Rachel Cusk: Körvonal

„És vajon a két életvezetés közül (benne élni a pillanatban és rajta kívül élni) melyik a valóságosabb?” – kérdezi a regény különös narrátora, aki bár közvetlenül, egyes szám első személyben beszél, mégis több mint tisztes távolból.

Az ő szemével látunk, saját szólamába ágyazza megannyi beszélgetőtársa élettörténetét, figyeli, amit neki mondanak, őt mégse látni. A neve is csak egyszer hangzik el a könyv vége felé, amikor a hitelközvetítő telefonál Londonból, hívásával félbeszakítva a kreatívírás-kurzust: kérelmét elutasították.

Az elbeszélő Athénba utazik, tanítani egy nyári egyetemen, és a repülőn ismerkedik meg a mellette ülővel, akit eztán „szomszédomnak” nevez. A regény a vele és másokkal folytatott beszélgetésekre, a rekonstruált történetekre épül, amelyekben számos módját látjuk az önbecsapásnak, a valósággá dagasztott illúzióknak, amelyek leleplezését a narrátori objektivitás, az elemzői véna és a mértékletesség segíti. (A cím egyik értelmezése szerint a körvonal az, ami az én és a te komplementer valóságát szegélyezi.)

Oly döntő kérdés a műben a szóbeliség mellett az írás is, hogy nevezhetnénk varázstalanító művészregénynek is. Ki hogyan válhat íróvá, és hányféleképpen nehezített pálya ez a nők számára? Rémes akadály rögtön az első oldalon: „A milliárdos feltétlenül vázolni akarta előttem élettörténetének körvonalait…” Pillekönnyű helyzetkomikum. Bár a szegény milliárdos a könyv végéig sem kap szót, jó tudni, hogy ez még csak a trilógia első része.