Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2015. december 3-i számában jelent meg.
Szinte már a legendák homályába vész, hogy egykoron nálunk is termesztettek gyapotot, gumipitypangot és bizony (nem is csupán A tanú című film poénjaként) intenzíven kísérleteztek a citrusfélék magyarországi meghonosításával.
Két történész, Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária a Vadhajtások – A sztálini természetátalakítási terv Magyarországon 1948–1956 című könyvben most nekilátott, hogy
felgöngyölítse a honi sztálinista természetátalakítás voluntarizmustól, hübrisztől és jó nagy adag hülyeségtől vezérelt sztoriját.
Remekül illusztrált, igencsak olvasmányos könyvük lapjain megelevenedik a korszak (a negyvenes évek vége és persze a legendás ötvenes évek) romantikusnak korántsem nevezhető, félelemtől átitatott hangulata. Egy ilyen munka mit sem érne valódi hősök nélkül: nos, a könyv ebből a szempontból is hálás olvasmány, hiszen röpke portrék révén sorra megismerkedhetünk a kor nagyszerű tudósaival, önjelölt növénynemesítőivel és az új szovjet módszerek átültetésének délibábokat hajszoló élharcosaival. Az ültetés e témában szó szerint értendő: alighanem addig, s azóta sem próbáltak annyi táj- és klímaidegen, egzotikus haszonnövényt a magyar talajba plántálni, mint akkoriban.
Az ország, a társadalom szovjetizálásának, a sztálini módszerek átvételének menetrendje nagyjából ismert – de mint ez a kötet is tanúsítja, számos fontos, jellemző s hatásában máig is élő momentum még feldolgozásra, tudatosításra vár. Például kevésbé ismert, milyen dühvel próbálták szétverni a hagyományos, „nyugatias” tudomány műhelyeit, az annak otthont adó intézményrendszert a hatalom újsütetű, e tekintetben elszabadult hajóágyúként viselkedő birtokosai. A Vadhajtások egyik beszédes sztorija szerint
a Moszkvába látogató Gerő Ernőt végül éppen szovjet mentorai beszélik le arról, hogy végképp felszámolja a Magyar Tudományos Akadémiát:
elvégre a bolsevizált kelet-európai országokban mindenhol a helyi akadémia a tudományos élet legfontosabb ernyőszervezete. De nemcsak absztrakt tanácsok érkeztek onnan, hanem a szovjet zóna legnagyobb éceszgéberei és (ál)tudományos sztárjai, közöttük az a Trofim Gyenyiszovics Liszenko, akinek neve mára egybeforrott a modern örökléstan agresszív elutasításával és egy ideológiai célokat szolgáló kvázigenetikai elmélet kidolgozásával, melyet egykor megkérdőjelezni sem volt ajánlatos. A néhai szovjet agronómusnak a micsurini növénynemesítési praxisból lepárolt gondolatai remekül támasztották alá a természet meghódítását és leigázását célul kitűző sztálini rezsim elgondolásait: szerinte egy élőlény, így egy termesztendő növény nem holmi gének meg kromoszómák révén örökíti át tulajdonságait, hanem egész szervezete révén! Így azután a szerzett tulajdonságok, az adaptáció által módosult jellegzetességek gyorsan és zökkenőmentesen átörökíthetők az utódokra is, kiiktatva a természetes szelekció kötelező (ámde szocialista körülmények között feleslegesnek nyilvánított) köreit. És eme tételek gyakorlatba ültetése korántsem pusztán holmi ideológiai öntetszelgést szolgált volna, hanem a gyakorlatban is fellépő hiányok enyhítését! A proletariátusnak vattára, gumira, betevő rizsre és reggeli teájába való citromra volt szüksége, és nem csupán a fokozódó nemzetközi helyzetben amúgy is bizonytalan, kétséges gyarmatáru-forrásokból, de az autarkiás logikának engedelmeskedve saját termésből.
A Borvendég–Palasik-duó könyvéből meggyőzően derül ki: ha a vélt ideológiai szükséglet és a tapintható hiány összekapcsolódik, akkor már semmi sem elég drága:
elég csak a hosszú éveken át folytatott, a lakosság nem kis részének bevonásával lebonyolított magyar gyapottermesztésre gondolni.
Ma már elképzelni is nehéz, hogy a hasznos termőterület mekkora hányadát áldozták fel a központilag, tervhivatalilag levezényelt, tudományosan képzetlen, wannabe liszenkóisták által instruált termelési gyakorlatok során. Ráadásul a gyapotot valamiért éppen a hagyományos paprikatermesztés központjaiban kellett termeszteni, az így kieszközölt paprikahiány felelősei pedig természetesen a szabotőrök lettek, akik hamar Recsken, de legalábbis a Hortobágyon találhatták magukat.
S ha már szóba került: éppen a manapság már szigorúan védett pusztán, az amúgy szintén e vadregényes korban kialakított alföldi csatornarendszer szállította víz segítségével indulhatott meg a rizstermelés. E gabonaféle honi termesztése amúgy eredendően nem ördögtől való: jellemző, hogy ma is zajlik többfelé, főleg az Alföldön (ahogy a Hortobágyon pedig ma is zajlik a rizstermesztéssel tönkretett gyeptársulások és láprétek rehabilitációja). A könyv egyik legizgalmasabb fejezetében pont azzal kell szembesülnünk: mi maradt a néhai kísérletekből. Egyrészről kissé tébolyult liszenkóistáinknak köszönhetjük napjaink egyik legagresszívebben terjedő inváziós faját, a valaha ígéretes rostnövényként kezelt selyemkórót. De itt maradtak velünk a szintén szovjet mintára telepített erdők, erdősávok és fasorok (még ha nem is mindig a legnagyobb természetességű faállománnyal), mutatva, hogy még a legelvetemültebb praxisnak is lehetnek nem szándékolt, de hasznos mellékkövetkezményei. Talán még sikerrel is járhat, aki Zalában keresne kivadult teacserjét, Tihanyban vagy a Mecsek déli lejtőjén csenevész citrusfákat, azonban a kenáf, a rámi, a selyemmályva vagy a mexikói jukka termesztésének nyomait alighanem már csak ez a kiváló kötet rejti.
Napvilág, 2015, 226 oldal, 3500 Ft
