"Fordítókat a címlapra!" – a rendszerváltás óta egyre kevésbé éri meg magyar műfordítónak lenni

Sorköz

Kevés megbecsülés jut a műfordítóknak, holott ők a szerzőknek alkotótársai. Most nemzetközi kampány indult az elismerésükért és a megfelelő tiszteletdíjukért, és Magyarországon is lenne mit tenni ezen a téren.  

Egy Verne-könyv kapcsán úgy tízévesen rákérdeztem a szerény tanári fizetését könyvtárossággal kiegészítő Rácz tanárnéninél, hogy a könyv elején mi az a magyar név Verne Gyula neve alatt. A válasz az volt, hogy ő Jules Verne magyar hangja. A fordító neve nem a borítón szerepelt, hanem csak a kolofonban, apró betűkkel, a szerkesztési és nyomdai információk között, körülbelül olyan fontossági szinten, mint a betűtípus és a nyomda felelős műszaki vezetője. A helyzet azóta sem változott. 

Tapasztalt olvasónak mondani sem kell, mennyire fontos a fordítás minősége. Nekem ezt saját káromon, szerkesztői praxisomban kellett megtanulnom, amikor egy szöveggel többet kellett foglalkoznom, mint amennyit a fordítás igénybe vett volna.

Mert nem mindegy ugye, hogy bibliai tárgyú regényben a főhős textilfestő vagy kelmefestő (dyer), illetve hogy az utolsó vacsorán sült sáskát vagy szentjánoskenyeret esznek (locust).

A magyar olvasó legendásan (a háklisságot súrolóan) igényes, könyvkiadóknak szép gyűjteményük van olvasói levelekből, amelyek a „szövegbevivők” hibáit emelik ki, javításokat javasolnak. A dicséret ritkább, de előfordul.

A minap egy vidéki könyvesboltban eladónak néztek. Megtiszteltetésnek vettem, és ha már szóba elegyedett velem a kedves vásárló, megkérdeztem, ismer-e fordítókat? Együtt néztük meg, hogy az általa választott Franzen-kötet fordítója Bart István. Ehhez hármat kellett lapoznunk.

Nemrég #NametheTranslator és #TranslatorsOnTheCover (vagyis "nevezd meg a fordítót" és "fordítókat a borítóra") jelszóval nemzetközi mozgalom indult, hogy a fordító neve a könyvek címlapján szerepeljen.

Magyarországon ez szintén csak elvétve és néhány kivételesen fordítóbarát kiadónál fordul elő, és sajnos a kiadói kommunikációban sem mindig nyernek említést a magyarítók. A hazai online könyvkereskedelem pedig eléggé mostohán kezeli a fordítókat:

  • A Libri honlapján a találomra kattintott 10 könyvből 4-nél nem is volt feltüntetve a fordító, a keresőben a fordító nevére nem lehetett keresni, fordítót szerzőként nem dob fel a rendszer.
  • A Bookline-nál könyvészeti adatok sincsenek feltüntetve (kiadás éve, könyvméret, ISBN szám stb.), csak a kiadó neve a cím alatt.
  • A Líránál megvan minden, de külön kell rákattintani a „Termékadatok” menüpontra. 

Pedig a fordító alkotótárs, akinek stílusérzéke, nyelvi igényessége sokat tehet a forrásnyelven írt alkotás célnyelvi befogadottsága érdekében.

Ezért tartotta fontosnak több mint 200 író, hogy idén szeptemberben nyílt levélben kérjék kiadóikat, irodalmi ügynökeiket a fordítók megbecsülésére: „Túl sokáig vettük teljesen természetesnek, hogy vannak műfordítók. A műfordítóknak köszönhetjük, hogy hozzáférhetünk a világirodalom régi és kortárs műveihez. A műfordítóknak köszönhetjük, hogy olvasók és írók nem elszigetelt csoportokban érintkeznek, nem csak saját hangjukat hallják. A műfordítók közössége az irodalmi világ és a könyvkereskedelem éltető ereje. Ezért a munkáért megfelelő elismerés és tisztelet(díj) illeti őket. Ehhez az első lépés teljesen egyértelmű.

Szerződéseinkben ezentúl kikötésként jelöljük meg, kommunikációnkban hangsúlyozzuk, hogy amennyiben műveink fordításban megjelennek, a fordító neve a címlapon legyen” 

– vállalták az írók.

Ha erre a magyar könyvpiacon még várni is kell, a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY, elnöke Nádori Lídia, tiszteletbeli elnöke Nádasdy Ádám) az a szervezet, amely „kiáll a minőségi munka jobb anyagi megbecsüléséért, fordításkritikák megjelentésével küzd a silányság térhódítása ellen. Igyekszik a szakma javát tömöríteni, támogatja a képzést, részt vállal a hazai és európai források felkutatásában, ápolja a bel- és külföldi kapcsolatokat a társszervezetekkel.”

Küzdésre bőven van még tér a silányság és a munkafeltételek terén is. Ahhoz, hogy valaki műfordító legyen, vállalkozás bejegyzése esetén az okmányiroda nem kér végzettséget, a szabadpiacon azonban többnyire a bölcsész vénájúak maradnak meg a szakmában. A MEGY tagjává váláshoz a szabályzat szerint „szükséges, de nem elégséges alapfeltétel legalább két, könyvkiadó által megjelentetett műfordításkötet. Műfaji megkötés nincs, de az elbírálás során figyelembe vesszük az életmű komolyságát, tehát ha valaki összesen két könnyedebb regényt fordított, annak jó eséllyel még korai jelentkeznie.”

De műfordítónak lenni nem csak ezért nehéz. 

Az elmúlt évszázad ’50-es, ’60-as és ’70-es éveiben a műfordítás volt a menedék azoknak az értelmiségieknek, akiknek önálló művei nem jelenhettek meg. Kiváló írók éltek szerkesztésből, fordításból. Hagyták őket, kaptak munkát a kiadóktól. És ez akkor nem is volt olyan rossz kereset, a kiadói szerződések feltételeiről és a szerzői díjakról 1/1970. (III. 20.) MM rendelet szabályozta az árakat: prózai fordításokért idegen nyelvről magyar nyelvre 400 - 900 Ft/szerzői ív (40000 karakter, szóközzel), versfordítások idegen nyelvről magyar nyelvre 5 -10 Ft/sor volt a tarifa. A második kiadás után az első kiadásért fizetett díj 40 százaléka, további kiadásai után pedig 20-20 százaléka járt, kevésbé ismert nyelv esetén a díjtételek legfeljebb 30 százalékkal emelhetők voltak.

A prózafordítás 400-900 forintos ívdíja mai értékre átszámítva 26 000 – 52 000 forint közé esik. Manapság a kiadói ívdíjak 24000 forintnál kezdődnek, amit többnyire kezdők és diákok vállalnak csak be, de jellemzően a gyakorlottak sem kapnak 40 000 forintnál többet világnyelvekről fordításért. Nem javult tehát a helyzet. Ráadásul ha azt vesszük, hogy 1970-ben az átlagkereset bruttó 2200 forint volt, jelenleg pedig kb. 400 000, az jön ki, hogy

míg egy jó fordítónak 1970-ben elég volt 2,5 ívet (százezer karaktert) fordítani az átlag megélhetéshez, ma már 10 ívet kell teljesíteni ugyanezért.

A magyar műfordítók helyzetéről legutóbb Sohár Anikó készített felmérést, többek között a MEGY tagjainak megkérdezésével. Ebből kiderül, hogy „a válaszadók 92 százaléka ítéli úgy, hogy a műfordítók honoráriuma a rendszerváltás óta rossz vagy rendkívül rossz, s nem akadt egyetlen egy műfordító sem, aki kiemelkedően jónak tartaná az ezért a nehéz szellemi munkáért járó fizetséget.” A műfordítói ívdíjak többszörösét lehet közben megkeresni szakfordítással, pedig egy szépirodalmi szövegnél nem feltétlenül bonyolultabb egy mosogatógép használati utasítása, egy bérleti szerződés vagy egy orvosi lelet. Talán nem véletlen, hogy kevesen élnek csak műfordításból.

Egy szakmai fórumon gyakorló irodalmi fordítókat kérdeztem a munkáról, ők ezeket mondták: 

  • „Én kombinálom a szakfordítással-tolmácsolással és így kiröhöghetem azt a fordítóirodát, amelyik annyit ajánl a szakfordításért, amennyiért a műfordítást vígan megcsinálom.”
  • „Én mindig a takarítónő órabéréhez mérem a megbecsülésünket. Egyre tágul az olló. Jelzem, hogy már 2500 Ft/óra a díjuk.”
  • „Én is főállásúként űzőm, de egyre lehetetlenebbnek tűnik a dolog. A napsütéses órák viszont tényleg jók, volt pl. olyan munkahelyem, ahol fél 9-től fél 6-ig tartott a munkaidő, nagyon utáltam, hogy egész nap be vagyok zárva. Persze, ma már egyre kevesebb ilyen irodai munka van, ahogy terjed a home office, legalább a hét néhány napján.”
  • „Ilyenkor általában sanyarogni szokás, összehasonlítani a jövedelmünket a sírásóéval, stb. Én is gyakran megszólaltam már ebben a témában. De talán arról is lehetne írni, hogy mennyire jó otthon dolgozni, hogy az embernek nincs főnöke, hogy maga osztja be az idejét, hogy kihasználhatja a napsütéses órákat, ha hajlandó nem konvencionális időben dolgozni, hogy minden további nélkül el tud menni a gyerek meccsére, koncertjére stb. akkor is, ha délután háromkor van, hogy el tudja végezni a nagybevásárlást akkor, amikor amúgy csak két nyugdíjas van a szupermarketben rajta kívül, és nem utolsósorban mindennap megélheti a flowt, mert nem állása vagy pályafutása, hanem hivatása van.”
  • „Az ember olvasgat (na jó, kicsit figyelmesebben), filmet néz (egy kicsit lassabban), és még fizetnek is érte… Sajnos a hivatástudattal itt is visszaélnek, mint annyi más területen (pl. tanárok, egészségügy stb.). Szép dolog, de kenyeret nem adnak érte a boltban, hogy nagyon földhözragadt és sablonos legyek. Ma olvastam, hogy sok tanár cukrásznak, asztalosnak tanul, mert nem tud megélni. Pár év múlva hivatásos műfordító is alig lesz, ha így megy tovább.”
  • „Nekem az utóbbi időben csak lektűrök jutottak, de azokat ugyanolyan igényességgel kell fordítani, mint a ’magasirodalmat.’ A fordítás magányos szakma, nem jön a főnök az íróasztalhoz, nincsenek meetingek, beléptetőkártya, ilyesmi. Az ember leül a szöveghez, belefeledkezik és ez jó. Nem jó az ínhüvely-gyulladás a gépeléstől, az ülő életmód, és a kuncsorgás, hogy fél év után fizessen már a kiadó.”

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk