Nagy év volt 1920 a krimi irodalom történetében, ekkor jelent meg ugyanis A titokzatos stylesi eset (The Mysterious Affair at Styles), Agatha Christie első regénye. A mű ekkor már négy éve járta a kiadókat, végül hat elutasítás után látott napvilágot mindössze kétezer példányban. A szerző nevetségesen csekély, mindössze 25 font jogdíjat kapott érte. A könyv a legenda szerint fogadásból született, Christie egyik nővére ugyanis nem hitt benne, hogy a testvére képes megírni egy valódi krimit. Hogy mégis lett folytatás, az állítólag annak köszönhető, hogy a regényt a Weekly Times elkezdte sorozatban közölni, pénzt és népszerűséget hozva a szerzőnek. Így a világ 1920 óta tudja, hogy ki a világon a legjobb detektív, legalábbis önmaga szerint. Hogy valóban Hercule Poirot a legjobb-e, nehéz eldönteni, de tény, hogy a krimi irodalom egyik legszeretettebb és legismertebb nyomozója valóban ő: 34 regény, 59 novella és 2 színdarab főszereplője. És mivel Agatha A Guinness Rekordok Könyve szerint is a legkedveltebb bestsellerírók közé tartozik – akinek művei immár milliárdos példányszámban keltek el több mint száz nyelven –, elmondható, hogy alig akad a széles világban, aki ne ismerné őt.
| ||
Az 57 éves csendőr
„Hogyan született Hercule Poirot figurája? […] A titokzatos stylesi eset cselekménye nagy vonalakban már ki volt dolgozva, és akkor merült fel a dilemma: detektívtörténet – de milyen legyen a detektív? 1914 őszén jártunk – vidéken mindenhol nyüzsögtek a belga menekültek. Miért ne lehetne belga menekült, a belga rendőrség korábbi csillaga? – meséli a szerző az egyik visszaemlékezésben. – Milyen ember legyen? mondjuk, alacsony termetű és hangzatos nevű. Hercule valami? Hercule Poirot? Igen, ez éppen megfelel. És persze legyen nagyon elegáns – és rendszerető… Ez volt az első nyers vázlat…, de bizonyos jellemvonások önként adódtak. Mint a legtöbb alacsony termetű, fess ember, ő is beképzelt lesz, na és természetesen (de még mennyire!) lesz egy tekintélyes bajusza. Ez volt a kezdet. Hercule Poirot előlépett a ködből, és konkrét formát, alakot öltött.” – tette hozzá.
Sosem derült ki, élő emberről mintázta-e Poirot alakját a szerző, azonban 2014-ben egy Michael Cropp nevű brit kutató a Telegraph-ban azt állította, megfejtette a rejtélyt. Poirot figurájának élő mása szerinte Jacques Hornais, az első világháború idején Angliába menekült nyugalmazott belga csendőr. A menekülésekor 57 éves Hornais Angliába érkezvén a kutató nagyanyjával, Alice Graham Clapp-pel került kapcsolatba, aki ötszáz belga letelepedésében segédkezett. A találkozás egy adománygyűjtő esten történt Torquay-ban, s a helyi újság beszámolója szerint 1915. január 6-án Agatha Christie is részt vett a műsorban, dalokat kísért zongorán. Ez akár igaz is lehet, hiszen Christie szülővárosa, Torquay egyúttal az otthona is volt. Hornais személyéről amúgy nemigen maradtak fenn információk, Alice jegyzeteiben is csak a szikár tények álltak, még az sem derült ki, Hornais-nek volt-e olyan impozáns bajusza, mint a híres nyomozónak; csak annyi biztos, hogy nős volt, és volt egy fia is, de a család nem követte az emigrációba.
Poirot is mindig egyedül élt, de azt tudjuk, hogy egyszer ő is volt szerelmes. Egy nagydarab orosz arisztokrata szélhámosnő, Vera Rossakoff volt az egyetlen, aki felgyújtotta Poirot szívét. Vera A titokzatos négyesben (1927) bukkan fel először, akkor még mint a kis belga szövetségese, utoljára pedig Kettős bűnjelben (1947) olvashatunk róla mint lecsúszott grófnőről, akinek ékszerrabláshoz kell folyamodnia. És Poirot, bár leleplezhetné, nem teszi.
Önmaga karikatúrája
| ||
Agatha Christie nem tervezett ennyit mesélni az idegesítő kis belgáról, közkívánatra születtek az ötvenes-hatvanas évek Poirot-történetei. Hogy mennyire elege van a bajszosból, Agatha játékosan adta az olvasók tudtára: megalkotta saját alteregóját, a népszerű krimiíró Ariadne Oliver személyében, és így álarc mögül tudott „vallani” írásról, cselekmény-, és karakterformálásról, az olvasók és a társasági események iránti utálatáról. Ariadne Agatha erősen eltúlzott karikatúrája először 1934-ben bukkant fel a Parker Pyne nyomoz című novelláskötetben, hogy aztán rá két évvel már regényhősnőként is debütáljon a Nyílt kártyákkalban. Ariadne öregedő, testes, egyedül élő asszony, hatalmas, megzabolázhatatlan fürtökkel, amiknek a kordában tartásával épp annyi időt tölt, mint képtelen detektívtörténeteinek a kiagyalásával. Az almaevés az egyetlen szenvedélye, hisz az úgynevezett női megérzésben, és emiatt állandóan azon sóhajtozik, mi lenne, ha egy nő volna a Scotland Yard vezetője… Persze, sosem jók ezek az előérzetek, ám szeszélyes ötleteivel be tudja mozdítani jó barátja, Poirot szürke kis agysejtjeit. Mivel Poirot figurája is erősen parodisztikus, nem meglepő, hogy Ariadne hőse, Sven Hjerson is enyhén túlzott és elrajzolt karakter. És az sem véletlen, hogy Ariadne gúnyosan beszél a saját maga alkotta teremtményről, hiszen Agatha szőcsöveként csak így van alkalma kimondani, mennyire unja már Poirot-t. Sven finn, akinek finnségével kapcsolatban Ariadne írásai hemzsegnek a pontatlanságoktól. És idegesítőek a modorosságai is, amiket mégsem lehet mellőzni, hiszen az olvasók épp az ilyen kis ínyencségeket kedvelik…
Pótolhatatlan
Christie utolsó regénye a hagyatékból került elő, de 2003-ban megtalálták 1925-ben írt színdarabjának (The Secret of Chimneys) 1931-ben átdolgozott, majd asztalfiókba került változatát, 2009-ben pedig újabb Poirot novellák kerültek elő. Bár az örökösök nem tartják elképzelhetőnek, hogy lapulnak még anyagok Christie-től, egyik unokája, Matthew Prichard egy 2010-es interjúban azt nyilatkozta, hogy hamarosan elkészül egy a szerző életéről szóló film. Az unoka szerint a nagyi népszerűsége annak köszönhető, hogy „páratlan intuícióval ráérzett arra, mi tetszik az embereknek, varázslatos érzéke volt a titokzatossághoz és a cselekménybonyolításhoz, az alakjai pedig máig elevenek. Ezen kívül saját egyéniségének bizonyos aspektusai, például a szerénysége, a humorérzéke és türelme szintén megjelennek a könyveiben. És nem utolsósorban zseni volt!” – tette hozzá Prichard. Egy unoka persze elfogult, de tény, hogy én magam sem tudom megmondani, miért szeretem annyira az összes Agatha Christie könyvet. Ahogy sok kritikusa is kiemelte, a sikerének a titka felfejthetetlen. Figurái gyakran papírmasé alakok, az indítékok gyöngék, a trükkök nevetségesek. Nincs a könyvekben elég vér, izgalom, és a logika a legtöbbször az olvasó jó barátja, segít felfejteni a szálakat. Olyan ez, mint a szexepil. Nincs racionális ok, amiért becsavarnak a könyvei. Erős atmoszférateremtő ereje, üdítő humora és könnyedsége mind csak egy-egy összetevője a titoknak.
| ||
Nem véletlen, hogy a követői sosem tudtak a nyomába érni. A szerző örökösei 2013-ban ugyanis előálltak a nagy hírrel, hogy megadták az engedélyt Sophie Hannah krimiírónak, aki nagy rajongója a szerzőnek, hogy használhatja Poirot alakját. Nem véletlen, hogy a szenzáció csak kis ideig borzolta a kedélyeket, és sem a nálunk is megjelent Monogramos gyilkosság, sem A zárt koporsó nem rengette meg a világot.
2020-ban tehát száz éve annak, hogy Agatha Christie megjelentette első regényét. Az írónő munkásságát gondozó Helikon Kiadó folytatja a könyveinek kiadását, melyet a jubileumi regény megjelenésével indított.
A Christie-jogokat gondozó Agatha Christie Ltd. 2020-ban egy olvasást népszerűsítő kampánnyal – #readchristie2020 – ünnepli a jubileumot. Az ehhez tartozó arculat a Helikon Kiadó idei könyvein is visszaköszön majd egy logó formájában, de érdemes követni az Agatha Christie krimik Facebook-oldalát is, ahol számos érdekesség, program és nyereményjáték várja az év során a Christie-rajongókat.
(Borítókép: Poirot mint Ziggy Stardust egy pólón)
