„Kulturális értelemben ma Oroszország a teljes tudathasadás állapotában van”

Az ELTE orosz tanszékének professzora önkéntes tolmácsként segítette a menekülteket a budapesti pályaudvarokon. Erről szóló naplója az idén jelent meg, kiegészítve egy lehengerlő odesszai memoárral és a jelenlegi háború első évéről írt jegyzettel. Meghasonlásról, kiábrándulásról és felemelő élményekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A Nyugati, Keleti című könyve három nagyobb részének közös tanulsága szerint mindenre árnyékot vetett és vet az orosz agresszió. Sem a múlt, sem a jövő nem szabadulhat tőle?

Hetényi Zsuzsa: Némi idővel a megjelenés után arra kellett rádöbbennem, hogy az első rész, melyről eredetileg azt gondoltam, hogy egyfajta indoklása annak, miért is vagyok ebbe az egész témába olyan mélyen belefonódva, más szálakon is összekapcsolódik a könyv többi részével. A szovjet abszurd hirtelen újra átélhetővé vált itt, Budapesten, amikor megjelentek a menekültek. Semmi sem volt megszervezve, átgondolva, minden improvizatív módon dőlt el, az állam lebénult. És látható az is, hogy ahová a putyini Oroszország tart, vissza az időben, azok éppen a szovjet világ általam leírt körülményei. Márpedig abban a világban a háború kultusza az ideológia meghatározó eleme volt, és a mostani háborús propaganda is erre épít. Brezsnyev fellépésétől kezdve vált a „nagy honvédő háború”, ahogy ők hívják, a szovjet identitás fundamentumává. Brezsnyevék azt találták ki, hogy a nagy közös diadal lesz majd az az identitásképző erő, ami a nem létező szovjet nemzeteszme kialakulását elősegíti. Ebbe a képletbe ráadásul a legkülönfélébb múltelemek is beszuszakolhatóvá váltak, ami visszamenőleg jogfolytonossági értelmet adott egy sor különálló eseménynek a napóleoni inváziótól a krími háborún át a cári birodalom összeomlásáig. Minden a nagy háborúban nyert értelmet e szerint az ideológia szerint. Ez az újabb háború, amely már 2014-ben, de totális szinten 2022-ben elindult, megmutatja, hogy az a röpke remény, hogy ez az ország le tud térni erről a nyomvonalról, mindenestül szertefoszlott. Amit most látunk, az a folytatása ugyanannak a rendőrállamnak, amelyik az 1848-as magyar szabadságharcot leverte, majd a szocializmus alatt kiteljesedett, s amelyiknek az identitása töretlenül a háborús ideológiában gyökerezik.

MN: Ez a háború a kirobbantó szándékával szemben inkább mintha az ukrán nemzeti identitást hozta volna létre, és nem az oroszt erősítette tovább.

HZS: Putyin számtalanszor elmondta a háború megindítása előtt is, hogy számára az ukrán nemzet mint olyan, nem létezik, és a célja az, hogy ezeket a földeket, amelyek szerinte mindig is a nagy orosz vagy szovjet birodalom részei voltak, visszaszerezze. Csakhogy az egésznek a módja, az aljassága, az, hogy amikor ilyen öncélú módon próbál a korábbi történelmi tapasztalatokra hivatkozva fellépni, bizonyos értelemben a nagy honvédő háború otthoni nimbuszát is kikezdte. Az egykor szentnek beállított háború „szentsége” az orosz tudatban az ukrajnai csatatereken most elveszni látszik. Ez nagy generációs megrázkódtatás ma Oroszországban, még ha kifelé kevés is látszik ebből. A hős szülők, nagyszülők emlékezetébe tipor bele ez az ott is természetesen sokak által gyalázatosnak tartott támadás. Putyin belháborút is folytat, kiszámíthatatlan terrort vezetett be. Egy orosz kollégám ezt úgy fogalmazta meg, hogy merényletet követtek el a háború szent emléke ellen.

MN: Például azzal, hogy Ukrajna denácifikálására hivatkoznak, arra gondolván, hogy a nácik említése beindítja a nagy háború hagyományának reflexeit. Innen nézve viszont még vészjóslóbb, hogy nemrégiben a magyar ’56-os forradalom is amolyan náci lázadásként jelent meg egy orosz állami tankönyvben.

HZS: És nem is tud a magyar rezsim erre mit reagálni, hiszen mit is lehetne. Eddig az ukránok voltak a nácik, és ezt szőrmentén a magyar kormány meg annak szócsövei is átvették, de hirtelen ők maguk, azaz mi magunk is fasisztává lettünk, amit se kiköpni, se lenyelni nem bír a magyar diplomácia. Ebbe a helyzetbe lavírozták magukat ezzel a fene nagy oroszbarátságukkal. Ráadásul az is le van írva ugyanabban a tankönyvben, hogy hiba volt 1991-ben kivonulni Magyarországról. 

