Milyen ember az, aki szabadulni akar egy angyali szőkeségtől, aki már első látásra elcsavarja mindenki fejét?! Ez Stájn Emma Kőbölcső című könyvének kulcskérdése. Természetesen Luisa vér szerinti anyukája küzd a kislányáért, de ő sajnos egy szenvedélybeteg ukrán fiatal nő Németországban, a gyámügy nem engedheti, hogy a kicsi visszakerüljön azok közé az embertelen körülmények közé, ahol éltek. Örökbe nem adható, hiszen nem mondtak le róla, így a lányka nevelőszülőtől nevelőszülőig hányódik. A bőröndjét szinte utána dobják, figyelmeztetve az újakat: vigyázzanak rá, lehet, hogy ők is szabadulnak majd, amilyen gyorsan csak lehet, legyen mibe pakolni.
Elsőre a német kisváros gyámügyi szolgálata, egyáltalán, az egész miliő emberségesebbnek tűnik a Magyarországinál.
Meglehet tisztább, átláthatóbb, kontrolláltabb is a rendszer. De hamar kiderül, hogy hiába minden: még ebben a szigorúan ellenőrzött világban is vannak kilógó lólábak, vannak súlyos anomáliák, és nem biztos, hogy az a jó, ha körömszakadtig a keretekhez ragaszkodva nézik kizárólag a gyerek szempontjait. Mivel a család egy rendszer, nem gépi programozással működik, és nem mindenkinél ugyanazok a módszerek működnek.
Talán átélhetőbb lett volna az amúgy igencsak sodró és nehéz történet, ha nem ilyen nyilvánvaló, beszédes álnévvel jelölik a szerzőt. Azt értem, hogy a gyomron ütő, a nevelőszülők másik lányának szexuális abúzusát is feltáró történet kívánja az anonimitást – de lehet, hogy így már kicsit sok a valóságot rosszul utánzó fedésből. Hogyan kaphat egy nemrég kitelepült magyar nő nevelőszülői jogot Németországban? És ez csak egy a sok kérdés közül.
Milyen ember az, akinek az idegei lassan felmondják a szolgálatot, majdnem szétszakad a lelke, de csak nem tud
a kisajátítási rohamoktól szó szerint fetrengő, magát halálig zabáló, váratlanul összecsukló gyerekkel mély kapcsolatot kialakítani? Mondhatunk-e róla mi, kívülállók ítéletet? Tudunk-e kegyetlenebbek lenni vele, mint ő önmagával?
Milyen ember lehet Emma, a negyvenes nő, aki bedőlt a propagandának, és csupa naiv lelkesedéssel vetette magát a nevelőszülőségbe? Aki megpróbálja tényleg a legjobban csinálni, mindenáron? A stílusa számomra sokszor zavaróan poénkodós, jófejkedős – a “megint én vagyok, aki beletojt a ventillátorba”, “de hát látsz rajtam Superman jelmezt, baszki?” –, de hát milyen ember lehet, aki nem érti: ezek talán csak kétségbeesett kísérletek az elviselhetetlen kifigurázására, megszelídítésére. Emma szavai valahonnan nagyon mélyről jönnek.
Keresi önmagát is a történetben, keresi a válaszokat arra, ki ő, kik a családtagjai, lehet-e a része egy addig idegen kislány, akit a család teste szinte ösztönösen vetne ki magából.
A köszönetnyilvánításból próbálom kibogozni, mi történhetett a továbbiakban. Luisa valószínűleg Lulu lehet, aki ezek szerint velük, a mindezek ellenére egyben tartott családnál maradt és a könyv írásának idején öt éves, azaz már három évet eltöltöttek együtt. Jó lett volna megtudni, hogyan tudnak végül összecsiszolódni, hogyan lesz Luluból – aki sokszor egyenesen szociopatának tűnik – egy rendszer része. Lehet sejteni, hogy a sérült kislány végül valóban a család része lesz, de izgalmas lenne tudni azt is, hogy hogyan zajlott tovább a folyamat. Persze van abban logika, hol ér véget a vallomás, hogy miért éppen abban a pillanatban, amikor az örökbefogadás lehetősége megnyílik az addigi nevelőszülők előtt. Meglehet, a későbbi nehézségek, és a nehézségek ellenére valami rejtélyes módon (feltételezhetően) mégis megszülető szeretet lehet a kulcs. Vagy ez is az illúziók egyike, amivel a témát megközelítjük? Remélem, lesz folytatása ennek a történetnek, amiből e kérdésekre is választ kaphatunk.
Libri, 2021, 166 oldal, 3499 forint
