Különösen a rendszerváltás előtt kutatták nagy izgalommal József Attila kommunista-, illetve az illegális hazai kommunista párthoz fűződő vonzalmait, majd szakítását. Szinte teljes egyetértés volt abban, hogy a költő és a mozgalom kapcsolata egy kritika nyomán mérgesedett el végleg: 1933 februárjában közölte a Társadalmi Szemle Pákozdy Ferenc kritikáját a Külvárosi éj című verseskötetről, ami József Attilát érdemtelennek tartotta arra, hogy kommunistának nevezzék. „Meg kell vallanunk, hogy József Attila nem proletárköltő.
Hiába olvassuk sűrűn az »elvtárs« szót, és egyéb marxista kifejezéseket
(»a levelek zizgenek, mint a röpcédulák«), mindez a felszínen van, nem válik lényeggé, szocialista versei nagyrészt csak tördékek” – írta a szintén költő és József Attilát (legalábbis addig) barátjának tartó Pákozdy, aki kioktató hangnemben megállapítja, hogy József Attila „nem az a proletárköltő, akit teljesen vállalhatunk, aki olyan, amilyennek a »proletárköltőnek« lennie kell”; a szerző például azon akadt ki, hogyan lehet (a kötet címadó versében) leírni azt, hogy „Alszom hát én is, testvérek”.
„J. A. félúton áll. Számot vet önmagával és az osztálytudatos tömegek írója akar lenni, akkor a tömegek egyszerű és kemény nyelvén kérlelhetetlen éleslátással és erővel kell megmondania mindazt, amiért a tömegek harcolnak” – állapítja meg Pákozdy Ferenc, ami utóbb persze roppant kínossá vált számára, hiszen 1945 után a hozzá hasonló vonalasok képesek voltak még József Attila öngyilkosságát is ahhoz kötni, hogy a költőt kidobták a kommunisták.
Ez persze marhaság volt,
de az nem, hogy már a rendszerváltás előtti irodalmárok egybehangzó véleménye szerint épp a Külvárosi éj című kötetben vannak József Attila első nagy versei, az érett költő ekkor szólal meg először.
| ||
Pákozdy Ferenc hosszú élete során – 1992-ben halt meg 89 éves korában – nem szabadulhatott meg e kritika árnyékától. Az ötvenes években egyenesen Révai József kérte rajta számon, ami azért több volt lesajnálásnál, gúnyolódásnál. Pákozdy válaszában a Társadalmi Szemle szerkesztőit, Madzsar Józsefet és Sándor Pált teszi felelőssé, mondván, ők bízták meg a nemtelen feladattal. „Különféle panaszokat soroltak fel ellene. Elmondották, hogy József Attila fegyelmezetlen, komolytalan. Madzsar elvtárs például azt sérelmezte, hogy az általa vezetett szemináriumokon József Attila lejáratja őt, szembeszáll vele, cáfolja az anyag egyes tételeit, minduntalan vitát provokál. Szóba került az is, hogy József Attila ugyanakkor hamis nézeteket terjeszt – a marxizmust a freudizmussal próbálja összeházasítani, zavart kelt a fiatalok közt” – emlékezett vissza 1954-ben Pákozdy Révainak írott levelében, hozzátéve, hogy neki ugyan nem volt baja József Attilával („rendszeresen találkoztunk, becsültem, szerettem”), sőt ízlése, természete is tiltakozott „az ilyen megbízatás ellen”, csakhogy a „két elvtárs arra hivatkozott”, hogy ez „a párt kívánsága”.
Arról nem írt Pákozdy, hogy miért nem küldte el szerkesztőit a francba,
hogy „ezt ti tudjátok jobban elvtársak, írjátok meg ti”. Csupán annyit jegyzett meg, hogy az ő költői munkásságát minden ízében „áthatotta (…) a mondás, hogy »kezetekben kard legyen a költemény«”, ezért – barátjával ellentétben – kizárólag forradalmi verseket írt, „ebből az intranzigens álláspontból kiindulva szálltam szembe József Attilával, illetve azzal a felfogással, hogy ő proletárköltő”. Persze arra nem gondolhatott az ekkor 29 éves mozgalmár-poéta, hogy a magyar irodalomtörténetbe kizárólag ezzel a leszerepeléssel kerül be. Noha az 1970-es években kiadott Magyar irodalom története irodalmi munkásságáról is megemlékezett, abban nem volt sok köszönet: „A felszabadulás után kiadott két vékony kötete (Nem magamért, 1952; Helytállás,1954) jóformán csak megverselt aktuális témák foglalata. Egyhangú rutinnal ismétlődő négysoros strófái alig tükröznek művészi erőfeszítést. (…) Verseiben szinte egyeduralkodó a derű, a lelkesedés, a felhőtlen boldogság érzése: az örömet és az örömkönnyeket még a korabeli kritika is túl soknak találta költészetében” – írták róla.
Pákozdy Ferenc valószínűleg csak később értesült arról – ha egyáltalán –, hogy van egy szintén költő névrokona Hódmezővásárhelyen, mi több,
a nála csak egy évvel fiatalabb Pákozdy Ferenc – akitől kommunizmus távol állt – ugyancsak barátkozott József Attilával,
sőt kritikát is írt a vásárhelyi lapba a Külvárosi éj kötetről.
„Alig másféltucat költemény lélekzik benne, hanem ezek egytől egyig a lánglélek telitüdejéből. (…) Az ő fülének és az ő nyelvén a jelenségek éppen azáltal mondanak többet saját maguknál, hogy önmagukat mondják” – írta a hódmezővásárhelyi kolléga, a helyi Műverem irodalmi csoport tagja. Ő 1930 májusában ismerte meg a vele szinte egyidős József Attilát, aki ekkor néhány hetet töltött a városban.
A vásárhelyi Pákozdy Ferenc medikusnak, majd jogásznak tanult Budapesten. A Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon szerint „volt katona, újságíró, munkanélküli, ínségmunkás, főjegyző, levéltáros. 1928-tól 1944-ig megszakításokkal újságírásból élt, előbb a Vásárhelyi Újságnak, a Friss Újságnak, 1932-től pedig a Hetivásár–Hétfői Újságnak lett a főmunkatársa. (…) A húszas évektől kezdve ismert sakkversenyző, mestererejű tornajátékos. (…) 1952. novemberétől állt a Debreceni Egyetem könyvtárának szolgálatába.
A világirodalom remekeit eredetiben olvasta.
Lefordította Shakespeare szonettjeit, A vihar című tragédiáját. Németh László róla mintázta Égető Eszter című regényében Hallgató Sanyi alakját”. Pákozdy Ferencnek három verseskötete jelent meg: A Tisza sirálya (1927), a Förgetegben (1943), és halála előtt két évvel, 1968-ban, az Esthajnalcsillag.
| ||
„A költészet fiatal éveinek, bolyongásának emléke csak. Volt e bolyongásnak két fényes fordulata; mindkettőt szívesen elemlegette. József Attilához fűzte mély barátság. 1933-ban, a költőt ért támadást egy hónappal előzve, rajongó méltatást írt a Külvárosi éj című verseskönyvről. De a támadó cikk szerzőjét is Pákozdy Ferencnek hívták. Úgy érezte, ebben a véletlen névazonosságban a sorsa ad hírt magáról. És másik vállalkozásával is megjárta. Első verseskötete után több mint tíz évvel, ugyan saját költségén, adja ki – 1943-ban – második lírai kötetét, a Förgetegbent, de nyomban megjelenése után elkobozták, s az emelt vádak alapján vallásgyalázásért elítélték” – írta róla 1977-ben, a Tiszatájban Bata Imre, két évvel később pedig szülővárosa ,a Bethlen gimnázium panteonjában tisztelgett domborművel emléke előtt. Hódmezővásárhelyen utcát is elneveztek róla.
Az Alföldben 1979-ben Kiss Tamás így emlékezett rá: „Nagy szellemi igényei mögött is az alázat, a szolgálat lelke élt”. És így: „ Nem voltak ellenségei: sérelmei voltak”.
