Kecöli K. Gergő: Elegem van az óvatoskodó irodalomból

Sorköz

Tavaly jelent meg első novelláskötete Könnyű álmok utcája címmel – de nem csak ennek kapcsán kérdeztük, szó esett még Budapestről, irodalomról, öntörvényűségről és fantasztikumról is.

magyarnarancs.hu: Kendőzetlen szexualitás, maffia, prostituáltak, megcsalás, alkoholizmus, hogy csak pár motívumot említsek a novellákból. Mi a könnyű ezekben az álmokban?

Kecöli K. Gergő: Bár a Könnyű álmok utcája eredetileg egy novella címe, jól illik a kötethez is. A cím a kötet tartalmával sajátos disszonanciát képez, így a szövegek is furcsa ízt hagynak valahol belül maguk után. Van az írásokban álomszerűség, de az inkább szürrealitás. Van bennük könnyűség, de nem a szó könnyed értelmében: ez inkább szétszórtság, dinamika. Az utca pedig a hely, ahol összeszedem a szereplőket, történeteket, a piaszagot – a rögvalóság, ahonnan a kötet táplálkozik. Három szó, mégis benne rejlik a könyv minden hangulata, témája.

‌magyarnarancs.hu: Átmenet nélkül, teljes természetességgel váltakozik fantázia és realizmus a novellákban. Honnan ez az öntörvényűség?

KKG: A szövegeimben ugyanúgy jelen van ez a vonás, mint a személyiségemben. De ez nem arról szól, hogy durva dolgokról írok, hogy mennyi benne a szex vagy a piálás. Az úgynevezett öntörvényűséget inkább abban látom megjelenni, hogy a belső tudatfolyam csapongására ültetem rá a történeteket, erősen tartva egy képzeletbeli gyeplőt. Nem előre meghatározott keretek vannak, hanem a pszichét követik a sokszor megtörtént eseményeken alapuló jelenetek, tartson bármerre is. Ez a technika könnyed átmenetet biztosít a külső és a belső történések között: belső utazás, külső képekkel. A világok közötti váltásokban Haruki például zseniális, ezt ő hozta el az életembe. Többek között ezért is emeltem be szereplőként.

‌magyarnarancs.hu: Miért pont ezek az írók kerülnek Ernő útjába a budapesti utcákon?

KKG: Mindegyikük nagy hatással volt rám, de egyik választás sem volt teljesen tudatos. Nomeg ők passzoltak a sztorihoz. Harukinak nyoma sem volt a Nyugat kardja elején a fejemben, aztán a származása és a fantasztikumhoz való kivételes érzéke miatt előugrott a tudatomból. Cormac McCarthy úgy került elő, hogy kellett nekem egy öregember, akit kicsit ki lehet figurázni és közben nagyon lehet rajongani érte. Mire Ernő kiért a könyvtárból a pályaudvarra, valahogy tudtam, hogy ő fog leszállni a vonatról. A megjelenésüktől aztán a saját életüket élik a novellákban: McCarthy például a való életben absztinens volt, ami az én McCarthy-mról közel sem mondható el, végigpiálja Ernővel az estét. Egyetlen kiemelt szempont volt, hogy élő írók legyenek, ezzel is kicsit rákontrázva a valóságra.

magyarnarancs.hu: A harcművészet fontos eleme az életednek és a történeteidnek is. A külső és a belső együtt mozgását ott tanultad meg, onnan hozod? Milyen hatással van az írói énedre a keleti kultúra és a sport?

KKG: Igen, az alkotásban is nagy hatását érzem a harcművészetnek.

Ahogy a test és a lélek, úgy az írás és az olvasó is egymást tartja. Egymás nélkül nem léteznek.

A harcművészetben az a csodálatos, hogy a gyakorolója egy idő után magas szintre jut nem csak a külső, azaz a mozdulatai uralásában, de biztosabb képe lesz a belsőről is: lényeglátóbbá válik.

Nem lesz olyan könnyű átverni. Kiszúrja a különbséget valódi és kamu között. Pár pofon, pár félresikerült mozdulat és megvan ez a tapasztalat. És ezt hazaviszed a teremből, és beépül az életed más részeibe is. Nagyon sokat adott a küzdősport az életemhez és az írásaimhoz is. Meglátni, hogy mi valódi, mi fontos – vagy épp mi nem. Minden szürrealitás ellenére csak olyat írok le, ami valahol, ki tudja pontosan hol, de megtörtént.

 „A harcművészetben az a csodálatos, hogy a gyakorolója lényeglátóbbá válik”: az író éppen földhöz vágja ellenfelét

‌magyarnarancs.hu: Jászberényi Sándor is kiemeli az elbeszéléseid történetszerűségét, amellyel a prózaírók új nemzedékéhez sorol.

KKG: Jászberényi szerintem eltalálta a novellák lényegét: történet nélkül nem működik a dolog, mert ha nincs történet, vagy csak a morzsái vannak meg, esetleg látszattörténet csordogál, fennáll az a probléma, hogy eluralkodik a nyelv. Ez pedig eltávolítja a szöveget a valóságtól. A művészetből szótömeg lesz. Persze ezt is lehet élvezni: nekem pár oldal erejéig élvezetes, aztán elfáradok tőle. Ha nincs történet, ami vezet, ami kinyitja előttem a világot, ami dimenziót épít azzal, hogy kiküszöböli a gondolkodást, akkor az nekem nem működik.

‌magyarnarancs.hu: Miért nem működik?

KKG: Talán azért, mert hiszem, hogy a legegyszerűbb jellem is bonyolultabb annál, hogy csak úgy elmondjuk, összefoglaljuk. Szavak alapján, cselekedek hiányában nagyon nehéz megismerni valakit. Csináljon dolgokat, történjen vele valami! Így van ez a való életben és a kitalált karakterekkel is. Ezt még akkor is fontosnak tartom, ha nem főszereplőkről, teljesen kidolgozott alakokról van szó – ami esetemben is sokszor így van. A történettől lesznek élők a figurák. És míg a posztmodernben belefulladunk a nyelvbe, ez a hiperreális, egyben szürreális próza visszahozza a többezer éves hagyományt, amiben a történet volt az úr, akár írott irodalomról, akár történetmesélésről van szó. Ez volt fókuszban az epika történetének kilencvenkilenc százalékában. Ilyen arány mellett szerintem érdemes bízni a történelemben.

‌magyarnarancs.hu: Nem kötnek tények, logika vagy realitás. Nem épp ezáltal el tudod kerülni a reflektálást a napi ügyekre, az ország helyzetére, amiről amúgy egyáltalán nem akarsz beszélni? Ez egyfajta kiút? Tudatosan menekülsz ezzel a politika elől?

KKG: Ezzel a technikával nem a politikára vagy a mindennapokra való reflektálást próbálom meg kicselezni. Mikor leülök írni, más tudatállapotba kerülök: nem is tudnék  ennyire irányítottan figyelni, mit kerüljek el vagy mit ne. Díszletként, háttérvászonként persze ott zúg a napi valóság a fejemben, így került be például egy ligetvédő vagy a háború az írásokba, hiszen az is hiba lenne, ha egyáltalán nem keretezném a történeteket. De alapvetően a vízióm visz, aminek minimális kapcsolata van a fenti jelenségekkel.

Írás közben igazmondó juhásszá válok – nekem ez eleve kizárja, hogy aktuálpolitikával foglalkozzak. Amúgy sem tűri a művészet az aktuálpolitikát, kiveti, mint olajat a víz.

Pár évig elfut belőle egy könyv, de aztán pontosan nullára esik az értéke, hiszen nincs benne semmi maradandó. Engem az az egy cél vezérel, hogy olvasáskor vagy újraolvasáskor (legyen az tíz vagy húsz év múlva) ugyanolyan intenzív érzés kerítsen hatalmába, mint amit a szavak megszületésekor éreztem.

 
Kecöli K. Gergő: Könnyű álmok utcája
Fotó: Kalligram

‌magyarnarancs.hu: Pedig mégis: milyen szép allegória ez a magyar közéleti valóságra, hogy a határátlépések megszokottá válnak, és már semmin se lepődünk meg. Tudatalatt ennyire befolyásolja gondolkodásmódunkat a környezet, amiben élünk?

KKG: Abszolút, persze, és nem is szabad belőle kiszakadni. A lényeg, hogy az irodalomban máshogy csapódjon le a mindennapokban megélt őrület. Addig kell formázni, alakítani, amíg tisztára nem mosod az eseményeket és annak az esszenciáját nem tudod visszaadni. Ahogy korábban mondtam: a lényeglátás a fontos. A valódiságnak kell a központba kerülni, a sallangot le kell bontani.

‌magyarnarancs.hu: Ez a lecsupaszítás könnyen megy neked, vagy sok újraírást, átgondolást igényel? Hogyan írsz?

KKG: A vízió megszüli a „beállításokat” is, így az átgondolás az elején lezajlik. A konkrét írás, a vízióhoz igazítás, a gépelés más tészta. Régen megírtam az egészet, majd utána kezdtem el javítani. Mostanában pár sornyi egységet megírok, majd átnézem, átdolgozom, és csak utána megyek tovább. Van, hogy elkap az ihlet, kifolynak az ujjaimból a szavak, de ez sem garancia semmire. Előfordul, hogy pár nap múlva nem is értem, miért éreztem, hogy az adott rész jól sikerült. Kell egy kis idő és távolság, hogy lássam, milyen is az a szöveg. Kell, hogy már ne legyek benne.

‌magyarnarancs.hu: A nem esztétikai és a nem erkölcsös megmutatása ritka ilyen nyers formában az irodalomban. Inkább eszközként tekintesz erre vagy egyfajta küldetés a mocsok a felvillantása?

KKG: Ezzel kapcsolatban is ugyanazt érzem, mint a politikával. Az erkölcsösködő, szociologizáló szövegeknek szerintem nincs helye a szépirodalomban, legalábbis az én könyvespolcomon. Ha egy szöveg narratívákat igyekszik lenyomni a torkunkon, az mindenképp izzadtságszagú, hiszen nem törekszik a tisztánlátásra, a 360 fokra, hanem valamit szolgál. Mostanában könnyű egyik vagy másik narratívával megvenni az olvasót, amit irodalmi szempontból felháborítónak tartok. Olcsó fogásokkal szimpátiát venni nem nehéz, de ha megérzem ezt az igyekezetet egy könyvön, akkor le is teszem. És persze megintcsak nem arról van szó, hogy nem lehet erkölcsi vagy társadalmi utalásokkal élni, anélkül nem lehet történetet mesélni. Itt az nem mindegy, hogy mi cél.

‌magyarnarancs.hu: Akkor mi a cél? L’art pour l’art?

KKG: Igen, de közben meg mégsem, hiszen látod, hogy ott van mögötte a valóságszag. Nem szépítek, nem kertelek, de nem is célom, hogy ezzel valami nagyobb, felkapott vagy nemes célt szolgáljak, hogy bárkit megmentsek, vagy azt a hitet terjesszem, hogy az élet simogatásból és napfényből áll, ha jól csináljuk – amit aztán a bűnösök megnevezése követ: a társadalom, a gonoszok hada, akik jellemzően épp azok, akik mást gondolnak a világról.

Elegem van a kiszolgáló, óvatoskodó irodalomból. Dühöt szül bennem és arra motivál, hogy ne ilyet írjak.

‌magyarnarancs.hu: Fájdalmasan őszintén beszélsz a függőségről, elveszettségről, szerelemről. Hajszálpontos látleletet adsz - de vajon van-e ebből kiút? Van-e feloldás, feloldozás? A novellák lezárásai erre már nem térnek ki.

KKG: Sokszor megkapom, hogy a világomban nincs kiút. Érdekes, hogy mennyire vágynak az emberek a buksisimogatásra. A hepiendre. Hogy a történet végére álljon helyre valamiféle rend. Ez a PC (politikailag korrekt) kultúra hozománya, ami a valóság túlkorrektált, kiherélt verzióját hozza létre. Ez is egy olyan láthatatlan kényszer, ami nagy nyomást tud okozni, hiszen íróként akármit mondasz, nem mindegy, hányan olvasnak, tehát az, mitől leszel népszerű. De a népszerűség nem minden. Ha már írok, írjak úgy és olyat, ami nem alkuképes. Számomra ez és így volt teljes, nekem nem férnek bele a rószaszín mázzal leöntött, lekerekített történetek. Az megint nem lenne valódi.

‌magyarnarancs.hu: Ami nekem ebben nagyon tetszik, hogy nem nézed hülyének az olvasót.

