Felnőtteknek írt darabjaiban is folyton a határokat feszegeti, humorral összedolgozva a populárist a magas irodalommal. Új könyve, A János vitéz-kód gyerekeknek szóló társadalmi szatíra. Szabó Borbála íróval beszélgettünk; az interjú, amelyből most részletet közlünk, a Magyar Narancs legfrissebb számában olvasható.
Magyar Narancs: Úgy tűnik, ez a könyved az első, amelyik eddig megúszta a támadásokat...
Szabó Borbála: Olyannyira, hogy még a fiam szigorú magyartanára is írta, mennyire tetszett neki, bár azt kicsit nehezményezte, hogy épp Editnek hívják – miképp őt is – a gonosz magyartanárnőt. De jellemzően megint a gyerekek felől érkeztek az izgalmasabb reakciók, ami ismét aláhúzta a régi tapasztalatomat, hogy a felnőttek gondolkodása sokkal inkább korlátok közé szorított. Ráadásul folyton szövegen túli kritériumokkal szembesítenek, nevelési szempontokat kérnek számon a műveimen. Volt anyuka, aki azt állította, hogy neki tetszett ugyan a regény, de az nincs rendben például, hogy az egyik gyerek a Trónok harcát nézi a telefonján. Tudja ő persze, hogy van ilyen, de nem kéne erről írni. Egy idealizált világot kérnek rajtunk, gyerek- és ifjúsági írókon számon, ahol a családok együtt élnek, csupa egészséges ételt esznek, és már a Kisvakondot sem lehet megnézni együtt, mert abban is akadhatnak igen durva részek! De én ellentartok ezeknek az elvárásoknak, nem vagyok pedagógus, sem a szülő társa a nevelésben, hanem író. Nem azt mondom, hogy egy az egyben, a maga nyerseségében a kicsik elé kell dobni a valóságot, anyaként és íróként is szűröm és kerekítem a dolgokat, sőt, egyszerűsítem is, ha kell. Amikor megírok egy gyerekeknek szánt könyvet, kicsit máshogy dolgozom el a széleket, mint egy felnőtteknek szóló írásban tenném, de egy az egyben nem nevelek velük, nem akarok megmondani és utasítani.
MN: A csúnya szavak kérdése is felmerült többször az írásaiddal kapcsolatban, főképp a Nincsenapám seanyám kapcsán.
SZB: A legtöbben azzal vádolnak, hogy ezzel azt mondom a kamaszoknak, hogy a mocskos beszéd megengedett. De hát igenis beszélnek csúnyán az emberek! Ha én megcukrozom a mondataikat, máris nem valós figurák jelennek meg, hanem aranyos bábok, amelyeket mintaként ugyan eléjük állíthatok, de nem lesznek hitelesek. Hogy miért van szükség erre, kérdezik. Én pedig mindig türelmesen elmagyarázom – még a felnőtteknek szánt darabjaim kapcsán is –, hogy hibás elvárás, hogy valami nem létező szépséges nyelvet használjanak a szereplők.
MN: A Bori nem elég píszí, ezt is a fejedhez szokták vágni.
SZB: Eredetileg vígjátékíró vagyok, és minimum onnan tudom, hogy a kissé elrajzolt alakok ősidők óta jól működnek. Én is így rajzolom a figurákat. Roald Dahlra szoktam hivatkozni: nála például a gyerek meg akarja ölni a nagymamáját, mert idegesíti. Nálam azért ennél emberbarátibb a cselekmény. Amikor megjegyzik, hogy nem ábrázolhatok egy szereplőt olyan ellenszenvesnek, mint mondjuk a Bajusz Rozit A János vitéz-kódban, akkor mit mondhatnék?! Mindig voltak a világon ellenszenves kislányok, ez ellen kár harcolni! Egyre inkább arra megy a világ, hogy egalizáljunk, még a mesében se lehessen senkit kifigurázni. Pedig nagyon unalmas lesz az irodalom csupa jól nevelt, udvarias és átlagos külsejű emberrel.
MN: A János vitéz-kódban például majdnem minden felnőtt nagyon hülye, szatirikusan ábrázolod a világukat, talán ettől lett inkább ifjúsági a könyv.
SZB: A gyerekekkel szeretek összekacsintani. Szeretek kibújni az elvárások alól, és ebben a műfajban ez megengedett. Egyfajta mesenyelven szólalhatok meg egy általam konstruált világban. Persze ez csak egy eszköz, mert elmondhatok mindent ezen a nyelven, ami fontos számomra, csak épp van egy álruhája a mondandómnak. És ez felszabadít.
A teljes interjúért keresse a friss Magyar Narancsot az újságárusoknál, vagy fizessen elő online!
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
