Ásatás

Mire jó a biblioterápia?

Sorköz

Vannak olyan emlékeink, hogy egy könyv épp jókor, jó helyen talált meg minket, segített valamit megválaszolni, megoldani, átélni, továbblépni, felnőni vagy épp gyereknek maradni? Pont ez az élmény a lényege a biblioterápia elméletének és módszertanának.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2018. augusztus 9-i számában jelent meg.

Sóron Ildikó a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett bib­lio­terapeutaként, most a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik különtermében várja irodalomterápiás csoportjának tagjait. Ez a csütörtök esti zárt csoport a mindenki számára látogatható alkalmakkal ellentétben már összeszokott, több éve együtt olvasó és beszélgető közösség, ahol közös döntés, mikor milyen irodalmi mű kerül terítékre; most éppen Szabó Magda Ókút című regényét választották.

A beszélgetések során előkerülnek a gyerekkor élményei, a gyerek-szülő kapcsolatok, és ki-ki saját tapasztalatairól mesél. A csoport körülbelül 8-10 főből áll, főként nyugdíjasok, de akad egy-két fiatalabb résztvevő is.

István a csoport egyetlen férfi tagja. „Nagyon tanulságos, néha meglepő a vélemények sokfélesége. Nagyszerű érzés eddig nem vagy másképpen ismert művekkel találkozni, hasonló érdeklődésűekkel beszélgetni, vitatkozni, véleményt cserélni, tanulni” – meséli. Katalin a kezdetek, azaz 2010 óta a csoport tagja: „Fontos, hogy elmondhatom a saját élményeimet, érzéseimet, és hogy meghallgatnak. Segíti az önismeretet, a kommunikációt, segít megfogalmazni estleges ellenvéleményemet. Ez nagyon hiányzik a mindennapokból” – sorolja. Ilona nyugdíjas orvos, aki férje halála óta egyedül él. Egy rádióműsorban hallott az irodalomterápiáról, így került a csoportba. „Az irodalmi művek rám gyakorolt hatása, a csoporttársak reakciói, a könyvtár inspiráló légköre nyugalmat sugároz és eltereli a figyelmemet a napi problémákról. Fontosnak tartom, hogy életem utolsó szakaszában színvonalas és értelmes tevékenységekkel foglaljam el magamat” – mondja.

  

Könyvfitnesz és terápia

A biblioterápia hatásmechanizmusa arra épül, amiért egyébként is jó olvasni: a történet lehetőséget ad az olvasónak más szemszögből látni a problémáit, következmények nélkül megélni különféle megoldásokat, megismerni más értékeket, életutakat. Definíció szerint a biblioterápia a válogatott olvasmányok felhasználását jelenti a segítő, fejlesztő munkában és a pszichológiai problémák kezelésében. Interdiszciplináris terület, az irodalomtudományban és a pszichológiában gyökerezik. Alapvetően két fajtáját alkalmazzák: végezhetik pszichés zavarral küzdőkkel kórházi és ambuláns körülmények között, a művészetterápiák egyik fajtájaként, de könyvtárakban, kórházakban, kulturális terekben (ön)fejlesztő, mentálhigiénés foglalkozásként is találkozhatunk vele. Utóbbi esetben már nem az a cél, hogy konkrét pszichológiai, pszichiátriai probléma kiegészítő kezeléseként funkcionáljon, hanem az, hogy általánosságban segítse az önképfejlesztést, a problémamegoldó vagy éppen kommunikációs, szociális készségeket.

„Az irodalmi műveknek van egyfajta természetes karbantartó, gyógyító hatásuk, amelyet akár könyvfitnesznek is nevezhetnénk. Ha valaki szeret olvasni, akkor optimális esetben megtalálják azok a könyvek, amelyek aktuális életkori problémájára tudnak válaszolni” – mondja Jeney Éva irodalmár, az MTA Irodalomtudományi Intézetének kutatója. Ennek nyomán pedig árnyaltabbá válhat a világképe, az ember-, élet- és értékszemlélete. A terápia az olvasás mellett aktív feladatokra – közös írásra, szövegalkotásra – is kiterjedhet. Klinikai esetekben a biblio­terapeuta és a pszichiáter mindig együtt dolgozik az alanyokkal. Németh László biblioterapeuta a Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Tündérhegy pszichoszomatikus és pszichoterápiás-rehabilitációs osztályán tart bárki számára elérhető, nyitott és zárt terápiás alkalmakat is, ő Hamvas Béla szövegeivel szeret dolgozni. A Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület vezetőjeként azt is elmondja, hogy „a pszichiátriai osztályokon elenyésző a művészetterápia és a biblioterápia alkalmazása, a pszichoterápiás intézményekben viszont egyre elterjedtebb, de ezeknek az intézményeknek a száma sajnos csökken”.

Nem irodalomóra

A fejlesztő biblioterápia történetekkel dolgozik, a munka kiindulópontja éppen ezért sok minden lehet: szépirodalomtól kezdve népmesék, mítoszok, újságcikkek, képregények is. „Van, aki azt mondja, ez nem más, mint csoportterápia, és az irodalmi művekhez csak annyi köze van, hogy adott szöveg indítja be a csoportfolyamatokat. Szerintem azonban nem mindegy, hogy az ember mivel dolgozik, mert csak az irodalmilag értékes művekkel lehet hatást elérni. Ez a nagy vízválasztó az irányzatok között” – magyarázza Jeney Éva.

Az iskolás korosztályokhoz egyszerűbb képregénnyel vagy a Harry Potterrel közelíteni, mint Jókaival. Felmerül az is, mekkora helyet kell adni a kortárs irodalomnak a terápiás gyakorlatban – de a mű kiválasztása mindig a csoporttól, az átbeszélendő problémától függ, és kevésbé a mű úgymond saját értékétől. A legfontosabb – akár egy Arany-balladáról, akár egy Quimby-dalszövegről legyen szó –, hogy a szöveg felkeltse és fenntartsa a csoporttagok érdeklődését, hogy intellektuálisan és emocionálisan is megmozgassa őket, ugyanakkor érzelmileg ne legyen megterhelő. „József Attila Kopogtatás nélkül című verse például arra nyújt remek lehetőséget, hogy átgondoljuk, hol húzzuk meg a személyes határainkat. Csehov Három nővér című drámáját olvasva pedig arról beszélhetünk, hogy a szereplők helyében mit tennénk, eközben valójában a saját élethelyzetünket tárjuk fel, s a másban meglátott lehetőség segíthet a saját elakadt életünkből kimozdulni” – mondja Sóron Ildikó.

A foglalkozás lazán strukturált (általában csoport)terápiás módszer. Az iskolai műelemzéssel szemben itt nem a műre, hanem az olvasóra kell koncentrálni; nem a mű rögzített jelentéseit próbálják feltárni, hanem az egyéni olvasatokat és azok okait. Ki­emelten fontos szerepet kap a foglalkozás vezetője, ő dönti el, milyen szöveggel és módszerrel fog dolgozni a csoport: „ő szabja meg a csoport nyelvét, ő kínál fel egy világot, amelyben a csoport kultúrája létrejöhet” – írja G. Tóth Anita, aki irodalmi és orvosi végzettségével ötvözi és kutatja az irodalomterápia által egyesített két diszciplínát. A mű itt nem önmagában áll, hanem „eszköz”, „használati irodalom”. Ebből a szempontból az irodalomterápia hozzáállása a szöveghez a középkori (például prédikációs) irodalomhasználatra emlékeztet: a közösségnek elmondunk egy történetet, elmagyarázzuk, megértjük és okulunk belőle. Mindehhez persze hozzáadódik a 19–20. századi olvasókörök hagyománya is.

Ahány műhely, annyi szokás

A magyar biblioterápia kezdetét Bartos Évának az 1960-as évek végén végzett kutatásaihoz kötik. Ő Szekszárdon, a Tolna Megyei Kórház és Rendelőintézet pszichiátriai rehabilitációs foglalkoztatójának alkohológiai osztályán vezetett irodalomterápiás foglalkozásokat. Majd az ő módszertanát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kezdték oktatni Hász Erzsébet vezetésével. A ma működő műhelyek tulajdonképpen ezekből az alapokból nőttek ki.

„A kezdetekkor még nehéz volt látni, hol lesz a társadalomban ennek a helye, mit lehet ezzel a végzettséggel kezdeni. Sokan elzarándokoltak könyvtárakba, nyugdíjasotthonokba, művelődési házakba, kórházakba. Ma jobb a helyzet, vannak alapítványok, egyesületek, ha a terapeuta talál intézményes hátteret, akkor foglalkozásokat működtet. Szerte az országban virágoznak a biblioterápiás műhelyek, mindegyik kicsit más és kicsit zárt is” – mondja Jeney Éva. A Pécsi Tudományegyetem Könyvtártudományi Intézetében Béres Judit biblioterápiás műhelye működik; a képzésben informatikus könyvtáros és könyvtárostanár szakos hallgatók vesznek részt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a biblioterapeuta-képzést Imrei Andrea vezeti, aki emellett többféle tematikával tart irodalomterápiás foglalkozásokat, például a daganatos betegeket segítő Tűzmadár Alapítványban is. A köztudatban Boldizsár Ildikó speciális mesékkel dolgozó könyvterápiája szerepel a legtöbbet. A fiatalok megszólítása a következő lépés, e-könyvekkel, különféle interaktív módszerekkel az oktatásban is próbálják meghonosítani. Jeney Éva szerint az lenne jó, „ha a tanár az irodalom önmagában hordozott hatásával tenné érdekeltté a diákokat a műolvasásban, és a művek terápiás megközelítése helyet kaphatna a magyar­órán és így a tanárképzésben is”.

Helye lenne a börtönökben is

Csorba-Simon Eszter a fiatalkorú fogvatartottakkal végzett 2013-ban biblioterápiát a pécsi Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetében, ennek tapasztalatait dolgozta fel kutatásaiban. A foglalkozássorozatokat két 10-15 fős csoportban tartotta, minden esetben a börtönpszichológus jelenlétében. A foglalkozások nem voltak zökkenőmentesek, de jó módszernek bizonyultak a fogva tartott fiatalok személyiségfejlesztésének, reszocializációjának elősegítéséhez.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk