A szerző első kötete Kéz a levegőben címmel jelent meg négy éve, szintén a Magvető kiadónál, és a szakma rögtön új hangként ünnepelte, a vállára vette a szerzőt. Az új kötet, a Vérehulló fecskefű a várandósság, az anyaság témájával foglalkozik. A könyv bemutatóján Mosza Diána irodalmár kérdezte a szerzőt a versek születésének és megírásának körülményeiről, hiszen az első és legevidensebb kérdés egy kisgyermekes anyukával kapcsolatban, hogy mikor van ideje alkotni. Akinek van gyereke, annak a válasz ismerős lehet: nagyjából a lopott időkre tippeltünk mi is. Mint megtudtuk, az is sokszor külön kérés formájában hangzik el az apukához, hogy az ember egyáltalán el tudjon menni tusolni.
Az édesanyák életét és önmagukhoz való visszatalálását millió dolog nehezíti. Kállay Eszter először csak a várandósságról szeretett volna írni, de ahogy telt-múlt az idő, az élet „behozta” a többi témát is. A felolvasott versekben és a beszélgetés alatt is szóba került, hogy mi mindent projektálnak az emberek a nőre, ha éppen várandós. Mint személy, teljesen eltűnik, csak a pocakos test marad, amiről mindenkinek más jut eszébe. Szóba került a várandós és a szülő nők infantilizálása is, nemcsak a bánásmód kapcsán, hanem abból a szempontból is, hogy a magyar kórházi protokoll figyelmen kívül hagyja a nőt, mint autonóm személyt, így nem dönthet a saját testéről, a szülés módjáról, a beavatkozások milyenségéről és mennyiségéről, egyáltalán semmiről. Itt említették meg az anyasággal és a várandóssággal foglalkozó Ablak a Világra tevékenységét, amely összegyűjti és a honlapján statisztikák formájában közzé is teszi az anyák kórházi tapasztalatait, hogy például hol, milyen gyakorisággal indítanak meg szülést burokrepesztéssel, adnak oxitocint, végeznek gátmetszést, és milyen gyakran lesz császármetszés a szülés végkimenetele.
Ritkán találkozunk olyan irodalmi alkotással, ami az anyaság kérdését járja körbe. Egy-két vers felolvasása után egyértelművé vált, hogy a szerző lehengerlő őszinteséggel nyúlt hozzá ehhez a kényes témához. Az anyává válás folyamata és egyes állomásai annyira fájdalmasak és olyan óriási, elementáris változásokkal járnak – nem véletlenül hívja a pszichológia normatív krízisnek –, hogy az anyák sokszor egyedül maradnak benne, segítség nélkül. Szó esett még a játszótéri beszélgetésekről, ahol minden anyuka a legjobb formáját akarja mutatni, és elindul egyfajta hiábavaló, káros versengés egymással és valamifajta öntudatlan ítélkezés a másik felett.
Ilyenkor jó, ha ott van a polcon ez a kötet, mert legalább megnyugodhatunk, hogy valószínűleg a világ összes anyája küzd valamilyen nehézséggel. Mindezt a költészet finom szűrőjén keresztül kapjuk meg, vagyis taglóz le minket a valóság véres látványa, hanem a lelkünkkel fog történni valami, ami által közelebb kerülhetünk valódi önmagunkhoz, amit a várandósság és anyaság korai időszaka alatt hajlamosak vagyunk elfelejteni.