KKG: Hát, köszönöm. Ráadásul az a jó hírem, hogy feloldozás mindezek ellenére igenis van: maga a művészet. Az írás energiákat mozgósít írói és olvasói oldalon egyaránt, nincs szükség külsőleg hozzáadott célra. Vagy épp az is lehet a feloldás, ami elhallgatott, ami hiányzik. Rengeteg dolgot festek meg ezekben a novellákban a mai budapesti utcákról. De ha alaposan figyelsz, ezzel arról is mesélek, amik nincsenek ott. Nincs harmónia, nincs hit, és ezek rettenetesen hiányoznak mindannyiunk életéből. Elképesztően szükségünk lenne ezekre. De csak azt tudom megmutatni, ami van. Egy szétesett, széthullott világot látok, ha leülök írni. A disszonancia az, ami elsőre megszólal bennem. Nem jó, hogy ilyen a világ? Nem hát. De ezeket a problémákat nem a PC kultúra fogja megoldani. Nem az, hogy óvatoskodva jelszavakat és kedvességeket ismételgetünk, kigyomlálva, letagadva, ami kívül, belül zajlik.

‌magyarnarancs.hu: A komorság mellett fontos elem az irónia, sokszor az önirónia. Tudsz magadon nevetni? Mennyire veszed magad komolyan?

KKG:

Nincs túl sok jó tulajdonságom, az önirónia az egyik.

A humort nagyon fontosnak tartom, feloldó erő rejlik benne. Ha a történetek befejezésével nem is, de ezzel tudok megkönnyebbülést adni az olvasónak. Az iróniával elszórakozom a hétköznapokban és lételeme az írásaimnak is. Kinek jobban, kinek kevésbé jön be, de a sok sötétségre kiváló gyógyírnak tartom.

 
„Régebben törzshelyemként funkcionált”: Kecöli K. Gergő a Sarki Bisztróban

‌magyarnarancs.hu: A Sarki Bisztró mint szociokulturális tér a falusi kocsmák központi hangulatát idézi. Mit hoztál még otthonról, ami visszatükröződik a novellákban?

KKG: A Sarki Bisztró pont nem otthonról származik, ez egy egészen konkrét kocsma két sarokra tőlem, itt, a belvárosban. Már nem járok le, de régebben törzshelyemként funkcionált, meghatározó alapélményem Budapesten ez az elképesztő hely és amik ott történtek velem. Vidékről konkrétumok nem kerültek be az írásaim közé. Életem első tizennégy évét töltöttem a Rábaközben, itt Ernőszerű élmények nem halmozódtak fel. Onnan inkább az alapbeállítottságomat hoztam, egy sajátos szűrőt, amin keresztül látom a városi életet.

‌magyarnarancs.hu: Mi ez az alapbeállítottság?

KKG: Láttam az igazi, klasszikus, ezeréves falumodell utolsó foszlányait gyerekkoromban. A nagyapám még a Horthy-korszakban nőtt fel, rengeteget beszélgettünk. Ahhoz a Rábakecölhöz képest a mai modern budapesti élet brutális váltás. Amúgy is sok változás történt csak az elmúlt tíz-húsz évben, de gyerekkorom szemüvegével nézve hatalmas a kontraszt: volt szemműtétem, de ez a belső szemüveg soha nem került le rólam. Úgy gondolom, sokkal erősebb az értékvesztés és a polarizáltság érzése így, mintha városból származnék.

‌magyarnarancs.hu: Veled maradt Ernő a kötet befejezése után? Tervezel folytatást?

KKG: Igen, jön egy új kötet nemsokára, 2024-ben. Ikerkötete lesz a mostaninak: ugyanúgy Ernő a főszereplő, de fölcsavarom a saját hangot, tovább építem a saját világot, hogy még jobban elmondjam szavakkal, amit szavakkal nem lehet elmondani.

‌magyarnarancs.hu: Korábban nyilatkoztad, hogy „azt akartam átadni, az életünk egyszerre gyönyörű és borzalmas, ha tetszik, ha nem". Mintha a mostani kötetedben inkább a borzalmas felé billent volna a mérleg. Eljut Ernő a gyönyörűig a következő kötet során?

KKG: Ott még nem tart. A következő írások nem csak témájukban, de hangulatukban is testvérei a mostaniaknak, csak még mélyebbre megyünk a pszichében és tovább csupaszodnak a történetek. Nem csupán Pesten bolyongunk, de vidéki városokba is utazunk, nagyon kalandos lesz. Szóval ez még nem az az időszak, amikor Ernő meglátja a fényt az alagút végén, én viszont már látom, és az, úgy tűnik, regény formában érkezik majd el pár éven belül.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk