Krusovszky Dénes: Plusztulás a vég(telenség)ig

Sorköz

"Befogadhatatlan, de vonzó, felfoghatatlan, de jelentős, megkerülhetetlen és átugorhatatlan, amiről legfeljebb úgy lehet nem tudomást venni, ahogy az ember nem vesz tudomást egyik-másik kontinens létéről. Lehet úgy is élni, hogy nem érdekel Dél-Amerika közelebbről, de ez általában nem Dél-Amerikának rossz." Olvasni muszáj című sorozatunk első részében Krusovszky Dénes Tandori Dezső Felplusztulás, leplusztulás című utolsó kötetét olvassa.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz friss sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!

Tandori Dezső utolsó könyve bizonyos értelemben épp olyan (kicsiben), mint az életmű egésze (nagyban). Egészen egyszerűen arról van szó, hogy ez az egyetlen, album méretű, és bizonyos szempontból albumszerű karakterrel bíró könyvmű önmagában épp annyira befogadhatatlan, mint amennyire felfoghatatlan az egész költői-írói-fordítói-firkálói munkásság, amit az egyszerűség kedvéért Tandori életműnek szoktunk nevezni. Bár inkább kellene Tandori-univerzumnak, -világegyetemnek, vagy Tandori-űrnek hívni. Befogadhatatlan, de vonzó, felfoghatatlan, de jelentős, megkerülhetetlen és átugorhatatlan, amiről legfeljebb úgy lehet nem tudomást venni, ahogy az ember nem vesz tudomást egyik-másik kontinens létéről. Lehet úgy is élni, hogy nem érdekel Dél-Amerika közelebbről, de ez általában nem Dél-Amerikának rossz.

Az élet rövid, Tandori hosszú, szólt a kekeckedő bon mot valamikor a 90-es években (© Farkas Zsolt). Ennek igazság- és igazságtalanság-tartalmán az sem változtat, hogy elhunyt a szerző (mármint Tandori). Sőt, most látszik csak igazán, illetve majd még ezután fog főleg, hogy mi is hosszú, s mi is rövid valójában.

A Felplusztulás, leplusztulás például hosszú. És minden egyes elemére igaz ez, a fejezetekre, a könyvanyag teljességére, a képmellékletre, az Ottlik-esszére, sőt, a kötetet szerkesztő-szakértő Tóth Ákos elképesztően gazdag utószavára is. Egyedül a versekre nem. A versek rövidek, egynéhány kivételtől eltekintve aforisztikusan tömörek, de még a hosszabbak is rövidek valójában, csak épp ez sok ismétléssel, vagy annak tűnő minimális változtatásokból építkező zsolozsmázással van elővezetve bennük. Minden rövid, és minden hosszú egyszerre – ez egy újabb Tandori-paradoxon alighanem, amelyet feljegyezhetünk így az életmű lezárása után néhány szemhunyással.

 
Fotó: Sióréti Gábor
 

A költő 2019. február 13-án, ahogy Tóth nyilatkozta később: „szinte a kézirat lezárása pillanatában” meghalt, a könyv pedig félre lett téve egy időre. Most sem teljesen világos, hogy miért kellett két és fél évet várni rá aztán, de kétségtelen, hogy a körülmények (a költő után röviddel a költő özvegye, Tandori Ágnes is elhunyt) nem kedveztek neki. Kérdés, hogy ez a késlekedés okozta, vagy valami más, hogy aztán nagyrészt észrevétlenül bukkant elő ez a kötet a pandémia egyik tetőpontjához közel.

„Ha ez itt még az életem volna, azt mondanám, ez már nem élet.” Így a kötet egyik önmottója, melynél részletesebben talán igen, pontosabban aligha lehetne jelezni, hogy miről is van szó. Halálköltészet ez? Nem egészen, ha halálköltészeten a halálról való lírai beszédet értjük. Tandorit mintha nem önmagában a halál (bár persze az is), hanem az odáig vezető út érdekelné igazán (egyébiránt már fiatal kora óta bizonyos értelemben). Korábban a testi romlás nagy költeményei (vö. pl. Hashártyaszakadási elégia, A járóbeteg című 1998-as kötetből) jelezték ezt, aztán a kényszerű kézírásra váltás után (valahol 2010 körültől) a firkák, aforizmák, mikrojegyzetek, rajzolt jelek. A Felplusztulás, leplusztulás költeményfolyama mintha a halálra készülődés nyelvének keresését jelenítené meg – ahogy Tandoritól az elvárható tehát, nem a keresés eredményét, a megtalált (hisz nem is található meg az!) pusztulás-retorikát, hanem annak keresését, mint folyamatot. A Tandori-líra folyamat-elvben működött már jóideje. Érzésem szerint nem a kezdetektől fogva, és később is szakaszosan inkább, de az életmű lezáró fázisában kétségtelenül.

A költő utolsó éveinek világából eltűntek már a madarak, mackók, gombfocicsaták, kártyajátékok is nagyrészt, Tandori, úgy tudni, évekig ki sem igen járt a lakásából, telefonon is egyre nehezebben érintkezett (holott előtte nagy telefonáló volt). Az írógép túl nehézzé vált, maradt a toll és főleg a grafit ceruza. Nagy gesztusokkal, kis jelek, kevés eszköz, de sokszor. A végén a nyelvből is csak bizonyos elemek működtek már, néhány szó, hangsúlyos névelők, a ragokkal való bíbelődés, ide-oda tologatott jelentősségek (ahogy ő mondta) és hangsúlyok. Súlyos hangok. A magyar líra egyik legtermékenyebb szerzője a pusztulásban is felkutatta, meglelte a burjánzás esélyét. Nem pusztult, plusztult. Fel és le a végéig, azaz a végtelenségig.  „A végső szó / nem végszó. // A végszó / nem végső szó.” Mondta, írta legvégül, illetve: „A végső szó, igen: / nem / végszó / stb.” STB.

Felplusztulás, leplusztulás (Előzetességek és utólagosságok [2018 - 2019]), Tiszatáj, 2021., 320 oldal

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk