Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Pályakezdő tanár jelentkezik a falusi iskola igazgatójánál, leendő főnökénél. Sör mellett beszélgetnek, nyugovóra térnek, az igazgató saját szolgálati lakásában ad az új kollégának szállást. Elkezdődik a tanév. A fiatal pedagógustól és feleségétől alkalmazkodást várnak egy olyan közegben, ahol a többség nem őszinte.
A bemutató tanítás: színház.
Értekezleten érdemi problémákról nem esik szó, vagy ha igen, ezeket nincs idő megbeszélni, mert az ebéd szabott időben kezdődik. Amikor valaki hiányolja a demokratizmust, annyira meglepődnek a fiatalok is, hogy nem állnak ki az illető mellett, akit letorkol a vezetés. Emiatt lelkiismeret-furdalásuk van. A tanévzáró beszámoló után elhangzik, hogy tessék kérdezni kollégák, őszintén, bátran. A fiatalok kérdeznek is. Az igazgató válaszol. Halkan kezdi, a végén már üvölt. Számonkérő monológját azzal zárja, hogy a fiatal tanárnak semmi alapja arra, hogy kritizáljon, különben is, amikor érkezett, semmije sem volt, három napig nála aludt.
A jövevényekről nyilvánosan kimondatik, hogy felforgatók.
„Naphosszakat töltök az ablak előtt” – jegyzi föl az eset után a pedagógus. – „Szemmé akarok válni, hogy csak a fák összehajló koronáit lássam, füllé, hogy csak a madarak feleselését halljam. Az idő múlásával együtt érzem, hogy idegeim foltozgatása, a maradéktalan perc keresése: reménytelen kísérlet. Kéretlenül is képek és hangok, arcélek és helyzetek bukkannak fel tudatomban.”
Ez a cikk a Köznevelés 1971. október 22-i számában jelent meg A pálya peremén címmel. Szuromi Pál (1942–2014) írta arról, milyen helyzetbe került feleségével együtt, mit tesz értelmes emberekkel a torz megfelelési kényszer, miért nem alakulnak ki egy közösségben tartalmas emberi kapcsolatok, miért válnak idegenné ebben a világban a kételkedők és kérdezők. A többiek egy darabig tűrik,
„de aztán kidobják magukból őket, mint Jónást a cet”.
Holott valódi közösségeket csak egyéniségek alkothatnak.
Az iskoláról van szó, de a rendszerről is, amely mintha a kollektivitásban létezne, holott semmi köze az egészséges közösséghez.
A Ketrecek és kilátások című könyvben, amely nyolcvanas, kilencvenes évekbeli, és ezredforduló után született írásokkal együtt most ezt a cikket is közli, ugyanaz az ember beszél 1971-től 2013-ig, számonkérve környezetén az őszinteséget és a jó ízlést.
Szuromi Pál az általános iskolai tanítás után tanácsi tisztviselőként, majd a szegedi múzeumban dolgozott. Kiállításokat rendezett, művészettörténeti előadásokat tartott az egyetemen. Elsősorban művészeti íróként tartják számon. Kortársairól, festőkről írt, de közéleti ügyekben is megnyilvánult, a megyei napilap szívesen közölte írásait. Sokan – én is – ebből az időből emlékeznek rá, olyan emberként, akivel jó volt találkozni és komoly dolgokról beszélgetni.
A teljes, most összeálló történet a legtöbb ismerősnek új lehet.
Szuromi 1982-ben ír fiatal agrármérnökről, aki pávakört szeretne szervezni, de a téesz vezetésének ez nem tetszik. Mindent elkövetnek, hogy elvegyék a kedvét az ilyenfajta szabadidős programoktól. Így jár a többi értelmiségi is, aki mással, a környezetében élő emberekkel is szeretne foglalkozni a szakmáján kívül. Hogy lesz így ebben az országban közönsége a művészetnek? Megírja szintén a 80-as években, milyen a mosoly országa, milyen élni benne, milyen a fények-árnyak dilemmája: „Állok az ablaknál, figyelem az utca zsongását, a fénypásztákban fürdő szomszédos panelházakat. Közben arra gondolok időnként: anyám már soha nem tudhatja meg, hogy végül is fedél került a fejünk fölé. Holott ez volt az utolsó óhaja. De éppen aznap szállt fel Kharón ladikjára, amikor a postás meghozta a lakáskiutalót.”
A rendszerváltást lelkesedéssel figyeli. Kedvenc plakátja a Továrisi konyec Orosz Istvántól. Arra biztat, merjünk nevetni saját gyarlóságunkon, ez jobb, mint az áloptimizmus vagy a drámázás. Megírja, milyen volt Ottlik Géza temetése, mert az író azt kérte, semmilyen köszöntő, méltatás ne hangozzék el. Ezzel a kikényszerített csönddel szemlátomást arra figyelmeztetett, hogy vigyázni kell a nyelvre. Nagyon figyelni kell – írja Szuromi – a gazdasági, jogalkotási változásokkal, új társadalmi önszerveződéssel együtt járó fogalomrendszer-változásra, mert „a nyelvi eszközök valós hátterét mindig is az adott korszak erkölcsi, morális praxisa” adja. Különben is – idézi Kosztolányit – „az összes politikai rendszerek fölöttébb hasonlítanak az emberekhez és egymáshoz”. Egyébként meg ritkák a csöndes pillanataink. Ha mégis ilyenben van részünk, és társaságban vagyunk, olyan érzésünk lehet, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást.
Kitér az alkáderek rémuralmára, ahogy a boltba betolja a ládákkal telerakott targoncát a szállító, és köszönés nélkül, öntudatosan végighasít vele a bolton, nem törődve azzal, hogy meghorzsolja egy idős nő bokáját, az ő vállán pedig meglöki a sporttáskát. A felesége nyelvi óráját tönkreteszik a fúró, faragó mesterek, akik nem hajlandók megvárni az óraközi szünetet a hangosabb munkával. Tűnődik a szociális temetés ötletén:
hogyan fogják kiásni hozzátartozójuk sírját az emberek abban az országban, ahol rengetegen értenek a pedagógiához és a focihoz, de sírásásban mindenki dilettáns?
Tanul a kutyától, amely félrevonul a fájdalmával, nem terheli vele az embereket. Megírja, sokan berzenkednek a lakásokban tartott állatok miatt, mégis mennyivel emberibb a világ attól, ahogy sétáltatásból hazafelé tartva látni lehet, a lakótelepi ablakokban itt is, ott is kutya figyeli az utcát.
Arra számít, előbb-utóbb el kell dőlnie annak, mit akar a magyar: csak jólétet, felvállalva a technikai civilizáció idegőrlő, személyiségsorvasztó hatásait, vagy most már végre szépen is akar élni. „Ehhez azonban egy olyanféle demokrácia kell, amelyben a hatalmi centralizáció egyre kisebb mértéket ölt.” Ebben bízik; hogy a társadalom csoportjait átjárja a kohézió, szépen kibontakozhatnak az egyéniségek, becsülete lesz az értelmiségi munkának, a képzőművészetnek is.
Legtöbbször a látvány ad ötletet ahhoz, hogy közéleti ügyben elmondja a véleményét. Szobrászművész barátjának álma arról, hogy
egy deszkaházban van nyáron, fiatal, szép nővel, aki levetkőzik fürdéshez, és a réseken átszűrődő fény felöltözteti újra.
Arról van szó, hogy ennek a korosztálynak már felnőttek a gyerekei, birtoklás helyett szemlélődni akar, és egyébként is más a viszonya a látványos, szépséges emberi jelenségekhez, gyanakodva nézi a szépség hatalmát, amelynek nálunk mintha a középszerűséghez lenne a legtöbb köze. Több írás alaphelyzete az, hogy áll szegedi panellakásuk ablakában, nézi az utcát, a fényeket.
„Most azonban akaratlanul is a középkori katedrálisok mágikus üvegablakaira asszociálok” – írja Az éjszaka freskóiban. – „Vagy Rembrandt parázsló remekműveire.
Ha színelméletet tanítanék a diákoknak, akkor alighanem kicsalnám őket az éjszakai utcákra. Itt aztán kiderülne: az igazi, eleven tónusok megszületéséhez nem szükséges mindent elárasztó, parázna fényözön.
Elég csak néhány útszéli neonlámpa, mögéjük pedig egyféle átfogó sötétség. Mert ilyen zöldeket, vörösöket csupán életünk legszentebb pillanataiban láthatunk.”
Kedvenc festője, Rembrandt többször szóba kerül. Jellemző, írja, hogy a 17. századi hollandot bravúros fényfestőnek tartják, holott az ő világában a csillogó fények kivételes vendégek. Képein tünékeny derengés, plasztikus sötétség van. Alakjai kibukkannak a homályból, és az a szemlélő érzése, vissza kell térniük a sötétségbe. Rembrandt a legnagyobb árnyékfestő, és kíméletlen igazmondó.
Szuromi Pál: Ketrecek és kilátások. Válogatott cikkek és jegyzetek. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2024
