27 kötetével az egyik legsikeresebb gyerekkönyvszerző, több sorozat (Rumini, Maszat, Cipelő cicák, Panka és Csiribí, Két kis dinó, Lengemesék) írója, József Attila-díjas. A Rumini-szériából több mint százezer példány kelt el, rajongói klubok tárgya, alsó tagozatban sok helyen házi olvasmány. Társasjáték készült belőle, a Rumini Ferrit-szigeten pedig telt házzal fut a Magyar Színházban. Nemritkán popsztárokhoz illő fogadtatásban részesül az iskolákban és könyvtárakban, naptárjában már csak 2014-re van szabad hely. A meseíró dilemmáiról, önzetlen mecenatúráról, csalánnal verekedő fiúkról és egy új sakkregényről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Ma már nehéz elképzelni, hogy a Pagony kiadó, amelynek sikere párhuzamosan bontakozott ki a Rumini-sorozatéval, nem harapott rá azonnal a vagány matrózegér kalandjaira. Miért gondolták meg magukat?
Berg Judit: A Ruminit eredetileg karácsonyi ajándéknak írtam a lányomnak, Lilunak, hogy ne kelljen minden este hullafáradtan új történeteket kitalálnom neki. Négy-öt fejezet hosszúra terveztem, de megállíthatatlanul jöttek az újabb ötletek. Akkoriban a Pagony kezdő kiadónak számított, inkább az ovis korosztálynak szóló könyvekben gondolkoztak, alapvetően könyvesboltként határozták meg magukat. Nagyjából egyszerre adtam oda a Micsoda idő! és a Rumini kéziratát, előbbire azonnal igent mondtak, ebből lett a Panka és Csiribí-sorozat. A Rumini nem illett a képbe, nagyobbaknak szólt. Bizonytalan nemet mondtak rá. Aztán egy nap átjöttek hozzánk Eszterék (Kovács Eszter, a Pagony szerkesztője - O. I.), és a lányom lelkendezve mesélte, mennyire jó a Rumini. Én meg odaadtam nekik a karácsonyra kinyomtatott példányt, amit már úgyis elolvastunk. Elkezdték otthon mesélni a fiuknak, Bálintnak, akire elementáris erővel hatott, kitört rajta az a fajta Rumini-láz, amit azóta nagyon sok gyereken tapasztaltunk. Az ötödik fejezet után felhívtak, hogy mégis kiadják.
MN: Rumini és több más hősöd is előszeretettel szegi meg a szabályokat, igaz, ebből végül mindig valami jó sül ki. Te is lázadó gyerek voltál?
BJ: Általános iskolában kitűnő tanuló voltam, de állandóan belekeveredtem mindenféle verekedésbe, volt bennem egyfajta dac és túlfejlett erkölcsi érzék. A lakótelepen én voltam a lánycsapat vezére. Egyszer a fiúk foglyul ejtettek, és azt mondták, addig vernek csalánnal, amíg el nem ismerek valami megalázó, pitiáner dolgot. Nem ismertem el. Nyár volt, vállpántos póló és kisnadrág volt rajtam. Hólyagosra vertek. Később, kamaszként borzasztó balhés tag lettem, sok olyat megcsináltam, amitől ma rettegek, nehogy a gyerekeim kipróbálják.
MN: Négy gyermeked közül az első nagyon korán született, még az egyetem alatt. Bezárult a világ, és a mesékben élted ki a kalandvágyadat?
BJ: Az első mesék tétje a mindennapos túlélés volt. Lilu egy gyorsan véget ért első házasságból született, hamar egyedül maradtam vele, se diploma, se pénz, se munka. Zűrös volt az életünk, sajnáltam őt, és megpróbáltam kárpótolni. Rájöttem, hogy nem azért hisztizik, hogy velem kiszúrjon, hanem nincs más választása: olyan lelki helyzetekbe kerül, amelyeket képtelen megoldani. A mesék kirántották a kezelhetetlen pillanatokból, ezért mesélni kezdtem neki hozzá hasonló gyerekekről, akik szintén nem akarnak felöltözni, bölcsődébe menni, aludni, vagy bevenni az orvosságot. Így született meg a Hisztimesék, amely a visszajelzések alapján a mai napig sok szülőnek segít megoldani a nehéz helyzeteket.
