Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Kik voltak a nácik? – ezzel a kérdéssel nyitja új monográfiáját Richard J. Evans, a hitleri Németország egyik legszorgalmasabb kutatója. A 76 éves brit történésznek három könyve, A Harmadik Birodalom-sorozat magyarul is megjelent, és kimerítő válaszokat adott a nácizmus felemelkedésére. A Hitler’s People című, eddig csak angolul olvasható kötetben azonban olyan irányból közelít a témához, ami az utóbbi években nem számított ildomosnak a történelemtudományban: a Hitler-rezsimet a vezérkar, a „jó katonák”, a propagandisták, a kor politikusai és persze a Führer életrajzaiból ábrázolja. A legfontosabb rejtély: hogyan váltak a németek a Weimari Köztársaság látszólag tiszteletreméltó polgáraiból a fasiszta tömeggyilkosságok támogatóivá és végrehajtóivá? Kik voltak ők: egyszerű emberek, pszichopaták, bűnözők, társutasok, cinikusak?
Richard J. Evans nevét az utóbbi év nagyszerű holokausztfilmje kapcsán is megemlíthetjük: az Érdekvédelmi terület alapjául szolgáló, azonos című regény megírásánál Martin Amis a történész segítségét kérte, hogy hitelesen megrajzolja Auschwitz hétköznapjait. (Panaszkodott is Jonathan Glazer filmjére, felemlítve, hogy a haláltáborok parancsnokai nem éltek kellemesen békés, kispolgári életet, ehhez elég felütni Rudolf Höss önéletrajzát.)
Richard J. Evans különböző osztályokba sorolja Hitler embereit.
A piramis csúcsán természetesen a Führer állt, maga a diktátor, kétségkívül kivételes ember: opportunista népvezér, aki szedett-vedett, de mégis saját ideológiát alkotott monomániás meggyőződéseiből, elkötelezett antiszemita, aki azt is tudta, hogy a zsidóellenes szólamokból mikor kell lejjebb csavarni (ahogy nőtt a hatalma, erre egyre kevésbé volt szükség). Az első világháborúban fanatikusan hitt a németek teljes győzelmében, a katonatársai szerint kötelességtudóan és csendesen tette a dolgát. „A művész” – így nevezték a fiatalembert, aki bátorsággal vagy gyávasággal sem tűnt ki a többiek közül, ám jellemző módon még abban a futballmeccsben sem akart részt venni, ami 1914 karácsonyán a spontán fegyverszünetek közben kialakult.
Hitler szerencséje volt, hogy még abban az időszakban emelkedett a csúcsra, amikor nem áldozott le a „hordószónokoknak”: népszerűségéhez az kellett, hogy színpadias szónok legyen túlzó gesztusokkal, amit később a hatalmas gyűléseken tudott kamatoztatni.
A tömegeket feminin jellegűnek tartotta, amelyet éppúgy le kell nyűgözni, mint egy nőt.
Tehetséges politikusnak és ügyes stratégának mégsem lehet nevezni. Talán a hatalom közelébe sem jut, ha a Weimari Köztársaság konzervatív elitje nem hívja meg és nem ad helyet neki. Franz Von Papen, aki nélkül Hitlerből nem lett volna kancellár 1933-ban, később azzal védekezett, hogy Hindenburg birodalmi elnökkel együtt azzal akarták kordában tartani a nácikat, hogy pozíciókat adnak nekik. Valójában a régi elit sznobériája és arroganciája vakította el a politikust, aki nem is gondolta volna egy efféle bugrisról, hogy túljár az eszén.
A Führer alatt a „lovagokat” találjuk, akik különféle előjogokat élveztek, nem szorultak rá, hogy maguk végezzék el a piszkos munkát, és önként követték Hitlert. Göring antiszemitizmusa kezdetben „funkcionális” volt, és nem súlyosabb, mint a korban bárkié, de a börtönorvosa szerint a férfi pszichopata volt, és csak a Harmadik Birodalomban fordulhatott elő, hogy ilyen magasra jut. Goebbels, Hans Frank, a Führer ügyvédje, aki hitt abban, hogy a vezér Istentől érkezett. De Németország tele volt társutas vállalkozókkal, iparosokkal, de felemlíthetjük Martin Heidegger filozófust is, akinek a karrierje a nácik bukása után is folytatódott.
A „verőemberek” közé tartozott Adolf Eichmann, a Harmadik Birodalom főhóhéra, a deportálások végrehajtója, akinek a hatalma meg sem közelítette a Führerét, de az elköteleződése igen: még Argentinában is a zsidók kiirtásával dicsekedett. Julius Streicher lapszerkesztő, a zsidóellenes propaganda egyik fő szervezője Nürnbergben is antiszemita nézeteket hangoztatott. Rudolf Hesst egyedül hisztérikus, nem beszámítható viselkedése mentette meg a kötéltől. Az apró, manószerű Heinrich Himmler a nácizmusban találta meg az árja, eszményi férfiideált, aminek sosem felelt meg, de még súlyosabb volt homofóbiája – ahogy fogyott a németek körül a levegő, arról győzködte Hitlert, hogy fokozza az emberek megsemmisítését a haláltáborokban.
Hitler és a nők: bikahere, titkos kapcsolatok és a féltékeny Goebbels
Hitlernek soha nem volt kétsége afelől, hogy hol van a nők a helye – otthon, hogy úgy szolgálják a politikai harcaikban elfoglalt férfiakat –, a Harmadik Birodalmat pedig hipermaszkulin ideálok vezérelték. (Akkor is, ha fiatal politikusként Münchenben szívesen indította így szónoklatait: „Fajtársak és fajtársnők...”) Noha a náci Németországban a nők megtarthatták a szavazati jogukat, nem volt politikai képviseletük, és a vezetők nem tartották őket politikailag beszámíthatónak. Hitler a női voksokkal csak annyit akart megmutatni a világnak, hogy a népesség legszélesebb rétegei támogatják.
A Führert többnyire úgy ábrázolják a történészek, mint hideg, megközelíthetetlen, aszexuális személyiséget, aki félt volna a nőktől és a fizikai kontaktusról, nem volt magánélete és egyedül
„Németország volt a menyasszonya”.
Valójában Hitler volt az, aki a publikum előtt magányos farkasként láttatta magát, és lehet, hogy a történészek azért preferálták inkább a kegyetlen államférfi képét, mert nehéz azzal szembenézni, hogy ő is ember volt – aki egyenesen áhítozott az emberi és a női társaságra.
Fiatalon Hitler „teljesen normális” szexuálissal bírt, legalábbis tinédzserkori barátja, a muzsikus August Kubiczek szerint, aki arra is emlékezett, hogy szigorúan kispolgári erkölcsi nézetei távoltartották a bordélyházaktól és az utcalányoktól. Ideje jó részét azzal töltötte, hogy művészet- és építészetrajongóként újratervezte a városok, különösen Linz elrendezését.
Hitlert mindig vonzották a nők, és noha nem udvarolt könnyen és könnyedén, voltak sikerei. 1928-tól kapcsolatban élt a nála tizenkilenc évvel fiatalabb Angela Geli Rauballal, a féltestvére lányával, aki elkísérte a politikai körútjaira is. 1929-től költöztek össze Münchenben, de a kapcsolatuk hamarosan megromlott: Hitler féltékeny volt, folyton figyelte a nő minden lépését, és korlátozta a szabadságát. Két évvel később Raubalt holtan találták a lakása padlóján, a jelek szerint pisztollyal végzett magával – a nácik a sajtónak azt mondták, hogy baleset történt, csak játszott a fegyverrel –, de még sokáig keringtek a pletykák, miszerint Hitler meggyilkolta a szeretőjét.
1931-ben Hitler találkozott Magda Quandttal, egy német iparos válófélben lévő feleségével, akibe beleszeretett. A nő hízelgőnek találta a vezér közeledését, de valójában már kapcsolatban volt a propagandaparancsnok Joseph Goebbelsszel. A miniszter őrült féltékeny volt, Hitler nem tágított, végül az asszony oldotta meg a dolgot, aki előrehozta az esküvőjét, és erről értesítette a Führert is.
„Hitler beletörődött. Nagyon magányos, nincs szerencséje a nőkkel”
– írta az újdonsült férj, Goebbels a naplójában. Zavarbaejtő tanácskozásokat követően a vezér ugyan kihátrált a szerelmi háromszögből, de ragaszkodott hozzá, hogy magával cipelje Magdát a nyilvános megjelenéseire. A pár állítólag Hitler iránti tiszteletből adott H-betűs nevet a gyerekeinek: Helga, Hildegard, Helmut, Holdine, Hedwig és Heidrun.
Eva Braun, a húszéves lány, aki Hitler fotográfusának stúdiójában dolgozott, 1932-ben ismerkedett meg a Führerrel. Hitler, miután ellenőriztette a felmenőit, megbizonyosodva róla, hogy árja – így kezdett viszonyt. Hitler kezdetben véletlenül sem mutatkozott vele nyilvánosan, de miután a nő kétszer öngyilkossággal próbálkozott, tartva az újabb botránytól, engedményeket tett. A kapcsolatuk nem nélkülözte a szexualitást – az orvosa feljegyzései szerint Hitler egy bikaheréből nyert teljesítménynövelőt is igénybe vett –, de gyerekekről szó sem lehetett, és arról sem, hogy a közvélemény tudjon a kapcsolatról.
Wagner, cigaretta és Mussolini hullája
Hitler szenvedélyesen beszélt bármiről, és az ismerősei, de a náci vezérkar is boldogan hallgatta. 1941-ben Martin Bormann kitalálta, hogy a Führer „asztali beszélgetéseit” szalagra kell venni, mert kincset érnek az utókornak. Mivel maga nem szerette a dohány szagát, betiltotta a dohányzást a náci épületekben, de a vegetarianizmusát és az alkoholra vonatkozó absztinenciáját megtartotta magának. Lényegtelen érdekesség, de imádta a habos süteményeket, a gyors autókat és a nagy épületeket, meg persze Wagner zenéjét. Az Angliában született Winifred Wagner, a zeneszerző fia, Siegfried felesége annyira rajongott a Führerért, hogy engedte, a Bayreuth Festivalt átvegyék a náci funkcionáriusok.
A világháború éveiben sokan elárulták Hitlert: Hermann Göring el akarta távolítani a pozíciójából, Himmler, „a holokauszt mérnöke” pedig megpróbált kiegyezni az ellenséggel. Amikor a szovjet hadsereg körülzárta Berlint, Magda és Goebbels vele volt a bunkerben. Hitler akkor határozta el, hogy öngyilkos lesz, amikor megmutatták neki a fotókat Mussolini hullájáról, ami fejjel lefelé lógott egy benzinkúton.
Hitler pisztollyal vetett véget az életének, Eva Braun ciánkapszulát vett be, Goebbels morfiummal adagoltatta túl a hat gyermekét, majd feleségével együtt maguk is ciánt ettek. „Nem érdemes abban a világban élni, ahol a Führer és a nemzetiszocializmus már nincsen” – írta a fiának korábban Braun.
De nem mindannyian voltak pszichopaták, nem voltak holdkórosak, sem perverzek, elmebetegek, annak ellenére, hogy a média vagy a történelemkönyvek így ábrázolják őket – olvassuk a könyv végén Robert J. Evans konklúzióját. A nácik nem voltak gengszterek vagy bajkeverők, akik átvették a német államot csak és tisztán azért, hogy magukat gazdagítsák, hírnevet és hatalmat gyűjtsenek (...). Életük nagyobb része a kor normáinak megfelelően zajlott, többnyire középosztálybeli háttérből érkeztek, egyetlen kétkezi munkás sem volt köztük, a német polgári kultúrához tartozó, olvasni, zenélni, festeni tudó emberek voltak. „De mindannyian egyetlen közös, mindent meghatározó élményen osztoztak: életük egy pontján jól érzékelhető, sokkoló veszteség érte őket” – írja a történész. Ezek közé tartozott az I. világháború német veresége vagy a gazdasági válság. „Hitler ajánlata arról szólt, hogy van kiút a kisebbrendűség érzéséből, és a sorsuk – ahogy az övé – össze van kötve a nagy Németországéval, így a vereséget és a megaláztatást újjáalakulás és feltámadás követheti (...).”
A II. világháború lezárultával a német emberek keserűen idézték, mit ígért nekik Hitler: „Adjanak tíz évet, és meglátják, felemelem Németországot.” A lakosság egy része addig nem volt kíváncsi, mi történt az európai zsidósággal, és szemet hunyt a háborús bűnök felett, de a többség számára a Hitler iránti rajongás keserű gyűlöletbe fordult: a diktátorral együtt az egész németség szégyent vallott.
A könyv utolsó fejezeteiben hosszan idézi egy hamburgi tanárnő, Luise Solmitz naplóit, aki eleinte Németország megmentőjének, majd elveszejtőjének tartotta Hitlert: „Kialakult bennem egy szokás, hogy minden bomba hangjára azt mondtam: »Haljon Hitler nyomorúságos halált!«” Ha Goebbels hangját hallották a rádióban, gyorsan kikapcsolták, és már nem törődött vele, hallják-e mások. Ez a nő írta 1945. május 8-án, a háború utolsó napjaiban:
„Sosem támogattak még ilyen szörnyűséges ügyet ilyen szenvedélyesen.”
Richard J. Evans: Hitler’s People – The Faces of the Third Reich. Penguin Press, 624 oldal
