"Meghurcolt személy, aki semmiről sem tehetett"

Barna Imre: Kérdezd meg tőle című regényények főhőse fiatalon orosz hadifogságba kerül, táborból táborba hurcolják, számtalanszor hajszálon múlik az élete, s alighanem a nyelvtudásának köszönhetően marad életben.

Mi, mai öregek még beszélgethettünk az öregjeinkkel – szüleinkkel, nagyszüleinkkel – a 20. század nehezéről. Én is elmeséltettem néhányszor a nagymamámmal, hogy milyen volt, amikor kihajtották őket a gyerekekkel együtt a futballpályára, de arról is kérdeztem, a papát hogyhogy nem lőtték agyon Isterbácon a partizánok.

A papát is faggattam, mi történt, amikor Donji Milanovacnál kirobbantották alóla a hajóját, ő pedig kiúszott a partra, és hazagyalogolt. A németek bombáztak, vagy kicsodák? Az ilyen beszélgetések testközelbe hozzák a történelmet, a hozzátartozóinkon keresztül mintha mi magunk is megpörkölődnénk.

Az „orosz hadifogolytábor” azért maradt számomra fogalom, mert az apósom onnét nem tért vissza. Barna Imre apja (vagy nevelőapja) azonban igen. A „történelmi” beszélgetések Barnáéknál is akadoztak. Az ő apja sem volt közlékeny. Én teljesen megértem azokat a túlélőket, akik nem szerettek mesélni a háborús múltról. Szerintem a túlélőknek nem kötelességük feleleveníteni a szenvedésüket, traumáikat vagy szégyeneiket. Nem tartoznak nekünk semmivel.

Barna Imre apja sem volt kedélyes elbeszélő. Ezért a fia az apa töredezett vallomásai alapján, a neveket megváltoztatva regényt írt róla. Ezt a műfajt emlékezetregénynek nevezem. Amikor az utód elképzeli az elődje emlékezetét, és megfogalmazza. Olyan szöveget kapunk így, amit mintha az apa mesélne. Ebben vannak beszúrt részletek is valódi, hangfelvételeken megörökített beszélgetéstöredékekből, melyek az elbeszélés lehetetlenségét és az emlékező kedvetlenségét példázzák.

Az író kérdezgette az apját a múltjáról – „nyaggatta” –, aki, ha nem tudott vagy nem akart valamire válaszolni, a szóban forgó illetőre utalva mogorván odavetette, hogy „kérdezd meg tőle”.

Írásos följegyzések is maradtak az apa után, és a fiú azokat is fölhasználta, és kutatott is, de azért főleg a saját képzeletére hagyatkozott. Szerencsés megoldásnak tartom az emlékezetregénybe belevagdalt valódi emlékezetdarabkákat, vagyis a „nyaggatás” megőrzött, válogatott töredékeit – így szépen meglátszik a fesztáv, mely az emlékezet regénye és a valódi emlékezet, valamint az elbeszélés és az emlékezés között feszül. A valóságot így is, úgy is csak elképzelhetjük, ahhoz nincs, és nem is lesz hozzáférésünk soha többé. Ezt a munkát a kis részletek segítik, az érzéki apróságok, amelyek – a történész, Frank R. Ankersmit sem mondja másként – esetleg egy-egy váratlan pillanatban történelmi tapasztalatban részesítenek bennünket.

Én megszíveltem Ankersmit elméletét. „A történelmi tapasztalat végső soron nagyon is hasonlít az esztétikai tapasztalathoz – írja. – Az esztétikai és a történeti tapasztalat egy­aránt ellenszegül mindenféle kontextualizációnak: amint egy nagyobb vagy egy tetszőlegesen definiált összefüggés részeiként látjuk őket, elvesztik egyediségüket és megszűnnek.” Használtam az „orosz hadifogolytábor” és a „II. világháború” fogalmait, de ezek csak segédegyenesek: az esztétikailag megmunkált történelmi tapasztalat egyetlen fiatalember hányódásáról szól, úgy elbeszélve, hogy bármikor bárki meg tudjon merülni benne. Ily módon talán megérezhet valamit a lét háborús mélységéből vagy a háborús élet minőségéből. Az „orosz hadifogolytábor” fogalmába mindenesetre eztán már mindig bele fogom érteni azt, amit erről az egészről Barna Imrétől megtudtam.

A főhőst-elbeszélőt a regényben Barabás Endrének hívják (több szempontból is beszélő név, az író nevére is rájátszik), aki egészen fiatalon, alig húszévesen orosz hadifogságba kerül, táborból táborba hurcolják, számtalanszor hajszálon múlik az élete, s alighanem a nyelvtudásának köszönhetően marad életben.

Az emlékezet nem egy pikareszk regény, és ez a megjelölés legföljebb formailag érvényes Barna Imre művére, aki nem cifrázza és nem ragozza túl a történeteket; egy hányódást mesél el, melyhez a „kalandos” jelző nem lehet megfelelő. A fogoly fiú sem pikareszk hős, nem is hős katona: meghurcolt személy, aki semmiről sem tehetett. Azok közé tartozik, akikkel megtörténtek a dolgok, mint egy hajóval a hullámokon, amíg föl nem robban az a hajó.

Ha az én nagyapám kiúszott, akkor Barna apja megúszta. És mi, utódok hiába is kérdeztük, hogy mégis, hogy volt az az egész, nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni.

Még valami kitünteti ezt a regényt: az ún. identitáskérdés tapasztalata. Barabás Endre származása bizonytalan marad, nem derül ki, hogy zsidó vagy orosz apától származik-e, az anyja mindenesetre orosz nő volt, az első nyelve pedig a magyar. Magyarországon kulturálódott, itt lett muszos. Maga az ember, akinek „baj van a származásával”, nem nagyon foglalkozik identitáskérdésekkel, és tulajdonképpen végül már nem is érdekli, hogy etnikai származása szerint kicsoda-micsoda. Lehet, hogy csal az érzésem, de azt hiszem, hogy az az ember, aki keresztülment mindazon, mint ez a lesántult, koraérett fiú, az már tudja, kicsoda valójában. Az én válaszom esztétikai: Giacometti bronzba öntött, fémlábakon álló pálcikaemberkéi jutnak eszembe, akik épp csak hogy egziszt-állnak.

Számomra ez a regény az ún. identitáskérdés másodlagosságára mutatott rá.

Legyen zsidó, orosz vagy magyar, Barabás gyötrelmeinek és szerencséjének nincs etnikai jegye, ahogy világnézeti jegye sincsen. Ugyanezt a sűrű, néma tudást vettem ki az én felmenőim elbeszéléseiből is.

Késő: többé már nem tudjuk faggatni őket. És amit a történészi munkákból, irodalomból, filmekből megtudunk a 20. század közepéről, majdnem semmi ahhoz képest, amit a saját fülünkkel hallott emlékezések elárultak nekünk. Az elődeinkkel való közvetlen érintkezés, a testi érintettség és a szakadozott párbeszéd a titkok nyitja. Ami nekünk titok, az nekik maga volt a nyilvánvaló élet, az alapvetés, mely egész szervezetüket, a szívüket és a lelküket is átjárta. Belesántultak, beleőszültek, megváltozott a tekintetük.

Barna Imre tulajdonképpen nem írt, hanem olvasott: leolvasta az apjáról, kiolvasta az apjából azt, ami a múltból (a közelmúlt ez!) hozzáférhető számunkra. Kár, hogy csak a felét mondta el annak, amit megtudott, az anyai szál és az apa háború utáni élete ugyanis kimaradt. Megkérdezném tőle azt is, hogy az ő gyerekei – az unokák – hogyan élik meg és hogyan kötözgetik össze a rongyos családtörténetet. A mi gyerekeink, a mostani fiatal felnőttek vajon hogyan viszonyulnak a 20. századi történelemhez? Mit értenek belőle? A saját gyerekemen azt látom, hogy mintha nagyon rég lett volna ez a szinte „most”, pedig még lovagolt az életben maradt dédapja térdén.

Barna regényének erénye, hogy nincsenek benne irodalmi flikflakok, a közlés világossága és keresetlensége élő elbeszélést teremt. Az író nem próbál se mélyebbre hatolni, se magasabbra jutni, mint amennyit a neki jutott történelmi tapasztalat közvetít. 

Európa Könyvkiadó, 2021, 359 oldal, 3999 Ft