Könyv

Iskolajáték

Ben Lerner: Az iskola Topekában

Sorköz

A nálunk még kevéssé ismert amerikai író-költő regénye számos elismerést kapott, mérték­adó irodalmi fórumok szavazták be az év legjobb könyvei közé, Pulitzer-díjra is jelölték.

Lernernek ezen kívül kevés munkája lelhető fel magyarul, mindössze A költészet utálata című szellemes esszéje (Forrás, 2019/7–8.), illetve néhány verse Mohácsi Balázs fordításában a versumonline.hu-n. Ugyanitt olvasható róla hogy „prózájának jellegzetessége az oszcilláció referencialitás és fikció között”, mindez esszészerűen kommentálva, amelyből „végül szellemes, gazdagon rétegzett elbeszélésmód kerekedik ki”. Sally Rooney kevésbé szofisztikált, szerinte Az iskola Topekában egyenesen „a regény jövője”. Nézzük meg közelebbről mindkét állítást.

Két idősíkot mozgat a mű, az egyikben 1997-et írunk, másikban már a Trump-érában járunk, helyszín a Kansas állambeli Topeka. Itt végzős gimnazista a költőnek készülő Adam Gordon, a kiváló vitázó, az országos vitaverseny győztese. New Yorkból származó szülei a rangos topekai pszichiátria alkalmazottai: az apa, Jonathan elismert terapeuta, az anya, Jane a női jogokért küzdő neves író. Jonathan páciense, Adam iskolatársa, a folyton megalázott, retardált Darren maradandó sérülést okoz egy féktelen bulin (kihallgatásának jelenetével indul a mozaikos szüzsé); Jane-nek sok az irigye, emellett kénytelen szembenézni a férfidominanciával, férje félre­lé­pésé­vel, legjobb barátnőjének elvesztésével, a gyereknevelés nehézségeivel és az addig elfojtott apai abúzus feldolgozásával. A szerteágazó, érdekfeszítő családtörténetet a kapcsolódó epizódokkal együtt három (négy?) narrátor (Adam, Jonathan és Jane) idézi fel a közelmúltból. Az elbeszélők egymást váltják, Adam szülei először egyes szám első személyben mesélnek a múltjukról az időközben családot alapított, könyvírásra készülő Adamnek (több elejtett megjegyzés szerint ő [?] a Lerner-regény szerzője), akit aztán egy-egy fejezetben már harmadik személyben említenek, ipso facto visszatekintésük ideje, szituáltsága homályossá válik, ám ez csupán Lerner számos trükkjének egyike. Adam szintén harmadik személyben számol be a vele történtekről, de egyrészt a karakterazonos fókusz, másrészt a kiszólás („lányaim”) leleplezi, hogy szó sincs mindentudó, fölé­rendelt látószögről, legfeljebb a jó húsz évvel idősebb Adam él néhányszor a többlettudásával, akárcsak Jane is olykor – a zárófejezetben aztán már Adam is első személyben szólal meg. És Darren töredezett-halmozásos szólama is túl kifinomult ahhoz, hogy a negyedik, látszólag omnipotens narrátor mögé ne a „határsértő” Adamet képzeljem, pláne mikor egy óvodai jelenetre mintha közösen emlékeznének: „Aztán halljuk a felbődülő szirénákat.”

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk