Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy végre monográfia jelent meg a szociáldemokrata politikus, a második magyar parlamenti képviselőnő, a mind jobbról mind a (szélső)balról a mai napig gyakorta méltatlanul szidalmazott Kéthly Annáról. A történész szerző fő kutatási területe a szociáldemokrácia története. E könyve tisztázza az évtizedek folyamán felgyülemlett rosszindulatú tévhiteket és hozzájárul ahhoz, hogy Kéthly elfoglalhassa méltó helyét a történelmi emlékezetben.
A Kéthly-kutatás az emigrációs szociáldemokrácia anyagainak hazakerülésével illetve a külföldi adattárakhoz való hozzáférés miatt lendülhetett fel. A könyvhöz felhasznált források gerincét országgyűlési jegyzőkönyvek, korabeli sajtótermékek, Kéthly Anna kiterjedt levelezése, a vele készült interjúk és a politikus- illetve más kortársak visszaemlékezései adják. A szerző reflektál Kéthly, illetve a korszak korábbi kutatóinak munkáira, esetenként vitába szállva velük, például Strassenreiter Erzsébet, illetve Pető Andrea egy-egy állításával. Kéthly életét, és a mintegy hat évtizedes munkásságát a kötet három nagyobb egységre (a Horthy-korszak, a ‘45 utáni évek, majd az ‘56 utáni emigráció alatti idő) tagolva mutatja be. A monográfiát Kéthly munkáinak jegyzéke, bibliográfia és 33 tételes fotógyűjtemény zárja.
A bevezetőből megtudjuk, hogy a fiatal tisztviselőnőt a szegények és gazdagok közt tátongó szakadék, a munkavállaló nők alulfizetettsége, valamint édesanyjának a keserves élete (a kilencgyermekes asszony látástól vakulásig gürcölt és viszonylag korán meghalt) sarkallta a szakszervezeti és nőmozgalmi aktivitásra. 1917-ben lépett be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, melyet (legalábbis 1947-ig) a demokratikus szellemiség, az alapvető szabadságjogokhoz és a többpártrendszerhez való ragaszkodás különböztetett meg a kommunista párttól. Annak ellenére, hogy a párt (legalábbis szavakban) fontosnak tartotta a nemi egyenlőséget, a könyv lapjain sorra felvonuló párttársak közt szinte csak férfiakat találunk: a második magyar parlamenti képviselőnőnek magányos úttörőként kellett boldogulnia. (Az őt megelőző keresztény-feminista Slachta Margit az 1922-ben kezdődő ciklusban már nem indult.)
A műből választ kapunk arra, hogy a szociáldemokraták miért fogadták el a Bethlen-Peyer paktum korlátozó feltételeit, miért ültek be a parlamentbe, miért vállalták a leválthatatlan kormánypárt mellett a díszellenzék (az egyik felidézett vád szerint „a Horthy-rendszer fügefalevelének”) hálátlan szerepét, miközben szűkös mozgásterüket a végsőkig igyekeztek tágítani. Kéthly Anna rendszeres felszólalásait a könyv bőségesen idézi (az oktatás, a vidék helyzete, vagy éppen a munkások lakhatási körülményei témájában), kitérve arra, hogy működése a kedvezőtlen körülmények közt sem volt eredménytelen: egy súlyos munkabaleset után például elérte, hogy az iparfelügyeletet megreformálják.
A monográfia szerzője Kéthlyt – annak ellenére is, hogy ő magát a feminizmustól távol tartotta – modern nőpolitikusként értékeli. Ezt többek közt azzal támasztja alá, hogy Kéthly folyamatosan küzdött a nők önállósodási lehetőségeiért, közéleti, politikai tájékozottságáért. Különösen megkapó része a könyvnek, amikor részletesen bemutatja, hogy
Kéthly miként szedte ízekre a nőkkel szemben alkalmazott újabb és újabb választójogi cenzusok mellett felhozott, időnként egészen képtelen érveket.
Kiemeli azt a kevésbé köztudott tényt, hogy Kéthly a „szégyenparagrafusnak” nevezett abortusztilalmat is ostorozta és rendszeresen aláhúzta, hogy nem a nők felelősek azért, ha a körülményeik nem alkalmasak (több) gyermek vállalására, és azért sem, ha a gyermekeik nem maradnak életben és emiatt nem érik el a szavazati joghoz szükséges gyerekszámot.
