Ha már a nyelésnél tartunk, a centenárium szó errefelé kibírhatatlan vájdlingot jelent, csurig kaviárral, megeszed, fiam, az utolsó szemig, addig föl nem állsz az asztaltól.
Kicsit emlékeztet ez a szorgalom a lámpalázas diák kétségbeesésére. Ahhoz, hogy ötösre mondja fejből a Szózatot, fájdalom, el kell felejtenie a Himnuszt, különben nem tudja, hogy akkor most melyikbe’ veszik körül a népek a leborult unokákat. Ez a perifériák hisztériája. Magából a rendszerből hiányzik az emlékezés – tehát a kultúra – folytonosságának a biztonsága. Máshol is eltelnek százévek, csak a nyugodtan hömpölygő, nagy „ejrópai” kultúrák a százkettedikben is emlékeznek. Mi több, már a kilencvennyolcadikban is tudták, kit tisztelhetnek a delikvensben. Mi még több, gyakran előfordul, hogy meg se kell halnia ahhoz, hogy amúgy rendesen észrevegyék. Ezen a véráztatta földön általában másképp (nem) mennek a dolgok.
Célok és fogalmak
Mészöly Miklós életműve utógondozás tekintetében szerencsésen járt, Szigeti Lászlóval és a Kalligrammal, Nádassal, Esterházyval és Földényivel, Szkárosival, Szörényivel, Szekszárd elöljáróival, a Mészöly Miklós Egyesülettel, a kisoroszi és a szekszárdi Mészöly-napokkal, a Mészöly-díjasokkal, a Privát Mészöly című dokumentumfilmmel (Dér Asia – Gerőcs Péter), Ágoston Zoltán Jelenkorával, a Jelenkor Kiadó életműsorozatával, és most a monográfiát jegyző Szolláth Dáviddal. Az már egy másik kérdés persze, hogy ki olvas ma Mészölyt, vagy inkább ki olvas ma már bármely halott szerzőt, a gyászév vad kultuszának elmúltával, ha csak nincs rá tanrendileg kötelezve.
Szolláth sok éve tartó, folyamatos és csendes munkával ünnepel, mintha ez egy rendes protestáns (na jó, katolikus etc.) európai ország volna. Teszi a dolgát, megbízhatóan érkeznek a Mészöly-összes kötetei, példás kisképűséggel, egyszerű paperbackek, jó szedéstükör, olvasható sorközök, szmájli, a sorozatszerkesztő pontos, informatív, arányos utószavával. (A borítókkal könnyű dolguk volt. Mészöly, akár az életműve, minden szögből másként ugyanaz.) És most itt ez a monográfia, amelyet visszafogottan is példaszerűnek nevezhetnénk. Hétszázvalahány nem akármilyen oldal, ezervalahány lábjegyzet, kifogástalan jegyzetanyag, mutató, az életrajz ún. tényeinek függelékbe tessékelésével. (Szerelmese vagyok a lábjegyzet műfajának, és Szolláth magas fokon űzi, a kedvencem a 909., az a csaknem húsz sor, amelyben éles vonásokkal fölskicceli Mészöly és a Holmi viszonyát, Réz Páltól a Filatorigátig, egészen pazar.) Hübrisz, ha van, hát legfeljebb a nemes alázat gőgje, már akinek ez mond valamit. Szolláth egója zárójelbe téve pihen, csak a tárgya érdekli megszállottan, a kötet olvasója előtt mégis fölsejlik egy töprengő, kételkedő, hihetetlenül felkészült, a szöveg minden rezdülését érzékenyen figyelő, szorosan olvasó irodalomtudós rokonszenves portréja.
Szájíznek mindjárt ott a mottó eleganciája – „ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla”, idézi Mészölytől Szolláth, majd azonnal lemond a műfaj által sugallt totalitáseszményről. Ennek szellemében a szerző „mindössze” néhány egyszerű állítás bizonyítására vállalkozik: 1. Mészöly „eltérő poétikai felfogások szerint alkotott kiemelkedő műveket”; 2. „korának egyik legeurópaibb magyar írója” volt; 3. „a magyar próza alakulástörténetének (…) kiemelkedően fontos” szerzője. Sietek előre leszögezni: elérte célját. A negyedik állításra, mely szerint Thomka Beáta „monográfiája óta huszonhat év telt el, időszerű kísérletet tenni új áttekintésre”, normálisan nyugodt kultúrákban persze semmi szükség nem volna, igaz, azokban nem villan azonnal a sárga, nem gondolják föltétlenül, hogy egy klasszikus mű akár radikálisan új szemléletű fordítása a korábbiak megsemmisítésére irányuló galád törekvés volna. (Nádasdy nem csúszik be páros lábbal Aranynak edzésen, pl.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
