Magyar fordítója Charles Bukowskiról: Évente háromszáz alkalommal ébredt másnaposan

Az amerikai író tizenkét kötetét fordította le 2005 és 2017 között. Hét év kihagyás után tavasszal jelent meg a legújabb magyar nyelvű Bukowski-kötet, A város legszebb nője, karácsonyra jön a folytatás is A hétköznapi őrület meséi címmel, de a kettő között a napokban volt egy újrakiadás is.

Magyar Narancs: Korábban azt nyilatkoztad, hogy Bukowskit a Magyar Narancsban olvastál először. Mit?

Pritz Péter: Megfogtál ezzel, mert nem emlékszem pontosan, melyik írásából volt egy részlet, csak arra, hogy 1993-ban lehetett. Egyébként a kilencvenes években hat Ikea-zacskónyi Magyar Narancsot tettem el, hogy majd az unokáimnak megmutatom, hogy mi történt akkoriban Magyarországon. De beázott a pincénk, és akkor a nagyja tönkrement. Ezt csak azért mondom, mert korábban legalább elő tudtam volna keresni azt a lapszámot… Az biztos, hogy akkor nagyon nagy hatással volt rám. Azon gondolkodtam, hogy ez is irodalom? Én akkoriban az ELTE angol szakára jártam, Steinbecket, Beckettet, Harold Pintert olvastunk az egyetemen, meg Norman Mailert, Vonnegutot. A Bukowski-szöveg annyira kilógott ebből, hogy úgy voltam vele, ha ez is irodalom, akkor én is tudok ilyet írni…

MN: És írtál?

PP: Szerencsére nem. Vagyis csak jóval később, két éve a Hévíz folyóiratnak. Ahhoz viszont kedvet kaptam, hogy utánanézzek Bukowskinak. Csakhogy semmit nem találtam tőle, akkor még a Notes of a Dirty Old Man sem jelent meg Balázs Attila fordításában, Egy vén kujon jegyzetei címmel (1995-ben – a szerk.), tehát azon a Narancs-íráson kívül semmi nem volt olvasható itthon. Úgyhogy, óriási szerencsém volt, hogy akkoriban megismerkedtem egy félig magyar, félig amerikai lánnyal, és neki köszönhetően hosszabb időt tölthettem Los Angelesben. Ott elmentem a városi könyvtárba, ahol azzal szembesültem, hogy Bukowskinak valójában hatalmas az életműve. A Nők (Women) volt az első könyv, amit olvastam tőle, de ha már kint voltam, azt is a fejembe vettem, hogy találkozni akarok vele. Leírta, hogy milyen kocsmákban szokott ülni, milyen utcákban járkál, arra gondoltam, hogy beülök valamelyikbe, hátha sikerül összefutnunk. Aztán talán pont a Nőkbe írt ceruzajegyzetből tudtam meg, hogy pár hónappal azelőtt halt meg (1994-ben – a szerk.), hogy én kiértem. Akkor határoztam el, hogy ha már nem sikerült találkoznom vele személyesen, akkor legalább lefordítok tőle valamit.

MN: Gyorsan ment?

PP: Majdnem tíz év telt el, mire nekiálltam a Ponyvának (Pulp), hogy aztán a szöveg egy asztalfiókban kössön ki.

MN: De 2005-ben már megjelent.

PP: A véletlenen múlott. Vagy a sorson. Akkoriban az FHM magazinnál dolgoztam, és bejárt oda egy srác, akiről tudtam, hogy könyveket ad ki. Tőle kérdeztem, hogy nem érdekli-e Bukowski, neki pedig egyből felcsillant a szeme. Odaadtam neki a fordítást, de egy évig nem történt semmi. Ezután hívott fel Szász Zsolt, akinek szintén volt egy könyvkiadója, hogy átvenné a kéziratot. Örömmel rábólintottam erre is, hónapok teltek el, majd egyszer csak megjelent nálam Zsolt, akit személyesen addig még nem is ismertem, a hóna alatt a Ponyva tíz példányával. Fölmentem az erkélyre, kibontottam egy sört, végigolvastam a saját fordításomat, és nagyon büszke voltam magamra. Azóta eltelt húsz év, és azóta is Szász Zsolttal közösen adjuk ki a Bukowskikat.

MN: A Ponyvát megelőzően mindössze egy Bukowski-kötet jelent meg Magyarországon, az említett Vén kujon jegyzetei. Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy Bukowskit nem fedezték fel korábban Magyarországon?

PP: Erre nem tudnék válaszolni. Talán a prűdség. Esetleg az, hogy nagyon sok más könyvet jelentettek meg a rendszerváltás után, amit korábban nem lehetett volna.

MN: Miért vártál majd’ tíz évet a fordítással?