A szövegből hamar kibontakozik a rendkívüli munkabírású Kéthly jelleme, lenyűgözően bátor szókimondása, elvei melletti állhatatos kitartása, tiszta helyzetfelmérő képessége, és az, hogy milyen tisztán tud távlatokban is gondolkodni. „Mi tisztában vagyunk azzal, hogy önöknek hiába beszélünk – közli a kormánypárti túlerő képviselőivel –, de mindaz, amit elmondunk, szükséges a korkép megfestéséhez, mert hiszen a mi beszédeink a történelemhez szólnak.” Másutt rámutat, hogy egy kicsi, szűk határok közé szorított országnak végképp nem szerencsés elszakadni az európai iránytól, a szélsőjobb előretörésével kapcsán pedig leszögezi: „Nem tudunk annak sem örülni, hogy Magyarországon a fasizmus leplezettebb formákat él, mint Európa más országaiban.”
A kötet második részében magyarázatot kapunk arra, hogy miként kreáltak Kéthlyből ellenlábasai „jobboldalit” (sőt, Rákosi egyenesen „szélsőjobboldalit”!). Ezt a jelzőt azokra a szociáldemokratákra sütötték rá, akik a második világháború utáni években ellenezték az MKP-val való (1919 utáni újabb) egyesülést. Kéthlyt aggasztotta, hogy
„Magyarországon nincs tömegélmény a demokráciáról”,
ami ideális táptalajt jelent a diktatúrák számára – és nem győzte hangsúlyozni a szabadságra nevelés fontosságát. „Nagy veszély az, ha valamelyik párt ad köztársasági elnököt” – figyelmeztetett. Kiemelten érdekes része a szövegnek a korabeli demokráciafelfogások összevetése. A demokrácia funkciózavaraira nem gyógyszer a diktatúra, vallotta Kéthly, aki 1945 és ‘47 között még házelnök is volt, és e szerepében igen korrektül járt el. Kezdeti optimizmusát szétzúzta az MKP növekvő agressziója, amely előbb a kisgazdák, utóbb a fúziót ellenző szociáldemokraták ellen irányult. Részletes leírást kapunk a kizárásáig vezető eseménysorról és az egypártrendszer kiépüléséről, amelyet sajnos Kéthly, mint annyi mindent, előre látott.
A szerző részletesen ismerteti az ‘56-os forradalom eseményeit, az MSZDP újraalakulását, az újabb (ezúttal nagyon rövid) optimista időszakot, amikor a 67 éves, számos megpróbáltatást átélt, börtönviselt Kéthly erejét nem kímélve veti bele magát ismét a munkába. Az újabb vereség után még azt is át kell élnie, hogy az ENSZ nem hajlandó őt Magyarország hivatalos képviselőjének elismerni, így segítségkérésének sem adnak helyet: „egy fuldoklótól sem kérnek okmánybélyeggel ellátott ügyiratot a mentőövért” – nehezményezi, de hiába: még Nagy Imre kivégzése után sem tudja megértetni a veszély nagyságát. Itthon lejárató kampány indul ellene: ő lesz az áruló, aki külföldről uszít Magyarország ellen. A kötetnek e záró fejezetében megismerjük a szélmalomharcát, majd az emigráns magyar csoportokat szétfeszítő ellentéteket. Nyomasztó azzal szembesülni, hogy a kintiek azon vitatkoztak, hogy „a felszabadulás után” a ‘44, a ‘45 vagy a ‘47 előtti állapotokhoz térjenek-e majd vissza. (A széttagoltságért az anyaországból kiküldött álemigráns ügynökök is sokat tettek – persze a sikert az egységes külföldi fellépés sem garantálta volna.) A későbbi enyhülés több párttársát korrumpálta, ő azonban továbbra is Nagy Imre gyilkosaként tekintett Kádárra, és rendszerét nem volt hajlandó a hazatérésével legitimálni.
Halála után az addig is konfliktusokkal terhelt szociáldemokrácia tovább morzsolódott, és a pártnak a rendszerváltás után sem sikerült tartósan újraalakulnia, illetve eredményeket elérnie. Az illiberális „demokrácia” és a neoliberális törekvések melletti alternatívára: a gazdasági jogokra is kellő hangsúlyt fektető, egyúttal a pluralitást fenntartani akaró szociáldemokráciára jelenleg is nagy szükség lenne. Akár inspirációt is szolgáltat B. Kádár monográfiája; kiváló munka, hozzájárul megérteni ezeket a folyamatokat, segít a történelmi tisztánlátásban. Haszonnal forgathatja mindenki, aki a múlt fényében a jelent is igyekszik megérteni.
B. Kádár Zsuzsanna: Kéthly Anna. Gondolat Kiadó, 2023, 282 oldal, 4800 forint
