Talán még Hollywoodban is túlzásnak tartanának egy olyan forgatókönyvet, ami a horvát válogatott csapatkapitányának életét dolgozza fel. Modrić ugyanis menekült kecskepásztorból lett 20 éves korára profi futballista, aki a Dinamo Zagrebben, a Tottenham Hotspurben, 2012 óta pedig Real Madridban meghatározó játékos, többszörös Bajnokok Ligája győztes, 2018 óta vb-ezüstérmes is.
| ||
Ugyanebben az évben a látszólag apró termetű, törékeny külsejű focista elnyerte az Aranylabdát is, így hát 33 éves korára – amikor a legtöbb focista már leszáló ágba kerül – ért fel a csúcsra.
Noha szó sincs arról, hogy ezzel Modrić befejezettnek tekintené játékos-karrierjét, nem véletlen, hogy idén látta elérkezettnek az időt, hogy megírja – pontosabban „tollba mondja” – eddigi fordulatos életútját. A hazájában jól ismert sportújságírónak, Robert Matteoninak jutott a megtisztelő a feladat, hogy feldolgozza annak a labdarúgónak a vallomását, akit jelenleg többen ismernek a világon, mint az adriai tengerpartot.
A könyv nemrégiben a Szenzár kiadásában magyarul is megjelent, Balázs Attila és Bökfi Emese fordításában. Ebből idézzük most Luka Modrić gyerekkorának legtragikusabb eseményét.
Gyermekkorom a Velebit lábánál egyszerre volt szép és felhőtlen, ahogy tanulságos is. Gyorsan megtanultam független lenni, feltalálni magam az otthonomon kívül. Akkoriban nem létezett mobiltelefon, számítógép, tablet, nem volt internet. Egész napomat a természetben töltöttem, élveztem szépségeinek a felfedezését, de megtanultam tisztelni a törvényeit is. Minden olyan jónak tűnt, és azt gondoltam, még jobb lesz.
A sorsnak azonban más tervei voltak…
Igazából nem tudtam megérteni, mi történik, de érezni kezdtem, hogy valami fontos változás van folyamatban a környezetemben. Mintha valami, ami odáig szokványosnak számított, többé nem akarna működni. Szüleim többé nem jártak dolgozni Obrovacba, beszélgetéseik egyre komolyabbá váltak, még fönn, a nagypapáméknál is egyre feszültebb lett a légkör, bár ők is és a szüleim is igyekeztek, hogy minden úgy legyen, ahogy volt. Nem lehetett.
Emlékszem arra a napra, amikor a szörnyű tragédia megtörtént, elsősorban apám nyugtalanságára emlékszem. Nagyapi nem jött haza, elmentek hát megkeresni. Nem voltam tudatában annak, mi történt, akkor sem, amikor nagyapámat hazahozták az obrovaci alsó házba. Csak arra emlékszem, hogy valami olyan nagyon szomorú. Apu magához ölelt, majd odakísért a koporsóhoz, és azt mondta: „Fiam, csókold meg a nagypapit!” Nem voltam képes felfogni, hogy az az utolsó találkozásom vele, aztán kivezettek a helyiségből. Az enyéim minél távolabb akartak tudni engem attól a szerencsétlenségtől. A temetésre Obrovacban került sor. Nagyapám köztiszteletben álló embernek számított, vén csibész, a szó nemes értelmében, egy sármőr. Apám imádta, így el tudom képzelni, mennyire fájt neki, amikor elveszítette. Sok évvel később mesélte el azt a szörnyű érzést, amikor rábukkant vérbe fagyott holttestére. A mezőn, az út alatt, nem messze a háztól, ahová nagyapi a kecskéket hajtotta ki legelni.
1991 decemberében jártunk, akkorra a háború már fellángolt. Nagyapa nem olyan ember volt, aki megijed a saját árnyékától, azonban mintha nem lett volna tisztában a helyzet súlyával. Jela nagyanya azt mesélte később, hogy azon a napon valami katonai járműveket látott az úton, ezért menedéket keresett az otthonukban, bezárkózott. Apám, mint aki rosszat sejt, reggel sietett ellenőrizni, vajon minden rendben van-e. Amikor tudomására jutott, hogy a kecskék visszatértek, de az apja nem, világossá vált számára, hogy nagy baj történhetett.
Luka nagyapit ismétlőfegyverből kaszálták le közelről. Hatvanhat éves volt.
