Interjú

„Mint egy Molotov-koktél”

Ben Lerner író, költő

Sorköz

Nemrég magyarul is megjelent harmadik regénye, Az iskola Topekában lelkes fogadtatásra talált Amerikában. A New Yorkban élő íróval a város jövőjéről, a Trump-korszak gyökereiről és a költőket érő kínos kérdésekről is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Az átlag amerikai tudja, hogy hol van Topeka?

Ben Lerner: Tudni talán tudja, de valószínűleg sosem járt ott. Ha valakit megállít itt, New Yorkban, szinte biztosan ezt a választ kapja. Egy amerikainak két dologról ugorhat be Topeka. Az egyik egy híres polgárjogi ügy, a Brown kontra topekai oktatási tanács, amely az iskolai szegregáció felszámolását szolgálta. És felderenghetnek a leghíresebb topekaiak, Phelpsék, akik fel is tűnnek a regényben. Fred Phelps alapította a Westboro Baptist Church nevű szélsőséges és gyűlöletkeltő gyülekezetet – azt a homofób társaságot, amelynek tagjai God Hates Fags (Isten gyűlöli a buzikat) feliratú táblákkal és hasonlókkal demonstrálnak az utcasarkokon. Topeka nem a legjobb hírű városként él az amerikaiak fejében, de legalább motoszkál bennük valami a név hallatán.

MN: Ön Topekában volt kamasz a kilencvenes években. Sokan úgy vélekednek, hogy az Egyesült Államokat ma jellemző megosztottság ebből a korszakból ered. Ott érezhető volt ebből bármi is?

BL: Az amerikaiak még mindig a jobb- és baloldal, vagy ha úgy tetszik, a konzervatívok és liberálisok nyelvét beszélik, és ez a megosztottság már a kilencvenes években is létezett. A szakadékot aztán a kultúrharcok továbbmélyítették. Elindult például a radikalizálódás a keresztény fundamentalisták, az ún. megagyülekezetek (angolban: megachurch – K. G.) köreiben, a másik oldalon pedig ott voltak a Clinton-féle liberális technokraták és az a fehér fantázia, amelyet csak úgy emlegettek, hogy „a történelem vége”. Hogy a liberálisok majd megoldják a világ problémáit, a republikánusok meg majd szépen felszívódnak, hiszen mi szükség is lenne az ő régimódi konzervativizmusukra. Csakhogy sokasodni kezdtek az intő jelek, hogy valami nagyon nincs rendben a mainstream fehér Amerikában. Az egyik első ilyen jel a Columbine középiskolai mészárlás volt. 9/11-et a Bush kontra Gore világban éltük meg, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy a Republikánus Párt a saját céljaira használja az evangéliumi keresztények vagy a kulturális konzervatívok táborát, a velük szemben állók ellen fordítja őket. De amiről senki nem beszélt, pedig ott volt a levegőben, az a fehérek mély, szinte zsigeri félelme volt, amit a demográfiai változások okoztak. És ezzel együtt erősödött az elitekkel szemben érzett bizalmatlanság és gyanú is. Ekkor jött Trump, de ő nem a konzervativizmust képviselte, sokkal inkább valami ősi, fasiszta agressziót. Mint egy Molotov-koktél, amit a fennálló politikai rendre dobtak. Részben azért is írtam ezt a regényt, hogy mai szemmel nézzek vissza a ma már történelminek számító kilencvenes évekre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.