MN: Nemcsak regény, de napló és dráma formájú Ruminit is írtál. Tudatosan törekszel arra, hogy megismertess a gyerekekkel különböző műfajokat?
BJ: A gyerekek annyira nyitottak, ha valamit szeretnek, akkor nem zavarja őket, ha egy picit másképpen olvasandó szövegként találkoznak vele. A Rumini színdarab kiadásánál valóban bennünk volt a szándék, hogy tanuljanak meg a gyerekek drámát olvasni. Ne az Antigoné legyen az első, ahol ezzel szembesülnek, mert ha valaki már korábban elsajátítja ezt a készséget, sokkal inkább örömét leli a klasszikusokban is. Fejben már rakosgatom össze a következő Ruminit, amelynek a formája levélregény lesz. Azt az élményt próbálom átadni, amit nekem, mondjuk, a Veszedelmes viszonyok vagy a Daniel Stein, tolmács olvasása jelentett. A levélregény jó alkalmat ad arra is, hogy egy könyvbe tereljem a régebbi Rumini-szereplőket, és megmutassam, kinek hogyan alakult a sorsa. Íróként nagy kihívás, hogyan tudom fenntartani a gyerekek érdeklődését ezekkel a műfajokkal.
MN: Ma a gyerekirodalom sokak számára nem alkalmazott műfaj, gyakran csak a felnőtteknek tetsző gyerekkönyvek születnek.
BJ: Számomra alapvető, hogy meghatározzam, kinek írok. Nem mindegy, milyen szókincset, milyen összetettségű mondatokat használok, milyen mögöttes gondolatokra építek. Egy tizennégy éves a haját tépi unalmában, ha nincs szerelmi szál, egy hatévest fölösleges ezzel terhelni. Kérdés, mennyire engedhetek meg magamnak övön aluli helyzeteket - olyan erkölcsi dilemmákat, amelyeket a gyerekek bizonyos életkor alatt nem tudnak feldolgozni. A Rumini Datolyapartonban például van egy szituáció: Balikó halálos skorpiócsípést kap, az ellenmérget a gonosz varázsló csak akkor hajlandó odaadni, ha Rumini cserébe ellopja a ripacsok törzsét éltető szent követ. Ebben a helyzetben Rumini számára nincs jó megoldás, vagy hagyja meghalni a barátját, vagy meglop és tönkretesz egy csomó erdei lényt, akik szintén a barátai. Két hónapig gondolkoztam, kitehetem-e a gyerekeket egy ilyen dilemmának, beszélgettem Marék Veronikával, a kiadómmal és másokkal. Végül az alapszituáció benne maradt a könyvben, de különböző írói fogásokkal úgy hidaltam át, hogy ne okozzon lelki törést egy tíz év alatti gyereknek.
MN: Ma már több kiadóval szerződésben állsz, számos sorozatot viszel. Előfordul, hogy úgy érzed, ezen még lehetett volna dolgozni, de már muszáj leadni?
BJ: Írás közben ezernyi kétely merül fel bennem, hogy elég jó-e, amit csinálok, de biztosan tudom, hogy mikor van készen egy könyv. Ha valamiről azt gondolnám, hogy nem üti meg a mércét, nem adnám ki a kezemből. A Rumini Datolyaparton esetében megírtam 16 fejezetet, és utána pihentettem egy darabig. Amikor két hónap után újraolvastam, megállapítottam, hogy az utolsó öt fejezet nem elég izgalmas, és elment olyan irányba, amit nem igazán akartam. Vettem egy nagy levegőt, és nyomtam öt delete gombot. Ezzel együtt léteznek kompromisszumok. A Galléros Fecó naplóját például annyira szerettem írni, hogy szinte fájt, amikor be kellett fejezni. Még legalább két kaland bennem maradt, de már így is 350 oldal volt a szöveg, úgyhogy a kiadó azt mondta: "Judit, kérlek, fejezd be, hadd jelenjen meg!"
