Könyv

Káoszkristály

Keresztesi József: Inverz Ophelia

  • Mohácsi Balázs
  • 2019.08.25 12:07

Sorköz

A sors úgy hozta, hogy egy újvidéki ösztöndíj alkalmával olvastam Keresztesi József Inverz Ophelia című és Eltávolító gyakorlatok kezdőknek és haladóknak alcímű kötetét. Így óhatatlanul a kötet harmadik része érintett legközvetlenebbül: Wrocław – Egy napló árnyéka.

A sors úgy hozta, hogy egy újvidéki ösztöndíj alkalmával olvastam Keresztesi József Inverz Ophelia című és Eltávolító gyakorlatok kezdőknek és haladóknak alcímű kötetét. Így óhatatlanul a kötet harmadik része érintett legközvetlenebbül: Wrocław – Egy napló árnyéka. Ám a véletlenen túl is az mondható, hogy a kötet gravitációs magját ez a versciklus képezi. Ká-európai ismerős idegenség, amikor már azt gondolnád, megértettél valamit kiküldetésed helyéből, már-már otthon éreznéd magad ideiglenes városodban, egy apró nüansz fényt derít rá, hogy az egész mögött teljesen eltérő tudásrend dolgozik. És ismét káoszt látsz a pillanattal korábban kristályosra tisztuló szerkezetben. Közben pedig próbálod teljesíteni a küldetést: író, rezidenciát kaptál, inspirálódj és írj! „Kultúrafaló robot vagyok, egy kultúrterminátor, célponttól célpontig / mozgok a városban, felhúzott ötletrobot, / robotméhecske, íme, az új vers méze / itt pereg az ujjad közt, olvasó” (65.). Milyen stratégiákat követ a mindenkori rezidens író? Megpróbál kezdeni valamit az utazás élményével (Buszok balettja), kísérletet tesz az idegenség tapasztalatának megfogalmazására (Chance of Rain), színházba megy (Majmos cukor; Széljegyzetek a Pan Tadeushoz; Eltávolító gyakorlatok kezdőknek és haladóknak), viszonyt alakít ki a helyi irodalom valamely nagyságával (Széljegyzet egy Różewicz-vershez, #1, #2, #3), megnéz mindenféle kiállításokat (A szimbólumok hasznáról és káráról a történelem számára; Fák Wrocławban), illetve személyes közelségből is megvizsgálja tárgyát (Egy emlékmű tervezete). Keresztesi tollán mindez transztextusokban gazdag, (ön- és meta)reflektív („a reflexió meteorzápora” – olvassuk a 72. oldalon), gyakran esszébe hajló, vagy mint némelyik cím is jelzi: széljegyzetszerű szövegekben valósul meg.

Az Inverz Ophelia szövegeinek nagy része hasonlóképpen működik, mint a kötet tőkesúlyát képező wrocławi versek: a tágan értett kultúránk és hagyományunk változatos elemeivel párbeszédet kialakítva szólalnak meg Keresztesi versei. Ars poeticus mozzanatnak olvashatjuk A megérkezés részletét: „piszkálj ki a múlt zsarátnokából / egy-két szemrevalóbb darabot, / s abból élessz magadnak új tüzet” (54.). A kötetet nyitó A Nagy Brém reggelije, avagy rövid dialógus az emberi állapotról című vers a német zoológus felidézésén túl egyaránt működésbe hozza azt a furfangos-ironikus, sanzonos minőséget, amely a 2009-es A Karácsondi út kötet (vagyis a Szőr­anya és az Új Párduc zenekarok) dalszövegeit is jellemzi, ám azt a Havasi Attila vagy Varró Dániel lírájával rokon és a szerző színpadi, illetve gyerekirodalmi munkáiban is megjelenő nonszensz költészeti stichet is, amely ezek szerint műnemtől és műfajtól függetlenül jellegzetessége Keresztesi írásainak.

Szintén az első ciklusban kapnak helyet azok a versek is, amelyek körülhatárolják a szerző szűkebb szellemi hátországát. A 2000. július 19-re datált Sírvers alighanem a 16-án elhunyt Petri Györgyöt búcsúztatja – s ezzel ez a kötet legrégebbi, majdnem húszéves szövege. Két vers pedig Keresztesi pécsi, illetve jelenkoros múltjához és jelenéhez kapcsolódik. A pingpongasztal című vers, mely a Jelenkor folyóirat régi szerkesztőségének legendás meccseket látott pingpongasztaláról szól, Parti Nagy Lajosnak van ajánlva, egyébként a 60. születésnapra íródott. A Fránya idő című vers pedig Bertók Lászlót köszönti, méghozzá a költő 80. születésnapján. Egy leheletnyivel talán szokatlanabb idézet az Anziksznak a mátraszentimrei templom faláról vett Sík Sándor-mottója, ám nem titok, hogy a szerző szülőföldje Gyöngyös és a Mátra környéke.