PP: 1994-ben elvégeztem az angol szakot, viszonylag jól tudtam angolul, de azt a szlenget és nyelvezetet, amelyet Bukowski használt, csak azután ismerhettem meg, hogy hosszabb időt töltöttem Los Angelesben. És ezután is kellett jó pár év, amíg eljutottam oda, hogy uraljam annyira a nyelvet, hogy ha kinyitok egy eredeti Bukowski-kötetet, akkor annak a 90–95 százalékát egyből megértsem. Viszont a maradék 5–10 százalék nagyon húzós tud lenni. Például nemrég kezdtem el a Vén kujon… újrafordítását – én a „jegyzetei” helyett „feljegyzéseit” használok a címben –, és annak mindjárt az első sora olyan fejtörést okozott, hogy fel kellett hívnom három embert, hogy elmagyarázza valamelyikük, hogy mit jelent az, hogy „he had held out on the money”, ugyanis sem a szótári alak, sem a szleng nem stimmelt. Végül az derült ki, hogy ezt a pókerszlengben használják, és úgy lehet lefordítani, hogy „megette az asztalt”, ami azt jelenti, hogy valaki nyerés után a nyereményét már nem hajlandó feltenni, így szép lassan elnyeri a többiek összes pénzét. Csak hát az a baj, hogy azzal nem kezdődhet egy könyv, hogy „megette az asztalt”, mert félrevezető.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A kocsmai szlenggel könnyebb dolgod van?

PP: Annyiban talán igen, hogy ismerem azt a világot. Persze szó sincs arról, hogy csak tök részegen lehet Bukowskit fordítani, mint ahogy nem koldultam, nem dolgoztam vágóhídon és nem szedtem krumplit sem mexikói bevándorlókkal. De elég sok kocsmában jártam itthon és Los Angelesben is, úgyhogy valamennyire megismertem azt a miliőt, amelyben ő forgolódott. Ezeket a tapasztalataimat próbáltam integrálni az ő világába, és valahogy így jött ki az, hogy megtaláltam azt a hangot – legalábbis remélem –, amelyen Bukowski magyarul meg tud szólalni. És ehhez tartom magam húsz éve.

MN: Hány kötetet fordítottál le?

PP: A mostani a tizenharmadik.

MN: Nincs konkurenciád?

PP: Valószínű, hogy a nagy ki­adók hozzáállása Bukowskihoz az elmúlt húsz évben sem változott. Viszont Szász Zsolt továbbra is megveszi a jogokat, és ugyanolyan szenvedéllyel adja, adjuk ki, mint húsz éve.

MN: Megfizethető?

PP: Nem olcsó. És mivel egy kis kiadón keresztül működik a dolog, ezt tényleg csak szenvedéllyel és elhivatottsággal lehet csinálni, nem a bevétel miatt. De a lényeg az, hogy Zsolttal még mindig tudunk röhögni, ha felolvasunk egymásnak egy-egy idézetet, és amíg ez így lesz, nem lehet semmi baj.

MN: Bukowski valóban olyan alkoholista volt, mint akit a mű­vei­ből ismerhetünk? Hajnóczy Péter jut az eszembe, aki 40 éves koráig sem bírta, és egy kötetben elfér az összes műve. Ezzel szemben Bukowski roppant termékeny szerző, aki 74 évesen halt meg. Tudott írni részegen is?

PP: Az egyik könyvében meg­írta, hogy évente háromszáz alkalommal ébredt másnaposan. Nem tudom, hogy a maradék hatvanöt napja milyen volt. Lehet, hogy akkor aludt. Már egészen fiatalon rákapott az italra, van egy életrajzi epizód A kezdő című könyvben: kora tizenévesen lemegy a haverjával egy borospincébe, majd amikor kijön részegen és megcsapja a meleg, attól teljesen átszellemül. Egy másik dimenzióba kerül. Azt írja, hogy akkor eldöntötte, ha ilyen könnyű az élet részegen, akkor miért kellene józannak maradni. Azt is megírta, hogy általában részeg volt, és általában írt, ezért a kettő gyakran összecsúszott. Tehát sokszor írt részegen, viszont másnap kíméletlenül kihúzta azt, ami szerinte nem volt jó. Csinálok egy Facebook-oldalt Charles Bukowski fordítva címmel, ennek eredetileg az lett volna a címe, hogy Bukowski másnapja – mert ugye a kész művek akkor születtek. Azért vetettem el végül ezt a címet, mert nem akartam propagálni az alkoholizmust. Nem kell ahhoz inni, hogy élvezzük Bukowski írásait.

MN: Professzionális íróként mennyire volt fegyelmezett? Nem volt balhé a könyvbemutatóin?

PP: Balhésnak balhés volt, erről több felvétel is fennmaradt, de amennyire tudom, megbízható volt. Ő írta a nálunk is bemutatott Törzsvendég (Barfly) című film forgatókönyvét, van benne egy cameója is, szóval rendesen elment a forgatásra. Annyi a szerepe, hogy ül a bárpultnál, kortyol a söréből, aztán Mickey Rourke elmegy mellette. Mégis annyira zseniális, hogy amikor először láttam, többször is visszatekertem. Mintha egy bölényt figyelnék meg a prérin. Flea (A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa – a szerk.) írja az önéletrajzában, hogy találkozott vele, és elég hülyén érezte magát, mert összevissza beszélt neki. Amúgy Bukowski inkább kerülte az embereket; egyedül szeretett lenni, erről sokat is ír.

MN: A legújabb fordításod egy novelláskötet, amely A város legszebb nője címmel jelent meg. Saját válogatás?

PP: Nem. Az eredeti novelláskötetnek valami elképesztő hosszú címe volt, ráadásul olyan sok írás volt benne, hogy azokat később két kötetben jelentették meg. Mi is ezt a két kötetet vettük alapul. Az egyik A város legszebb nője (The Most Beutiful Woman in Town & Other Stories), a másik pedig a Tales of Ordinary Madness, vagyis A hétköznapi őrület meséi. Eredetileg csak ezt akartam megcsinálni, és nekem is új volt, hogy ez valójában a kötet „második része”. Ezért muszáj volt előbb az „elsőt” lefordítani. Nagyon örülök neki, mert harminc zseniális novella van benne, nem beszélve arról, hogy hét éve nem jelent meg új fordításom. A másikban ennél egy kicsivel több írása lesz, az majd karácsony előtt jön ki.

MN: Most is megjelent egy Bukowski-kötet.

PP: Igen, A vén kujon további feljegyzései. Ez már a második ki­adás, az első 2016-ban jött ki. Ahogy mondtam, az ezt megelőző kötet, A vén kujon feljegyzései is elkészül hamarosan. Úgy tervezzük, hogy jövő tavasszal adjuk ki.

MN: Újdonság, hogy A város legszebb nőjének és most, az Egy vén kujon további feljegyzéseinek is a korábbi könyvektől eltérő borítója van. Ez miért volt fontos?

PP: Új kiadónkkal, a Troubadour Booksszal a Bukowski-életműsorozat harmadik korszakába lépett, és mindenképpen szerettük volna, hogy az új könyvek arculata egészen más legyen, mint a régebbieké: kicsit „pop-artosabb”, „warholosabb”, ezzel is jelezve, hogy szerintünk Bukowskinak ugyanúgy a legnagyobbak közt van a helye, mint azoknak, akikről Andy Warhol készített festményt, nyomatot. A borítón lévő képek úgy készültek, hogy az Írók Boltjában ráakadtam a fantasztikus fotóművész, Abe Frajndlich Bukowski-albumára, a 80-as évek közepén készült The Shootingra. Felvettem a szerzővel a kapcsolatot, hogy felhasználnánk a képeit. Először húzódozott attól, hogy a munkáját „elcsúfítsuk”, Győrösi Imre grafikus ugyanis teljesen átrajzolta az eredeti fotográfiákat. De aztán a nyomdába adás előtt két nappal beleegyezett, hogy felhasználhassuk a képeit ilyen formában is.

MN: A város legszebb nőjében az lepett meg, hogy van benne „politikus” novella is, az amerikai elnökkel és Hitlerrel a főszerepben. Ez nem jellemző.

PP: Különösen szerettem ebben a novelláskötetben, hogy van benne jó pár olyan írás, amelyek szokatlanok a szerzőtől. Például az abszurd, szürreális vonal – a feleség 15 centisre zsugorítja a férjét, hogy így oldja meg a népességrobbanás problémáját. Megírta azt is, hogyan ír meg egy olyan novellát, a kérdésedben említett Horogkeresztet, amelynek a címe az eredetiben egyébként egy valódi horogkereszt, de a kiadás előtt kikértük az ügyvédünk véleményét, és az ő tanácsára ezt így, ebben a formában nem mertük vállalni. Arról szól, hogy Hitler nem hal meg, hanem megöregszik, átműtteti magát amerikai elnöknek, az igazi elnököt pedig elrabolják, és átműtik egy random öregembernek… Ami szintén nem megszokott tőle az az, hogy „valódi” íróként, narrátorként jelenik meg több novellában is, tehát nem csak a tőle megszokott módon, egyes szám első személyben ír.

MN: Mennyire hitelesek ezek a történetek? Hiszen nagyon durva dolgok vannak benne. Különösen, ami a szexet és a züllést illeti.

PP: Úgy gondolom, hogy 70–80 százalékban igazak a történetei, és csak néha-néha színezte ki azokat. De talán nem is beszélgetnénk róla most, ha minden csak fikció lenne az életművében. Épp az az érdekes Bukowskiban, hogy úgy írt, ahogy élt.