„Szcenográfiának nevezem”

Juhász Tibor költő, íróval beszélgettünk

rés a présen: Ez nem az a környék című, 2015-ben megjelent első versesköteted a mélyszegénységről, a perifériáról tudósít. Miért fontos neked ez a téma?

Juhász Tibor: „Talán csak egyben egyeznek az egyes vidékek, melyeknek mélyében, mint kagylóban a gyöngy bújik meg a falu: a szegénységben, mely ha okaiban mindenütt másmilyen is, megjelenésében mindenütt ugyanaz.” Az idézet Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiájából való, amely arról a tájékról is érdemben szól, ahonnan én származom. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy a kagyló és a gyöngy szerves viszonyához hasonló összefüggést láttam a tágabban értett lakóhelyem, azaz Nógrád megye, valamint a szegénység között. Nyelvet önmagam meghatározásához kerestem, de csak mostanában tudatosult bennem, hogy a másokról való beszédnek, a másokkal való foglalkozásnak volt a legnagyobb szerepe abban, hogy mostanra nagyjából sikerült földeríteni, hogy ki is vagyok én valójában. Jó ideje már kétlaki életet élek, amennyire a lehetőségeim engedik. Debrecen és Salgótarján között ingázom, és azt hiszem, ez a kétlakiság is csiszolt azon a nyelven, amelyet az Amire telikben használtam.

rap: Miért váltottál műnemet a második kötetre?

JT: Mert az első kötet megjelenése után egyszerűen nem tudtam verset írni. Megijedtem, befeszültem valamitől. Azt hiszem, sejtettem, hogy a könyv révén meg fog változni az éle­tem, hogy elindultam egy úton, de valójában anélkül tettem meg rajta az első lépéseket, hogy átgondoltam volna azokat. Mai fejjel azt mondhatom, hogy ez egy jó alkalom volt arra, hogy tisztázzam a világhoz fűződő viszonyomat, például abban a tekintetben is, hogy valójában mit is akarok én kezdeni ezzel az egésszel. Döntöttem, vissza akartam találni a költészethez, és ehhez a próza eszköztárát hívtam segítségül. Aztán persze világos lett a számomra, hogy e tárcák, novellák révén a nyelvvel való foglalkozásnak egy újabb szegmensét fedezem föl, vagyis mankóból céllá változott számomra a prózaírás. Amikor leülök írni, nem gondolkodom a műnemi különbségeken. Valahogy eldől, hogy mi lesz a munka végeredménye, műnemi szempontból csak utólag rendszerezem, csoportosítom az írásaimat.