MN: A Két kis dinó és a Lengemesék első kötete után sokan csalódtak, hogy ezek a könyvek nagyon hirtelen érnek véget, mintha direkt sorozatnak készültek volna. Ez belőled jött, vagy ravasz marketingfogás?
BJ: A Két kis dinó első és második részét eredetileg egyben írtam. A kiadóval közösen döntöttünk úgy, hogy kettéválasztjuk, mert a szöveg alkalmas arra, hogy viszonylag kezdő olvasók önállóan is megbirkózzanak vele. Ehhez azonban belátható terjedelemre, sok szép képre és megfizethető árra volt szükség. Ezért kellett félbevágni. A Lengemesékből eleve csak a tavaszi kalandot akartam megírni, mert minden évszaknak külön kötetet szántunk. Nagyon szerettem dolgozni vele, és talán egy kicsit lehetett volna hosszabb, de szorított az idő, mert váratlanul beütött egy hónapokig tartó alkotói válság.
MN: Kifogytál az ötletekből?
BJ: Nem, hanem képtelen voltam írni. Nehéz időszakon mentem keresztül előtte, egyszerre zúdult rám egy csomó lelki és fizikai teher. Készült a színdarab, ami hatalmas élmény volt, de a vártnál több feladatot rótt rám. Méhes László rendező gyakran húzott ki jeleneteket, mert nem lehetett technikailag megvalósítani, ilyenkor éjszaka írtam a másnapra kért változásokat. Közben elvesztettem több embert, akiket nagyon szerettem. A premier után annyira kimerültem, hogy két hónapig a nevemet sem tudtam leírni.
MN: A Rumini színházi előadását egy titokzatos magánszemély támogatta, akiről semmit sem lehet tudni.
BJ: A próbák előtt néhány nappal derült ki, hogy kevés a pénz, sok mindenről le kell mondani díszletben, jelmezben, ráadásul hiányzott a rendező díja. Végső elkeseredésemben felhívtam egy Rumini-rajongó ismerőst, aki már korábban jelezte, hogy szívesen támogatná Ruminit, mert a szívügye. Elmondtam, hogy a rendező szerint 10 millió forintból meg lehetne csinálni, a színháznak van másfél, kihez fordulhatnék. Másnapra megbeszélték a férjével, hogy beleteszik a hiányzó pénzt, plusz kifizetik a rendezőt. Klasszikus mecenatúra, ami manapság egyáltalán nem létezik: a magánvagyonukból áldoztak az előadásra, és nem igényelték, hogy a nevük megjelenjen. Hihetetlen, de ilyen is van, ez életem egyik nagy ajándéka.
MN: Két héttel ezelőtt ott voltál a sakkfesztiválon a Polgár Judit elleni VIP-csapatban. Sakkozol, vagy más szél fújt arra?
BJ: Alapszinten tudok játszani, viszont jelenleg egy nagyon izgalmas projekten dolgozunk a Polgár lányokkal és az Ecovit Kiadóval, amely az első könyvemet, a Hisztimeséket gondozta. Ifjúsági sakk-kalandregényt írok 10 éven felülieknek, amely mellé sakkszoftvert is fejleszt a kiadó. A történet javarészt egy Sakk Nagyúr kastélyában játszódik, főszereplője négy gyerek. Judit megéreztette velem a sakkvilág varázsát, emellett rengeteg szakkönyvet olvastam Kaszparovtól Bobby Fischeren át En Passant felügyelőig. Szinte minden fejezetben lesz egy Polgár Zsófi által készített sakkfeladvány, amely szorosan összefügg a történettel. Sok olyan mögöttes gondolatot beépítek, amelyre már fogékony ez a korosztály - a legfontosabb, hogy az emberi tulajdonságok és élethelyzetek sokféleképpen értelmezhetőek, semmi sem egyértelműen jó vagy rossz, semmi sem fekete-fehér.