MN: A könyve harmadik részében sok szó esik a tudományos, kulturális viszonyokról, igaz, többnyire levelezések, online fórumok formájában zajlik mindez. Úgy tűnik, mintha a háború traumatizálta volna a nemzetközi tudományos életet is, meg az oroszt is.

HZS: Kulturális értelemben ma Oroszország a teljes tudathasadás állapotában van. Miért vagy otthon, ha ott maradtál, vagy miért mentél el, ha emigráltál? Ki az áruló, aki megy, vagy aki marad? Miért írsz ide vagy oda, és miért nem emide vagy amoda. És milyen nyelven írsz. A külföldre távozó szakemberek dolgozhatnának szabadon, de sokszor nincs hol, hiszen ekkora tömeget a nyugati intézményrendszer nem tud felvenni. Az otthonmaradóknak pedig azokhoz a körülményekhez kell igazodniuk, amelyeket a politika diktál. Mára abszolút szétesett a közeg.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Úgy tűnik, az egész orosz kultúra került most kínos helyzetbe, a klasszikusokat is beleértve. Könyvében sokat gondolkodik ön is azon, hogy mit lehet ezzel a jelenséggel kezdeni. Ugyanakkor megértéssel fogadja francia ruszista kollégája megjegyzését is, aki most azért örül, mert Nabokov a szakterülete, és nem Dosztojevszkij.

HZS: Ismét felerősödött az a tanulság, hogy nagyon élesen el kell választani azt, amit egy adott szerző a maga idejében megírt, attól, ahogyan ezt később fel-, illetve kihasználták. Dosztojevszkij antiszemita, vagy pontosabban antijudaista írásairól, nézeteiről tudtunk. Az viszont problematikusabb, hogy életműve hozzánk már a századforduló orosz vallásfilozófiáján átszűrve, annak tálalásában jutott el, és erre folyton megpróbáltak elméleteket, iskolákat, ideológiákat építeni, amitől nehezebb tisztán látni a műveit. A mostani helyzetben az, hogy a putyini rendszer Puskinnal és másokkal, az egész nagy orosz kultúrá­val takarózik, nem szabad, hogy oda vezessen, hogy feladjuk a saját Puskinunkat vagy Dosztojevszkijünket.

MN: Ukrajnában egy erős deruszifikáció zajlik, amelynek Puskin vagy Tolsztoj is a célkeresztjébe került.

HZS: Egy megtámadott országban ez érthető reakció. Persze, ha nemzeti identitásépítésben gondolkodunk, nyilván az lenne a jó, ha Ukrajna a nemzetállam eszményét nagyon gyorsan meghaladná, és egy soknemzetiségű, modern állam kiépítésébe kezdene. Putyint is ez bosszantaná igazán, mert ha az ősi szláv földön kialakulna egy európai értelemben vett felvilágosult állam modern törvénykezéssel, korszerű oktatással, a nyugati értékek előtérbe helyezésével, az számára rém­álomszerű forgatókönyv lehet. Ebben a folyamatban egyébként a szavaknak rendkívüli erejük van, aminek bizonyos vetületeire én is csak menet közben döbbentem rá. Van például az a kifejezés, hogy testvérháború, magam is használtam néha, aztán felfogtam, hogy szovjet múltú fogalom, ráadásul a bekebelező agresszor szava. Szó sincs itt semmiféle testvériségről, ez egy brutális, pőre háború, semmi egyéb. A nyelv, a kultúra is hasonlóan értelmeződik újra. Attól nem tartok, hogy nem lesznek majd Tolsztojról elnevezett utcák Ukrajnában, vagy hogy a tankönyvekből végleg eltűnne. De az arányok változása, és önmagában a gesztus, hogy bizonyos helyekről leveszik a nevét, fontos tendenciára hívja fel a figyelmet.

MN: Az orosz valóságtól függetlenített kultúra ereje a könyv talán legszemélyesebb részében, az odesszai diákéveire való visszatekintésben is megjelenik, például amikor a sok hétköznapi szörnyűség ellenére Iszaak Babel életműve miatt a városban marad. Mintha a sok nyomasztó szituáció közepette a kultúra még mindig képes lenne elérni, hogy valamiféle empátiával vagy szeretettel nézzünk az orosz kultúra egészére.

