magyarnarancs.hu: Miben más egy kevéssé alaposan ismert kultúrában született szöveggel találkozni, mint a saját, ismerős közegből szólókkal?
Deczki Sarolta: A saját kultúrában született szöveg is szólalhat meg olyan nyelven, amely elüt a magyar irodalom hagyományaitól, és hozhat be új, szokatlan témákat is. Erre az egyik legjobb példa talán a kortárs magyar irodalomból Bartók Imre írásmódja. De a nem saját kultúrában született szöveg még akkor is hordoz valami egzotikumot, ha számunkra is ismerős problémákat tematizál. Éppen a kis különbségek, az eltérések teszik izgalmassá ezeket a szövegeket. Uršul’a Kovalyk: A műlovarnő című regénye például a rendszerváltás időszakában játszódik, melyről van élményünk, számos irodalmi mű feldolgozta Magyarországon, éppen ezért nagyon érdekes, ahogyan a szlovák szempont és couleur locale megjelenik benne. Vagy ott vannak szintén a szlovák irodalomból Svetlana Žuchová és Ivana Dobrakovová szövegei, amelyeknek egyik fontos témája az emigráció. Ez azért különösen izgalmas, mert a magyar irodalomban ez a probléma annyira nincs jelen. Vagyis egy hozzánk hasonló geopolitikai helyzetű, kis kultúrában születnek ezek a művek, egy olyan tapasztalatról, mely számunkra is ismerős, mégis alig van olyan magyar kortárs szöveg, mely feldolgozná ezt. Ott van továbbá a bi- és multilingvizmus kérdése, mely a szlovák irodalomban erőteljesebben jelen van, mint a magyarban. Imádom, hogy amikor egy szlovák szövegben igazán káromkodni akarnak egy jót, akkor azt magyarul teszik. A szlovák példákat egyrészt a díszvendégség okán hoztam, másrészt mert közeli országról és kultúráról van szó. De nagyon lelkesen olvasom a régió összes országának az irodalmát; a szerbet, a horvátot, a szlovént, a románt, a csehet, a lengyelt, a belaruszt, mert pont azok a kisebb vagy nagyobb különbségek érdekelnek, amelyek a nagyjából hasonló történelmi, kulturális és zsigeri tapasztalatokkal rendelkező kultúrákban született szövegekben megfigyelhetők. Ehhez képest más olvasni egy spanyol, amerikai vagy francia regényt. Pontosan azért, mert „nagy” kultúrákról van szó, több ismeretünk van róluk, mint a kisebbekről.
Orcsik Roland: A másság, az idegenség elsősorban akkor érzékelhető, ha eredetiben olvassuk a szöveget. A műfordítás mindig domesztikál egy kicsit, emiatt a fordításban olvasott szövegek esetében a másság inkább a radikális, extrém poétikák esetében tapasztalható meg, meg persze a regionális tematikában. Ám ma a gyökeresen más poétika/kultúra a közép-európai térségben kevésbé jellemző. Ez inkább a világvárosok, metropoliszok, globalizált és egyben fragmentált terekben élő városlakók hétköznapja, ám a másság, ott az identitás-politikák része, kevésbé egzotikum. Amennyiben valami nagyon ismeretlennel szembesülünk olvasás során, a saját nyitottságunktól, empatikus készségünktől, kíváncsiságunktól függ, mennyire fog inspirálni, illetve taszítani. Ne felejtsük el azt sem, hogy a „másság” áru is, és úgy működik, mint bármelyik kapitalista drog: sohasem elég, mindig új és több kell belőle. Ezáltal a másság-befogadásunk felszínessé válik, nem több ideológia-fogyasztásnál. Éppen ezért kritikusan szemlélem a „másik” (idegen) és a „saját” (nemzeti) árufetisizmusát: attól még, hogy valami „más”, illetve „saját”, nem biztos, hogy automatikusan esztétikai orgazmustokoz. Persze, kit mi elégít ki a többrendszerű irodalmi sztriptízben?
magyarnarancs.hu: Miben hasonló és miben tér el a szlovák irodalom a magyarhoz képest abból a látószögből, ahonnan betekintést kaptatok róla?
OR: Én elsősorban a Kalligram Kiadó könyvei, lapszámai, a Tiszatáj Kiadó Insula Vicina sorozatának Németh Zoltán által szerkesztett szlovák-antológiája, illetve a pozsonyi VLNA folyóirat alapján nyertem betekintést a mai szlovák irodalomba. Persze, ott van még a L’Harmattan kiváló könyvsorozata, továbbá Karádi Éva szervezői, szerkesztői tevékenysége, amelynek során több szlovák íróval találkozhattam. Ehhez hozzáfűzném még a visegrádi irodalmi rezidencia ösztöndíjat is, amelynek keretében másfél hónapot a fantasztikus Pozsonyban töltöttem, kiváló emberekkel ismerkedtem meg. Nem véletlen, hogy Czinki Ferenc és Kabai Lóri is könyvet szentelt Pozsonynak. Fontos számomra a pozsonyi Novotvar, illetve Ars Poetica irodalmi fesztiválokon való részvétel. Lassan már azon kapom magam, hazajárok Szlovákiába, amihez nagymértékben hozzájárul az is, hogy rendszerint találkozom ott Csehy Zoltánnal, valamint egy barátságos kézműves árussal, Miloš Polákkal. És persze őrült szlovák író és zenész cimboráimmal, Petricek Breznánnal, Peter Šulejjel, L’ubomirBurgrral.
A Szlováknak lenni csodás című tiszatájas antológia és a VLNA folyóirat alapján azt tudnám mondani, hogy a magyarhoz képest a kortárs szlovák irodalom jobban kapcsolódik a nyugat-európai, illetve amerikai irodalmak nemcsak irodalmi, hanem filozófiai, képző-, film- és videóművészeti eredményeihez.
A VLNA folyóirat példaértékű, vagány vizualitással, szövegekkel jelentkezik, a kortárs művészet folyóirataként határozza meg magát. A mai magyar folyóiratok közül leginkább a kiváló Műúttal tudnám összevetni, és úgy tűnik, a szlovák kultúrpolitika, akármilyen színezetű is, bölcsebb a magyarnál, mert minden kritikussága ellenére hagyja létezni a VLNA-t. Viszont a tetszetős külső, a posztavantgárd experimentumok nem rejtik el a közép-európai térségünk alapvető egzisztenciális problémáit. A kortárs magyar és szlovák irodalomban hasonló a Nyugatra történő kivándorlás, az identitás-politikák, az írói szerepvállalás anakronizmusának, valamint társadalmi aktivizmusának kérdése. Az is megállapítható, hogy sem a magyar, sem a szlovák írók nem találtak még kritikai nyelvet a megosztó Trianon-narratívához. Remélem, ez is előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen érettségünket jelzi, ha a traumainkról késvillongás és békefenntartók nélkül vagyunk képesek szólni. Annyi a különbség és a hasonlóság közöttünk, hogy néha azt hiszem, a magyarok valójában tótok, akárcsak én, hiszen családnevem tót eredetű. És fordítva, a szlovákok igazi hortobágyi betyárok. Az pedig, hogy időnként politikai feszültség van a két nemzet között, jól alátámasztja Freud véleményét a szomszédos népek közötti „kis különbségek nárcizmusáról”. Arról nem beszélve, hogy ezek hátterében mindig pénzmosó és hasonló tevékenységek zajlanak. A nagynemzeti narratíva mindig arra jó, hogy eltakarja a nemzeti korrupciót.
DS: Izgalmas, ahogyan hasonló problémákhoz hozzányúlnak, és valami mást, újat hozzá tudnak tenni, amitől az egész más fénytörésben látszik. Másrészt más az egész rendszer működése, amennyire meg tudom ítélni. Számomra nagyon szimpatikus, hogy a mindenkori szlovák vezetés számára fontos az irodalom, és fontos, hogy a művek eljussanak minél többfelé a világban, vagyis támogatják a fordítást, a szlovák irodalom jelenlétét nemzetközi terepen.
magyarnarancs.hu: Említenétek néhány olyan szerzőt, aki megragadott benneteket valamiért?
DS: A mostanában olvasott könyvek közül nagyon szerettem Uršul’a Kovalyk: A műlovarnő című regényét. A rendszerváltás környékén játszódó történet egy fiatal lány felnevelődését meséli el, mágikus realista elemekkel, és a nagymama ebben is magyarul káromkodik, ha elfogja az indulat. Éppen úgy, mint Veronika Šikulová: Menettérti című regényének szereplői is. Három egymást követő generáció története ez, a nőké, akik megpróbálnak helytállni, egyben tartani a családot. Magányosan, hiszen a férfiak meghalnak, eltűnnek. Érdekes, hogy ez a mozzanat valahogy rendre megjelenik a kelet-európai regényekben: Miljenko Jergović Diófa-házikójában és legutóbb Szeifert Natália Örökpanorámájában.
OR: Engem elsősorban Peter Šulej verseinek, prózájának pop-kulturális mátrixa, experimentális formakezelése, kollázs-poétikája foglalkoztat, valamint Mária Modrovich prózája, amely a feminista identitás-politika felől és annak kritikájaként is olvasható. Különösnek találom, hogy milyen gyakori az álneves, illetve a többszerzős játék a szlovák irodalomban, ott van a Generator X nevű őrület, vagy Radoslav Tomaš, Samko Tále szövegei stb. Külön izgalmas Michal Rehúš önironikus versvilága, Michal Habaj finom megfigyelésekkel teli költészeti nyelve. Egyedülálló, amit a két nyelven, magyarul és szlovákul alkotó Macsovszky Péter/Peter Macsovszky művel, a Csontváry-regényét le kéne fordítani magyarra… Ugyanakkor a hagyományosabb formában, stílusban író Veronika Šikulova prózája is kiváló, több könyve megjelent magyarul a L’Harmattannál. Most jelent meg magyarul SilvesterLavrík regénye, a Vasárnapi sakkpartik Tisóval, arra is kíváncsi vagyok.
magyarnarancs.hu: Milyennek látjátok a szlovák irodalom és a közélet viszonyát?
DS: Erről nincs sok benyomásom, de ahogyan korábban is említettem, számomra úgy tűnik, a szlovák állam fontos exportcikknek tekinti az irodalmat, és támogatja a fordítást.
Magyar perspektívából nézve már az is irigylésre méltónak tűnik, ha hagyják létezni az írókat, az irodalmat egyáltalán, és nincs Kulturkampf.
magyarnarancs.hu: Mennyiben találjátok jelentősnek, hogy a budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon hat év után újra Szlovákia a díszvendég?
DS: Gondolom, ebben praktikus szempontok is szerepet játszanak, hiszen élénkek az irodalmi kapcsolatok, több kiváló fordító dolgozik a két ország irodalmának közvetítésén egymás felé. A mostani díszvendégség során ezek a kapcsolatok tovább fejlődhetnek – csak legyen elég olvasó, aki méltányolja az erőfeszítéseket.
OR: Szeretném, ha Szlovákia még legalább nyolcszázszor lenne díszvendég. És az a tény, hogy Szlovákia díszvendégsége még nem elég, nekünk dísz-vendégfogadónak is kell lennünk, ezt pedig nemcsak a gasztroélményekkel, hanem a magyarul olvasható szlovák irodalmi művek olvasásával is tudjuk biztosítani.
Szeptember 29-én elkezdődött a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a Millenárison. Idén a fesztivál Budapest Nagydíját az irodalmi Nobel-díjas belarusz írónő, Szvetlana Alekszijevics veheti át, a díszvendég pedig a BÁZIS polgári társulás (bazis.me) közreműködésével meghívott Szlovákia lesz.
A könyvfesztivál programjait ITT lehet böngészni, a díszvendégség programfüzete pedig itt található:
