A 6:3 története sokkal tanulságosabb, mint elsőre gondolnánk

Sorköz

Mit írhat egy brit szerző a modern magyar identitás egyik alapkövéről, a híres londoni 6:3-ról?

Hiába tűnhet új jelenségnek, hogy a magyar futball, különösen a válogatott teljesítményének témája azoknak a hétköznapjaiba is betüremkedik, akik egyáltalán nem érdeklődnek a sport iránt, van egy rossz hírem: ez már 1930 óta nincsen másként. Persze mindig változó felhanggal: őrültek már meg emberek világbajnoki esélyes válogatottért, tette tönkre a világukat nevetséges vereség, az 1990-es évektől kezdve pedig úgy általában köznevetség tárgya volt az egész, ami azért mégis fájó seb. Igen, fel lehet tenni a szokásos bölcselkedő kérdéseket arról, hogy mi értelme van tizenegy férfit nézni, akik egy labdát kergetnek, elő lehet venni azt a különösen humoros gondolatot, hogy mi lenne, ha a cirkuszért vagy sakkért őrülnének meg ennyire a legkülönfélébb hátterű emberek, de ha ledobjuk magunkról az életét egyfajta inverz-Orbánként élő kisnyugdíjas göncét, és adottságként fogadjuk el, hogy a foci az egész világon túlnőtt a saját objektíven neki járó szerepén, sokkal izgalmasabb kérdések vetődnek fel. Például az, hogy miért érdekes egy brit szerző, Matt Clough könyve a legnagyobb magyar futballsikerről. A 6:3 - A meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt ugyanis arról a mérkőzésről szól, amit Orbán – saját bevallása szerint – minden újévkor megnéz.

A 6:3 az a meccs, amit különösebben nem kell leírni: a magyar válogatott 1953. november 25-én kontinentális csapatként a történelem során először tudta megverni otthonában Angliát. Sőt, nemcsak megverte, hanem a földbe döngölte a brit csapatot, hogy aztán London után Budapesten is megismételje ugyanezt egy újabb barátságos meccsen. A londoni találkozó fontosságáról sokat elmond, hogy a történelem legnagyobb futballmeccseivel foglalkozó listákon általában ez az egyetlen barátságos találkozó, minden más tétmeccs.

 

Sajnos a modern kor nagy magyar teljesítményeihez hasonlóan a 6:3-mal sem tudunk mit kezdeni. Azt most talán hagyjuk is, hogy Puskás Ferenc személyi kultuszát is akkor kezdte el magáénak érezni a magyar állam, amikor minden idők egyik legnagyobb futballistája már halott volt, de magát az eredményt is képtelenek vagyunk értelmezni. Ellenkezőleg: senki nem gondolná, hogy az a találkozó csak a magyar legendáriumban fontos, és világszinten épp olyan jelentéktelen, mint a tucatnyi vízilabda világesemények. De azt sem gondolná senki, hogy ez volt az Egészséges Magyar Futball nagy csodája, ami még tökéletes állapotokat tükrözött. Clough könyve főleg azért jó, mert angol: az Athletic szakírója angol szemszögből, különféle emlékezetpolitikai terelgetések nélkül meséli el sok-sok forráson keresztül a meccset, ami a szerző állítása szerint is egyszerűen megváltoztatta a futballt.

Nincs állami propaganda, nincs mellébeszélés, nincs szoborépítés.

A focit, bár meglepően hasznos tud lenni a szakirodalom, alapvetően nézni kell, szóval gyorsan leszögezem, hogy szerencsére a meccsről csak egy rövid rész szól. Clough inkább a két ország történelméről ír, aminek a futball szerves része. Egyszerre dönti le a tabukat és erősíti meg őket: igen, a világ legnépszerűbb sportjában tényleg fordulópontot jelentett az angolok veresége, ugyanakkor a sorokat olvasva gyorsan kirajzolódik a kép, hogy az Angliában az évszázad mérkőzésének kikiáltott találkozó máshogy volt sorsfordító, mint ahogy a mai futballban elképzeljük. Itt ugyanis nem is annyira két válogatott találkozott, hanem az új a régivel, a progresszív a konzervatívval. Bármilyen meglepő, de akkor épp mi voltunk a progresszívak. Ameddig az angol válogatott, bár egyre jelentéktelenebbé vált, még mindig birodalmi nosztalgiában élő közeg nagyképűségét képviselte, a magyarok olyan dolgokkal próbálkoztak, amikkel a maguk tökéletességük bűvöletében élő angolok nem is voltak hajlandók. Az angolok ugyanis még 1953-ban sem hittek abban, hogy az edzőnek kéne kiválogatni a játékosokat, helyette válogató bizottság döntött az edző feje felett, főleg statisztikákat nézve különféle játékosokról. A taktika szerepében szinte egyáltalán nem hittek, csak abban, hogy a legjobb képességűnek látott játékosokat összeadva majd történik valami. Se felálláson, se túl sok szaladgálásban nem gondolkodott a közeg, és aki újítani akart, azt egyszerűen lenyomták, és mehetett külföldre. Például az a Jimmy Hogan, aki még a két világháború közti Magyarországon tulajdonképpen lerakta a Duna menti iskola néven elhíresült futball alapjait, kihasználva, hogy ameddig a britek eleve valami proli szórakozásként néztek a futballra a jóval arisztokratikusabb krikett mellett, addig Budapesten és Bécsben a kávéházi kultúra részévé vált a sportról beszélgetni és meglátásokat cserélni. Az a mag, amit Hogan elvetett, még a második világháború után is képes kisarjadni. Így lett a magyar válogatott a fejlődés szinonímája: játékosok új poszton, a posztok átértelmezése, az összeszokottság elsődlegessége. Az például nem mindenki számára egyértelmű, de a győzelemhez nyilvánvalóan az is kellett, hogy a magyar válogatott stabil kezdőcsapattal játszott, aminek jelentős része amúgy a Budapest Honvédban (az állami futball akkori kirakatcsapatában) játszott hétközben. Ezzel szemben az angolok alig játszottak együtt máshol, mint a válogatottban.

A történelmi kontextus persze nemcsak az angolok birodalmi nosztalgiája miatt fontos, hanem a magyar közeg leírása miatt is, amiről sok új nekünk nem hangzik el: a Rákosi-korszak legsötétebb éveiről, a sztálinista diktatúra megalapozásáról van szó. A magyar futball ehhez képest épp az ország valódi állapotának ellentéte tudott lenni, nagyban köszönhetően a hithű kommunista szövetségi kapitány Sebes Gusztávnak, és persze annak, hogy az állam már akkor is óriási propaganda potenciált látott a tömegsportban. Ezért aztán a válogatott saját alternatív univerzum volt, ahol az olyan nyilvánvalóan jobboldali elhajlók is nyugodtan élhettek, mint a kapus Grosics Gyula. A játékosok persze pontosan tudták, hogy kiemelt szerepük csak addig tart, ameddig jól fociznak. Ezt főleg azok tudhatták, akiket Sebes közbenjárása nélkül minimum eltiltottak volna a sporttól különféle balhéik miatt, és persze azt is pontosan tudták, mi történt azzal a 19-szeres válogatott Szűcs Sándorral, akit 1951-ben emigrációs kísérlete miatt végeztek ki. Első ránézésre nem ez a rendszer ágyazott meg a kreatív szárnyalásnak, a fent megfogalmazott akarat, és a két világháború közt kivirágzott, majd szinte az egész világot megtermékenyítő futballkultúrának köszönhetően az Aranycsapat pontosan olyan lett, mint amit a kor munkásdiktatúrái hirdetni akartak magukról: felszabadult, ötletes, formabontó és nagyon futurisztikus. (A témában a pár tárgyi tévedés ellenére is érdemes elolvasni Jonathan Wilson A magyar futball aranykora című könyvét.)

 
Az Aranycsapat 1953-ban
Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Azt, hogy a futball mennyire pontosan írja le egy adott társadalom helyzetét, jól illusztrálja Clough könyve. Nehéz nem látni, hogy az angolok válogatottjai is épp akkor tudtak sikeresek lenni, amikor egyébként az országnak is jobban mentek a dolgai (ilyen tekintetben az 1953-as helyzet is lenyomata egy szétbombázott, szegényedő közegnek), miközben a magyar válogatottról is be kell ismerni, hogy hagyományosan akkor jó, amikor van mögötte valamiféle szabadságkorlátozó politikai akarat. Tehát utoljára igazán jó Rákosi alatt volt, a Kádár-féle puha diktatúra alatt inkább közepes tudott maradni, hogy aztán a rendszerváltással nagyjából egy időben jött teljes szétcsúszás után 2010-ben visszakapva az állami akaratot végül is az ország egyre nyomasztóbbá válásával párhuzamosan legyen egyre pofásabb a csapat.

Tanulság ebben a gondolatban hangsúlyozottan nincs, hacsak az nem, hogy fasizálódó ország válogatottja jól teljesít: erre azért mégse esküdjünk meg.

Ami még izgalmasabb, az a 6:3 kibeszéletlen ellentmondása: a magyar nemzet egyik emblematikus sikerét úgy adjuk elő, hogy egyáltalán nem beszélünk arról, ez az egyébként egyre durvuló kommunista diktatúra idején történt. Ha a kormány politikusai Orbán Viktor kormányának sikereként értékelik a magyar válogatott sikereit, akkor tegyék oda mellé nyugodtan, hogy az Aranycsapat teljesítményét Rákosi Mátyásnak kell megköszönni. És miután a „nemzeti oldal” megadta a kellő tiszteletet Rákosinak, gyorsan dorgálja is meg Horthy Miklóst, amiért a regnálása alatt épp azok hagyták el tömegesen az országot, akik világhírűvé tették a magyar focit, hogy aztán képességeiket egész más országokban kamatoztassák. Ha mégsem köszönjük meg Rákosinak, akkor engedjük el azt a gondolatot, hogy ezt a tömegsportot kiszolgáló rendszer felállítása politikai csúcsteljesítmény lenne. És ne a rendszer létrehozói előtt boruljunk le, hanem inkább Puskás Ferenc vagy Szoboszlai Dominik előtt.

A meccs utóélete is tanulságos. Miután Anglia az óriási pofont követően, kis pislogás után rájött, nem fog mindig abból megélni, hogy ők találták fel a futballt, 1966-ban nagy reformok után először (és azóta is utoljára) világbajnok lett. Ráadásul épp annak az Alf Ramsey-nek az irányításával, aki a magyarok ellen a Wembley stadionban vereséget szenvedő csapat jobbszélsője is volt. A változtatásra képtelen közeg hirtelen megmozdult, hogy a csúcsra érhessen, miközben a magyarok 1954-ben a világbajnokság abszolút esélyeseként kikaptak a döntőben az NSZK-tól.

A világ akkor legjobb csapata nemcsak kikapott, de a megdöbbentő vereség miatt a rossz lelkületben élő ország szimpátiáját is elvesztett. Az 1956-os forradalom bukásával együtt véget ért az Aranycsapat története is. Többen emigráltak, Puskás nevét szinte kimondani sem lehetett, az egykor elképesztő újításai miatt becsült magyar futball az utolsó nagy kisülése után szép lassan kimúlt, elvesztette minden jellegzetességét, majd szép lassan a fentről érkező támogatását is. Kádár János idején az állam az olimpiai sportokra helyezte a fókuszt.

A futball azóta is furcsa, de pontos képet festhet egy társadalomról. Egészen különös módon pontosan azok a tulajdonságok teszik szerethetővé Marco Rossi válogatottját – aki a könyv előszavát jegyzi –, amelyek Magyarország szinte összes többi projektjéből hiányoznak: a nyitottság, a tanulásra való hajlam, a teljesítmény előnye a szolgalelkűséggel szemben. Ezeket az Aranycsapattól nem tudjuk eltanulni, és talán a jelenkori magyar labdarúgó válogatottól sem. Matt Clough könyve nyomán néhány türelmes olvasóhoz talán eljut majd.

Matt Clough: 6:3 – A meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt. Fordította: Bartók Imre. Athenaeum Kiadó, 2023, 384 oldal, 6990 Ft

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Skócia-Magyarország 0-1, életben maradtak a továbbjutási esélyek

  • narancs.hu

Az újpesti Csoboth Kevin utolsó percben lőtt góljával győztünk. 3 ponttal a harmadik helyen zárta a csoportot a válogatott, a következő napokban dől el, hogy ez elég lesz-e a továbbjutáshoz, a többi csoport végeredményétől függ. A meccsen Varga Barnabás súlyos sérülést szenvedett, mentő vitte el.