Andrée bevadul, Sylvie a földön reszket érte. Szimbolikus jelenet: így hajtják egymást egész életükben, hogy aztán a közös lendület végül csak az egyiküket, a krónikást repítse a magasba. Beauvoir úgy érezhette, tartozik valamivel gyerekkori legjobb barátnőjének, Zazának, akit később több művében is megörökített. A lány – aki képes volt a saját lábába baltát vágni, csak hogy megússzon egy találkozást – életre szóló hatást gyakorolt rá. Zaza alakja itt ugyan még nem olyan kidolgozott, mint az Egy jó házból való úrilány lapjain, de talán épp ez a nyerseség adja az erejét ennek az 1954-ben írt szövegnek, amely most jelent meg először magyarul és eredeti nyelven is. Egy kezdő írása, ez tagadhatatlan, de olyan kezdőé, aki ösztönösen jó arányérzékkel és magát nem kímélő őszinteséggel nyúl a témájához. Az persze nem derül ki, hogy mi – talán a lány nagyon korai halála – vonta be utólag a végzetesség fényével ezt a viszonyt, amelynek főképp a végéről kapunk árnyaltabb képet.
A melodramatikus előszóban a szerző lánya, a művet közreadó Sylvie Le Bon de Beauvoir szinte szabadkozva hangsúlyozza a mű dokumentumjellegét, azt sugallva, Zaza gyilkosa nem a betegség, hanem a szabadságvágyat eltipró kor volt. Ne engedjünk a dagályos elterelésnek: nem csak az életút felől nyomozva adhat sokat e barátság lenyomata, amely felmutatja, hogy a legelső kapcsolataink valóban a legelementárisabbak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