A kötet második része, az Elburjánzó történetek, azon belül is a kötet címét adó Ophelia-projekt tűnik utólag a kötet legizgalmasabb vállalkozásának, ám ez volt az a rész, amelyik a legnagyobb koncentrációt igényelte és a többszöri újraolvasást is kikövetelte. Először magam is együtt kérdeztem a szöveggel: „Mindez miféle üzenetet hordoz? / Hol itt a megszólított célközönség?” (32.) A költemény hosszú, narratív, jambikus-rímes, nyelvezete finoman archaizáló, amit a forma, illetve az Arany János fordította Hamlet-intertextusok egyaránt irányítanak. Könnyű elveszni a szöveg nyelvi áramlásában, hogy aztán a vers végi jegyzet tisztítson a képen. A szöveg eredetileg a borítóképet is jegyző Varga Rita festőművész kiállításához íródott, az első rész a shakespeare-i Ophelia-történetre utal, a második és a harmadik résznek viszont jóval aktuálisabb vonatkozásai is vannak, a szlovákiai magyar Malina Hedvig 2006-os megtámadása, illetve E. Zsanett 2007-es esete – ám ezek igen áttételesen jelennek meg. De az újraolvasás során már kétségtelenül ez a tudás is működésbe lép, így érzékelhetjük például a „Szavaink tettek” (34.), „a szégyen nem intézményi kérdés” és a „Csapdába estünk” (37.) részletek, illetve az „Erővel jönne; megfogá / Csuklón felül kezem, s tartá erősen, / Megrázva kissé a karom” (39.) appropriált Hamlet-intertext többletjelentését. A második ciklus gyűjti egybe azokat a szövegeket, amelyeknek egyébként is a politikai olvasata domináns, már a címek is beszédesek: Egy vezér öregkora; A beglerbég ma éjjel rosszul alszik; Nemzeti dal. De a kötet más verseiben is találni közérzeti-politikai típusú részleteket, például: „hazám, porba esett nyalóka” (59.), illetve adható ilyen jellegű értelmezése az első ciklusban feltűnő Jób-alaknak is.

A negyedik ciklusban leginkább az ön- és metareflexív mozzanatok jellegadók. A Terjedésének természetéről nyitása: „Egy elhagyatott tárgy képével indul / ez a vers”, később az olvasóhoz is kiszól a verskeletkezést narráló én: „A sorejtés után / téged szólítunk meg” (89.). A Manifesztumtöredék a Háború és béke egy jelenetét, illetve Malevics híres Fekete négyzet festményét montázsolja ötletesen egymásra. A szégyenről című, a kötetet záró vers első sora: „A költészet egyetlen valódi tárgya” – amit rá­adásul a vers vége felé ironikusan meg is rongál, mikor zárójelben visszautal a nyitósorra, s kritikusi-szerkesztői tárgyilagossággal így kommentálja: „meghökkentő, kissé / kivagyi, mégis erős felütés, / határozott és figyelemre késztet, / magára vonja a tekintetet” (92.).

Neked ajánljuk

Sorsod Texas

  • Uitz Renáta

A kormányerők őszi politikai évadnyitása igazán eseménydúsra sikeredett: az ellenzéki előválasztás kismiska abban a politikai térben, ahol a katolikus egyház feje – és globális médiasztárja – celebrál szentmisét az eucharisztikus világkongresszus margóján.

Nem családi ügy

  • Hüttl Tivadar
  • Pásztor Emese

Az európai uniós források korrupt felhasználásáról szóló hírek ma már ritkán keltenek elsöprő közérdeklődést: az elmúlt 11 év eltompította a felháborodásért felelős idegpályákat.

„Szergej, megírtad?”

Az 1962-es novocserkasszki vérengzésről készített filmje, a Kedves elvtársak! a héten kerül a mozikba. Andrej Koncsalovszkij orosz rendezővel Tarkovszkijról, Stallonéról, a szovjet és az orosz himnuszról és a filmjeinek milliárdos finanszírozójáról beszélgettünk.