Horthy sem szobrot, sem kultuszt nem érdemel

Nem klasszikus életrajz ez: ahogy Ungváry maga is leszögezi, több teljes, történettudományos értelemben értékes Horthy-életrajz született már (például Thomas Sakmyster és Turbucz Dávid keze alatt), amelyek kimerítően foglalkoznak Horthy ifjúkorával, haditengerészeti pályafutásával, háborús tevékenységével, no és a Monarchia hadiflottájának csődgondnokaként szerzett érdemeivel.

Ungváry Krisztián könyvében – Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920-1944 – most csupán vázlatosan és illusztratív jelleggel kerül elő Horthy, a kultusz tárgya, vagy éppen a magánember: érdeklődésének tárgya az a történelmi figura, aki többször is emberi sorsok, sőt életek felett rendelkezhetett, aki sok százezer honfitársunk életéért volt felelős, és megalapozott vádak szerint százezrek halála szárad a lelkén. Nos, a könyv lapjairól elénk kerülő Horthy, úgy tűnik, soha, egyetlen percre sem tudott felnőni a feladathoz, amellyel a történelmi körülmények furcsa összjátéka következtében szembetalálta magát.

A pályafutását erős kritikával illetők leginkább zsigeri antiszemitizmusát és az 1944-es német megszállás utáni magatartását, mindenekelőtt a magyar zsidók deportálása ügyében tanúsított vétkes nemtörődömségét szokták emlegetni. E tekintetben – számos történész elődjéhez hasonlóan – Ungváry sem talál mentő körülményeket. Ám lesújtó ítélete szerint Horthy más ügyekben is sűrűn adott tanúbizonyságot emberi és politikusi alkalmatlanságról. Mindenekelőtt személyesen felelős azért, hogy Magyarország ilyen könnyen sodródott bele a számunkra csak pusztulást hozó II. világháborúba: mind Jugoszlávia 1941. áprilisi megtámadása, mind a Szovjetunió elleni hadüzenet leginkább az ő lelkén szárad. Ez utóbbi tekintetben Ungváry vitára kel Szakály Sándorral (az Orbán-kormány létrehozta Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójával), aki számos tanulmányt és könyvet szentelt a Magyarország és Szovjetunió közötti hadiállapot és előzményei (mindenekelőtt a hírhedt kassai bombatámadás) tisztázásának. Ungváry szerint azonban Szakály – miközben elismerést érdemel kutatásainak rendkívüli aprólékosságáért és részletgazdagságáért – elsiklott a lényeg felett: az ország 1941-ben olyan fegyveres konfliktusba sodródott bele, amelyben semmi keresnivalója sem volt, és amelyre nem is készülhetett fel. Ráadásul mind a Jugoszlávia elleni (ez esetben direkt revíziós célzatú) katonai akció, mind a Szovjetunió elleni német hadjáratba való önkéntes becsatlakozásunk ellen a magyar politikai elit számottevő része tiltakozott (Teleki miniszterelnök már 1941 áprilisában öngyilkosságot követett el, így protestálva a Jugoszlávia elleni hitszegő támadás ellen). Miközben maguk a németek nem is számoltak a Barbarossa-terv összeállítása során a magyar katonai részvétellel, Horthy maga önkényesen és egyben naivan kihasználta volna a magyar katonai véráldozatot azért, hogy területi kompenzációt érjen el a megszállt Galíciában (amúgy a siker minden reménye nélkül).

A makacsság ára

A könyvből kibontakozó Horthy-személyiség legalábbis zavarba ejtő. Gondolatai és cselekedetei néha igenis arról árulkodnak, hogy rendelkezett reálpolitikai érzékkel. Világos pillanataiban jól tudta, hogy a háborút megelőzően, illetve annak nélkülünk zajló első szakaszában elért revíziós sikerek csak akkor lehettek volna tartósak, ha azokra a tengelyhatalmakon túl más nagyhatalmak (leginkább a nyugati szövetségesek) is áldásukat adták volna. Tudta azt is, hogy a háborút csakis az nyerheti meg, aki az oldalán tudhatja az angolszász tengeri hatalmakat. És miközben (a legendákkal szemben) vajmi kevés személyes érdemet tud felmutatni az 1938 és 1940 közötti (Hitler és Mussolini jóváhagyásával lebonyolódó) „hongyarapítás” során, a nemzetiségi politika terén mutatott csökönyös maradisága hozzájárult ahhoz, hogy az ideiglenesen visszakerült területeken végképp elmérgesedjen a magyarok és nem magyarok közötti viszony. De az itthoni nemzetiségekkel szemben is éppoly türelmetlen volt, a németséggel szembeni ellenséges attitűdjének külön fejezetet is szentelt Ungváry. Horthy ugyanis szeretett volna megszabadulni a magyarországi németektől: zokszó nélkül tűrte a Waffen-SS (nem is csak német nemzetiségűeket érintő) kényszersorozását és 1945 tavaszán, már a szövetségesek internáltjaként levélben fordult VI. György brit uralkodóhoz a magyarországi németek kitelepítésének (!) támogatásáért.

Hibás döntéseit és gyakorta elképesztő elgondolásait sok tekintetben magyarázza önfejűsége, önhittsége, szellemi horizontjának beszűkültsége, no meg a diplomáciai és politikai érzék terén mutatott jelentős deficitje. Összefüggéstelennek tűnő gondolatfüzéreivel (amelyek egyszerre táplálkoztak antiszemita koholmányokból, népszerűsítő eugenikai írásokból vagy éppen tengerészanekdotákból) rendszeresen sikerült megzavarnia hallgatóságát. Ungváry értékelése szerint a legkevésbé sem lehet őt konzervatív államférfinak tekinteni: e minősítés mindkét tagja hamis. Elvi megfontolások kevéssé zavarták a döntései során, rigolyái és rögeszméi annál inkább. A (mai rezsim némely emlékezetpolitikusai által létében is tagadott) fehérterror miatti parancsnoki és politikai felelőssége is kétségbevonhatatlan: egyrészt szerepe felbujtóként is egyértelmű, másrészt utóbb kormányzói kegyelemben részesített olyanokat, akik ártatlanokat öltek, ráadásul tetteik szimpla rablógyilkosságként interpretálhatók. A húszas évek elejének lassan konszolidálódó viszonyaiért is inkább a kétségtelenül jó érzékkel kiválasztott Bethlen miniszterelnöknek jár a köszönet. A könyv legszomorúbb állítása szerint Horthy kormányzóként is akkor járt el a leghasznosabban, amikor háttérbe vonult és hagyta, hogy a kormányzás gyakorlati részéhez is jobban értő politikus kinevezettjei kormányozzanak helyette. Habár néha jó érzékkel lépett fel némely kinevezettjeinek a szélsőjobb felé húzó diktatórikus törekvései ellen (így lett nála kegyvesztett és bukott miniszterelnök Gömbös, majd Imrédy is), későbbi szörnyű balfogásai elhalványítják ezen érdemeit is.

Horthy politikusi, államférfiúi megsemmisülésére mindazonáltal a német megszállást követően került sor. Habár a közhiedelemmel ellentétben a kormányzó korántsem volt eszköztelen és többször is kompromisszumokra tudta kényszeríteni a németeket és a közreműködésükkel felállt szélsőjobboldali (de még nem nyilas!) Sztójay-féle rezsimet is, gyakorlatilag semmit sem tett a vidéki zsidóság megmentéséért, szinte szó nélkül tűrte, hogy zömmel a halálba küldjék, de jobb esetben is súlyos kényszermunkára hurcolják zsidó származású honfitársaink százezreit (még a munkaképtelenek elhurcolása ellen sem tiltakozott!). Jellemző, hogy megkésett tiltakozására is csak a nyugati szövetségesek (és semleges hatalmak) erőteljes, diplomáciai csatornákon át érkező üzenetei nyomán került sor, pedig Ungváry bizonyítékai szerint tisztában kellett lennie azzal, hogy mi történhet a deportáltakkal a megszállt Lengyelországban. Csak a szűken vett budapesti zsidóságot mentette meg (ideiglenesen), a főváros környékieket 1944. július elején – Horthy megálljt parancsoló szavai ellenére – még nyugodtan elhurcolhatták a magyar közigazgatási és erőszakszervezetek, mindenekelőtt a csendőrség mutatott ebben nagy aktivitást. Ungváry ugyan nem ért egyet azokkal a (például Turbucz Dávid által is képviselt) vélekedésekkel, hogy tán jobb lett volna, ha Horthy lemond már 1944 tavaszán, de maga is elismeri, hogy ritka kivételektől eltekintve pusztán elméleti lehetőség maradt, hogy Horthy jogkörével élve visszafogja a náci megszállók követeléseit és a magyar szövetségeseik gyűlölettől és számításból fakadó agresszivitását. Miközben az is nyilvánvaló, hogy nem létezett előre megírt mesterterv sem a zsidóság deportálására: mindez lépésenként, politikai döntések sorával valósult meg, és Horthynak bőven lett volna jogköre és tekintélye, hogy közbeavatkozzon.

A kiugrási kísérlet során a kormányzó minden tekintetben gyengének bizonyult a feladathoz. Azzal pedig, hogy a nyomásnak engedve önként engedte át a hatalmat a nyilasoknak, utat nyitott annak is, hogy további tíz- és százezrek pusztuljanak el értelmetlenül. A kormányzó már bukott országvezetőként, például a teljhatalmú magyarországi német birodalmi megbízott, Edmund Veesenmayer elleni per tanújaként is valótlanságok tömegét hordta össze, ezzel is igazolva, hogy utólag sem volt képes szembenézni – nem csupán tettei következményeivel, de – a legegyszerűbb tényekkel sem.

A szokás szerint jó stílusban megírt, lebilincselően izgalmas, a Horthy-kutatás eddigi megállapításait saját, leginkább a döntési helyzetek megértését lehető tevő kutatások eredményeivel kiegészítő könyv után tovább erősödhet az a benyomásunk, mely szerint Horthy pont az az államvezető volt, aki se szobrot, se kultuszt nem érdemel.

Jaffa Kiadó, 2020, 224 oldal, 3999 Ft