkifejlet ismerete itt kifejezetten előnyére válik a történetnek. Hiszen ki ne akarná az elnyomottak, az esélytelenek diadalát látni a valóságban?
Rokonszenvünket így hamar elnyerhetik a Huskyk. Az egyik pillanatban értük szorítunk egész Washington állammal − majd később egész Amerikával − együtt, a másikban bepillanthatunk a játékokra készülődő Harmadik Birodalomba. Daniel James Brown leírja a monumentális olimpiai stadion tervezését és építését, a nácik tökéletességre való törekvését; hogyan takarják el a zsidókkal és más kisebbségekkel szembeni embertelen bánásmód bizonyítékait a versenyzők érkezte előtt, micsoda rend fogadja a delegációkat. Brown még azt is beismeri, ez az illúziókeltés akkora sikerrel jár, hogy megtéveszti többek között az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságát is. A megnyitóról szóló fejezetben képet kapunk a grandiózus eseményről és a szemfényvesztés mértékéről: „minden idők leglátványosabb nyilvános ünnepsége […]. Korábban még soha nem került sor ilyen léptékű rendezvényre, de – ahogyan arra Albion Ross néhány nappal korábban rámutatott a New York Times hasábjain – még egyetlen olimpiát sem komponált »egy politikai rezsim, amely ráébredt a propagandában, a hírverésben és a pompában rejlő lehetőségekre. Az eddigi olimpiákat amatőrök rendezték. Ez a mostani profi munka, méghozzá a történelem legtehetségesebb, legleleményesebb, legsikeresebb profi szakembereinek a munkája.«”
Ezek után talán kevesen hittek volna a Huskykban, pláne, hogy a német szervezők részlehajlóan osztották ki a döntő futam idejére a pályákat. Az amerikaiak a parttól legtávolabbi, sokszor a széljárás miatt evezhetetlen pályára kerültek annak ellenére, hogy az előfutamot megnyerték, így előnyösebb pozíciót érdemeltek volna. Ezzel ellentétben Németország, bár csak vigaszágon jutott a döntőbe, az egyes számú, legkedvezőbb pályát kapta.
Habár a könyvet alapos kutatómunka előzte meg, és sokáig egyszerre olvashatjuk az Amerikában és a nemzetiszocialista Németországban zajló eseményeket, egy idő után jobbára a németek olimpiarendezési előkészületeire helyeződik a fókusz. A szerzőnek nem mindig sikerült megtalálni a megfelelő egyensúlyt a történelmi, társadalmi, gazdasági háttér, események részletei és az evezősök – kiemelten Joe Rantz – életének regényes elbeszélése között. Ennek oka az lehet, hogy a kötet írásának idején már csak ketten éltek az eredeti csapatból. Nem sokkal az informális beszélgetések után Joe Rantz is távozott az élők sorából. Ezek után a szerzőnek az addig összegyűjtött és Rantz lányától származó információkra kellett támaszkodnia a „főszereplővel” kapcsolatban.
Daniel James Brown szintén felhasználta George Yeoman Pocock visszaemlékezéseit. A csapat csónakkészítője nem csak a fa megmunkálása és csónakká alakítása terén hozott forradalmi újításokat, de kitűnő evezősként a Huskyk edzéseit is megfigyelte, egyaránt ellátta tanácsaival a csapatot és edzőit, Joe Rantz számára egyfajta mentorként is szolgált. Az egyes fejezetek az ő idézeteivel kezdődnek; ezekből megtudhatjuk, hogy micsoda különleges csapatnak lehettek akkoriban szemtanúi a szurkolók. „Ahhoz, hogy egy csapatból igazi bajnok legyen, tagjainak tökéletesen meg kell bízniuk egymásban; önfeledten és abban a biztos tudatban kell evezniük, hogy mindnyájan egymásért húznak… Az 1936-os csapat – Hume-mal a vezérevezős ülésében – pontosan így evezett, önfeledten, gyönyörű időzítéssel. Maximálisan megbíztak egymásban, így mindnyájan hibátlanul másolták az előttük ülő mozdulatait, a hajó pedig csodálatosan, szinte lassulás nélkül siklott két evezőcsapás között. Élő példái voltak annak, milyen, amikor egy nyolcas hajó tagjai a lehető legmagasabb szinten eveznek.”
Az eseményeket korabeli fekete-fehér fotók másolatai illusztrálják a regényben, ezáltal még érzékelhetőbbé válik a történet valószerűsége.
Daniel James Brown dokumentatív prózákat ír. Jellemzően valamilyen rendkívüli, amerikai eseményt mond el olyan módon, hogy a cselekmény mellett megismerhetjük a lefedett időszak pontos korrajzát is. Az Egy csónakban bestseller lett a The New York Times listáján. A könyvből azonos címmel film is született George Clooney rendezésében, bemutatója tavaly volt.
Daniel James Brown: Egy csónakban. Budapest, Cartaphilus, 2016, 416 oldal. Fordította: Illés Róbert
