Mikszáth Kálmán: „Ne legyen pihenésük, ha nincs meg az a bizonyos szabadság”

  • L.T.
  • 2021.02.13 19:53

Sorköz

Az író utolsó kézirata a sajtószabadság kiáltványa volt, de egy olyan konzervatív lap közölte, amely a „világpolgárságot” tartotta a legnagyobb veszélynek.

 

A Magyar Figyelő mint „a magyar középosztály konzervatív világnézetű folyóirata” 1911-ben jelent meg először, szerkesztője Herczeg Ferenc, szerkesztőbizottságának elnöke Tisza István volt, célja pedig nem kevesebb, mint a „magyar nemzet megmentése”.

Az egyén dezertálása

„A Magyar Figyelő a magyar értelmiséghez intézi szavát. Ahhoz az értelmiséghez, amely hivatva van a nemzet vezetésére, és amely ma maga is széttagoltan, részben irányt vesztve tesped” – olvashatjuk az első szám beköszöntőjében, majd a következő oldalakon Herczeg Jelszavak című írásában próbálja megmagyarázni a „tespedtség” okát.  „A világpolgárság, amely megtagadja, vagy csak bizonyos föltételek mellett fogadja el a nemzet fogalmát, az ammoralitás, mely azt hiszi magáról, hogy fölötte áll a jó és a rossz fogalmának, a tehetség, mely elszakadt vitorlarongyként libeg a szenvedélyek viharaiban, ezek, ha egyébként kiváló emberi intellektus megnyilatkozásai is, a degeneráltság jelenségei. A nyugati társadalmak dekadenciája tulajdonképpen az egyén dezertálása a polgárosodás fegyelme elől, visszatérése az ős-keleti anarchiába” - jósolta Herczeg Ferenc, bár valószínűleg nem a három évvel később kirobbant világháborút értette az „ammoralitás”, a „degenáráltság jelenségei” alatt.

„Az  egységes  magyar  polgári  politikai  kultúra  műhelye  akart  lenni,  ahol  –  a  hatalom  birtokában  –  a  művelt  liberális-konzervatív  polgár  öntudatát  építik  ki  széleskörű  tájékoztatással,  határozott  állásfoglalásokkal  s  –  nem  utolsósorban  –  az  ellenséges  szellemi-ideológiai    áramlatok     alapos     kritikájával – írta még 1994-ben Tőkéczki László  a Magyar Figyelőről, de azért ne gondoljuk, hogy kizárólag a képzelt ellenség padlóba döngölése volt a terjedelmes lapszámokban. Az első számban Móricz Zsigmond elbeszélése, Lyka Károly képzőművészeti tárgyú dolgozatai mellett

egy valóságos irodalomtörténeti ereklyét is megjelentettek, az 1910-ban elhunyt Mikszáth Kálmán utolsó kéziratát,

amelyet a gyászoló család „gyöngéd figyelmessége” juttatott el a szerkesztőségbe.

Az elmaradt pohárköszöntő

A kézirat annak az ünnepi beszédnek a piszkozata, amelyet Mikszáth a Budapesti Újságírók Egyesületének ún. szabadságlakomáján készült elmondani, amit 1910. május 8-án tartottak volna. (A szabadságlakoma a sajtószabadságot éltető ünnepség volt, az ünnepi beszéd pedig pohárköszöntő, de a szónok nem közönséges poharat, hanem a Jókai által adományozott borral teli aranyserleget emelte.) A esemény azonban elmaradt, mivel május 6-án meghalt Hollósy Géza, a Budapesti Újságírók Egyesületének titkára, a jeles újságíró és szerkesztő, aki az újságírói betegpénztár létrehozásában is maradandó érdemeket szerzett. Noha a közgyűlést megtartották, de a lakomát, tekintettel a gyászesetre, elhalasztották.

Akkor még senki nem sejtette, hogy az újabb időpont kitűzését

egy újabb haláleset, Mikszáth Kálmán május 31-én bekövetkezett halála véglegesen okafogyottá teszi.

„Midőn pedig magának az ünnepi szónoknak halála borította gyászba az országot, az újságírók elhatározták, hogy (…) nem töltik meg Jókai serlegét a hagyományos tokaji borral és nem tartanak szabadságlakomát” – írta a piszkozat közlése kapcsán a Magyar Figyelő, s hozzátették: „A beszédnek, melyet Mikszáth jellemző és nem könnyen olvasható kézvonásaiban közlünk, mély és sejtelmes jelentőséget adnak a Jókai-lepelre vonatkozó gyönyörű gondolatai”.

E mély és sejtelmes jelentőség attól válik nyilvánvalóvá, hogy nem sokkal a szöveg megszületése után a szerző koporsóját is a Jókai-lepellel terítették le, amely tény talán el is halványította azokat a további, „gyönyörű gondolatokat”, amelyeket nem azért érdemes felidézni, mert egy nagy írói utolsó papírra vetett gondolatai, inkább amiatt, mert ma is ugyanolyan aktuálisak, mit 110 évvel ezelőtt.

Az utolsó kézirat

 T. Uraim!

Engedjék meg nekem, hogy midőn ezen a helyen, ezzel a kehellyel a kezemben ismét szólanom adatik, az első hangot annak az érzésemnek szenteljem, hogy úgy tűnik ez fel nekem, mintha valaki sok idő múlva visszakerül egy olyan vidékre, melyet egykor szeretett s nagy kedvteléssel elösmeri, hogy bizony érdemes volt eltávozni a viszontlátás édességéért.

Nem engedhetek meg magamnak hosszabb kitérést, mert a kehely, melyből én ittam annak idején az első kortyot, egyszeribe visszavezet az alapthémához a sajtószabadság dicsőítéséhez, az lévén a rendeltetése, hogy évenként ennek a pohár bornak kiürítésével emlékezzünk meg róla, élénkítsük fel magunkat a küzdelemre, ha bajban van és legalább igyunk az örökkévaló életére, ha nincsen semmi veszedelemben.

(Jókai hagyta ránk ezt a serleget. Sok mindent hagyott ő ránk. Ezt a serleget azért, hogy őrizzük meg a sajtószabadságot, melynek kivívásában része volt. Ránk hagyta műveit, amelyekben elgyönyörködjünk munka közben... És végül ránk hagyott egy lepelt, hogy megpihenjünk ...)

Jókai, mint a mesebeli ember három dolgot hagyott ránk. Az egyik ez a serleg, melyből a szabadságszeretet fogadalmával erősítsük meg magunkat minden évben. Azután ránk hagyta a műveit, ahonnan a szabadság levegőjét szívjuk be. – Végre pedig hagyott ránk egy leplet, a koporsónkra borítandót, hogy alatta megpihenjünk. Én még csak azt teszem hozzá, és így is van az kigondolva, hogy ez a harmadik örökség csak az elsőnek épségben tartása mellett illesse a magyar újságírókat. – Ne legyen pihenésük lenn a földön sem, ha fönn nincs meg az a bizonyos szabadság.

Mikszáth

Neked ajánljuk

Szécsi Noémi: Nem és nem

  • Szécsi Noémi

Erős szíve legyen annak, aki kicsavarja az olvasó tömegek kezéből a Jókaijukat. Ez egy szent kötelék, elszakíthatatlan.

Gépre kötve

Magyar közéleti influenszer nem robbantott nagyobbat az elmúlt időszakban, mint Gulyás Márton a Partizán elindításával. De itt rögtön tisztáznunk kellene, hogy mi is pontosan az a felület, ahol a Partizán működik.

Határkeresők

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

A sötétség oldalvizein

  • Bacsadi Zsófia

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a holokauszt marad a zsidókról zsidók által mesélt történetek sarokköve, a meghatározó trauma, amely évtizedek múltán is formálja az elbeszélést és a népirtás után született generációk identitását.

„Dúdolok neki Prokofjevet”

  • Soós Tamás

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

„Nem volt terv”

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.

Iskolajáték

A nálunk még kevéssé ismert amerikai író-költő regénye számos elismerést kapott, mérték­adó irodalmi fórumok szavazták be az év legjobb könyvei közé, Pulitzer-díjra is jelölték.

Történetek a magányról

  • Puskás Panni

Egy kortárs magyar író, Garaczi László az egyik legjobb hazai művészszínháznak írt darabot arról, amiben éppen élünk, a karanténról. Ez nem hangzik rosszul, ugye?

„A mai napig nem elfogadott”

  • Simon Andrea

Az egykori futballistát Gulácsi Péter szivárványcsaládok melletti kiállásáról, az arra érkező reakciókról és a szurkolói viselkedésről kérdeztük, de szóba került a mai magyar labdarúgásban tapasztalható politikai jelenlét is.