HZS: Szeretettel én már biztosan nem tudok ránézni. A szeretetem már jó ideje megtört. Az említett odesszai epizódok sem múltak el nyomtalanul, és az is, hogy én eleinte csupa elhallgatott, betiltott vagy szamizdatos művet, szerzőt elemeztem és fordítottam, jelezte, hogy itt valami nagyon nem jól van. Babel is tiltólistán volt a 70-es években. Már akkor felismertem, hogy ez veszélyes, de úgy rea­gáltam, mint egy gyerek, minél veszélyesebb valami, annál közelebbről akartam megnézni. Azután a második férjem, Markis Simon, aki egy Svájcba emigrált moszkvai, orosz anyanyelvű zsidó volt, megerősített a távolságtartó viszonyban. Édesapját, Perec Markis neves jiddis költőt 1952-ben kivégezték, a férjem kifejezetten gyűlölte Oroszországot, mégis, egész életét az orosz irodalom, illetve az orosz-zsidó irodalom kutatásának szentelte. Ahmatova köréhez tartozott, orosz nyelvre fordított antik, angol, német, francia szerzőket, miközben magát az országot rühellte. A szeretet-gyűlölet témaköréhez annyit tennék hozzá, hogy az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy megsemmisítettem a tudományos munkásságom ötven évét. Kiselejteztem a felhalmozott jegyzeteket, szakirodalmat, különlenyomatokat. Rengeteg tudományos ötletem volt még, de úgy éreztem, hogy oroszosként akaratlanul is valami olyasminek a reprezentációjában veszek részt, ami vállalhatatlan. Magyarán, hogy az én munkáim is gazdagították, és gazdagíthatnák még az orosz kultúrát, orosz irodalmat, tudományt. Csakhogy én már nem akarom ezt gazdagítani semennyire sem.

MN: Fájdalmas szakításnak tűnik.

HZS: Az, persze, de hát valamikor fel kell ébredni.

MN: A könyvben többször említi, hogy orosz kultúrával, orosz irodalommal foglalkozó szakemberek meghasonlanak, nem hajlandók olvasni vagy beszélni oroszul. Valahogy úgy, ahogy a második világháború traumatizálta a német nyelv, a német kultúra kedvelőit.

HZS: Az orosz–német párhuzamról külön cikket is írtam Fóbia és fília címmel. Nyilvánvaló, hogy vannak hasonlóságok, ugyanakkor számos eltérés is akad. A mélyben azonban ugyanaz van: hogy ez a háború milyen módon ég rá az orosz kultúra egészére, hogyan traumatizálja azokat, akik kiemelt figyelmet fordítottak rá. A saját nemzetközi ismeretségi és szakmai közegemben ez a traumatizáltság ma kézzel tapintható.

MN: Az egyetemen is megjelenik ez?

HZS: A háború kezdete óta tanítani is nagyon nehéz. Odaállok a hallgatók elé, és a szemükbe nézve azt kérdezem magamtól, hogy mit fognak kezdeni ezzel a tudással, amit kapnak. Ha propagálni fogja, azért nem tanítom szívesen, ha meg elvégzi, kinyílik a szeme, más pályára kényszerül, és hiába telt el három vagy öt éve, akkor meg azért.

MN: Van egyáltalán kit tanítani? A könyvben többször is írja, hogy alig vannak ma már Magyarországon orosz szakos hallgatók.

HZS: Ez elsősorban a mesterképzésre vonatkozik, alapképzésen még vannak elegen, de aztán MA-ra már alig jönnek. A fennmaradó helyek egy részét pedig egy államközi diákcsere-egyezmény keretében külföldről érkező orosz anyanyelvű hallgatókkal töltik fel.

MN: És ők mit szólnak ehhez az egész helyzethez, reagálnak rá valahogyan?

HZS: Az az igazság, hogy alig, ami meglehetősen nagy csalódás számomra.

MN: Amikor a menekültek megjelentek a pályaudvarokon, ezek a hallgatók hogyan reagáltak?

HZS: Nagyon szépen vállalták, hogy gyűjtenek a menekültek javára, de aztán alig akadt közülük, akit a helyszínen láttam. A többség távol tartja magát az eseményektől.

MN: Ön viszont a lehető legközelebb ment. A könyv címe is utal erre a pályaudvarnál végzett segítőmunkára.

HZS: Számomra fontos volt dokumentálni is, közvetíteni is. Nem akarok nagyon patetikusan fogalmazni, de az a négy hét ott 2022 márciusában valami olyan hihetetlen dolgot mutatott fel, amire ritkán látunk ennyire világos példát. A magyar társadalom akkor olyan teljesítményre volt képes, amelyre joggal lehetnénk büszkék, mert társadalmi rétegtől és politikai nézetektől függetlenül mozdult meg valami, és a legjobb arcunkat mutattuk. Talán emiatt is volt értelme ezt a naplót megírni és kiadni. Aztán a hatalom nem jó szervezésével a menekülteket beterelték a BOK csarnokba, ahonnan az addig éjt nappallá téve dolgozó önkénteseket kitiltották. Csak egyszer jutottam be, de nekem elviselhetetlen volt az ottani atmoszféra, és egy fél nap után többé nem mentem vissza.