Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. december 21-i számában jelent meg.
Amikor a hetvenes években egy író-olvasó találkozón megkérdezték, hogyan lett író, rávágta: így születtem. A lapok jól ki is szerkesztették: íróhoz méltatlan módon felelt. Holott ebben a gyorsan odacsapott, de valószínűleg évek alatt kiérlelt mondatban ott lehet az igazság.
A művészcsaládban felnevelkedő Szabó Magda (anyja nagy mesélő volt, apja Ady köréhez tartozott Debrecenben, unokatestvére, Szabó Emil pedig zenére tanította belső hallásának finomítására) a beszéddel együtt tanulta a dallamot, a mesét. Később ezért se tartotta olyan nagy számnak, hogy tud írni (korán kiderült tehetsége), hiszen náluk ez volt az alap. Ebből sarjadt ki a költő, az Újhold körének jelentős lírikusa, majd a későbbi prózaíró, aki látszólag felhagyott a versírással. Teljesen. És mégis: ami izgalmassá, egyedivé tette életművét, az a lírai tapasztalat. Lengyel Balázs két tanulmányt is szentelt (Mégis költő!; Szabó Magda a lírikus) annak bizonyítására, hogy Szabó minden prózai sikere ellenére zsigeri költő maradt. E sajátosságból vezeti le regényeinek egyediségét, semmihez nem hasonlítható zamatát: „Valamikor, 1958-ban, amikor a Freskó megjelent, és csodák csodája, az Élet és Irodalomban megengedték, hogy írjak róla, igen, akkor olyasmit írtam a regényről, hogy Szabó Magda végül is egy költő lírai erejével azonosult hősével. (…) Szabó Magda műveiben egyetlen, méghozzá gazdag költői (alanyi) elem dolgozik. (…) kettősség ez, olyan kettősség, amely művét a huszadik századi magyar irodalomban kivételessé teszi. Olyan egyszerivé és egyedivé, s egyben olyan kiteljesedővé, amely nyelvünkben és nyelvünkön túl, hisszük, időtlen.”
Míg Szabó Magda regényeit átszövi az erőteljes líra, a történetei verseket ihlettek. Sokszor egy-egy prózai momentumból, erős történetszálból született a szöveg, utalok itt például a Karácsonyi versre, nagy kedvencemre, mely gyönyörű szintézise Szabó költői tehetségének, bár nincs a legtöbbször méltatott versei közt. Amúgy is nagy kérdés, eléggé értékeljük-e a maga korában kiemelkedőnek tartott költőt, vagy csak előhangnak tekintjük a húszévnyi termést, a végén azzal a Szüret című elbeszélő költeménnyel, amely látványosan mutatja az átmenetet a műfajok között.
Az origó a hitvesi ágy
Annak idején Palotai Erzsi lelkesen írta az Ókútról (Esterházy egyik kedvence volt), hogy abban „meglesheti az ember a rejtelmet, a fű titokzatos éjszakai növekedését, meglesheti, hogyan lesz valaki költő!” A most megjelent Nyusziék – Naplók 1950–1958 szintén sokat ígér, azt tudniillik, hogy a szövegekből megismerhetjük a magyar irodalom egy különleges pillanatát, amikor megszületik Szabó Magda, a prózaíró. A jegyzetek és monológok ezt a vállalást nem teljesítik. Szabó ugyanis a témáiról, gondolatairól, munkáiról igen keveset ír. Tény ugyan, hogy a jegyzetek épp a szilencium éveire estek, amikor a váltás megesett – a költő a lírát teljesen elhagyva a gyerekirodalom és a próza felé fordult –, de a konkrét mozgatórugókról igen keveset tudhatunk meg. Öt füzet, öt tétel nagyon személyes, nagyon privát élet. S hogy jogunk van-e belenézni mindebbe? Szabó számított arra, hogy a lapok egyszer talán napvilágot látnak. Gondosan szelektált, sok oldal hiányzik, ment a tűzbe minden, ami nem kerülhetett a közönség elé! Az első füzetben olvassuk: „Azért írom ezt a füzetet, mert elfelejtem a napjainkat, csak egységben él bennem valami az életünkből, valami állandó ragyogás. Le kell írni a mondatokat, s úgy érzem, most ez is olyan, ez az írás, mint egy költemény.” Össze is állt végül ez a hétköznapira komponált szerelmes vers, ahol a földhözragadt, a prózai lírává lényegülhet: az állandó küzdelem a pénzhiánnyal, a méltatlan munkákkal, a munkanélküliséggel. Rögtön a felütésben ott egy rossz toll és a megjegyzés, hogy „két napja dobtak ki az állásodból, Szívem”. És rögtön utána a csavar, hogy ez nagyon jó, mert így még többet lehetnek együtt.
A már két éve tartó és egyre mélyülő szerelem irracionalitása. Szinte mellékes, hogy két alkotóról van szó, csak azért kerül szóba, mert a megélhetésért folytatott küzdelem ellopja az időt, ami inkább az alkotáshoz kellene. „Költő vagyok, és néha azon gondolkodom: mit változtat kettőnk életében az, hogy az lettem.” Válasz nincs. Kint a fenyegetés, bent egy hét lakattal lezárt, csak kettőjüknek fenntartott univerzum, amelynek origója a hitvesi ágy, ahol úgy ölelik egymást, mintha attól rettegnének, hogy elszakítják őket egymástól. A Megmaradt Szobotkának című furcsa regényéből már kiderült: Tibor volt az egyetlen férfi, aki felébresztette Szabó Magdában az erotikus lényt. Hogy mennyire, az a naplókból még erősebben kiviláglik: házaséletük izgalmas és szenvedélyes, egészen a végéig. A becézések is felfednek valamit ebből a buja világból. Nemcsak egymást nevezik át folyamatosan („Folyton becézel, játszunk egész nap. Bimbóka, Gagóka, Topuka – csak úgy hull rám a sok név.”), hanem a testrészeiket is, csupa érdekes játék, olykor frivol, olykor teljesen irracionális, mert azt értjük, a szexből miképp lesz megnyuszizás, de azt már kicsit kevésbé, mitől lett a női nemi szervből Frigyes. A kellemetlen, megalázó munkák és szituációk alatt erőt ad ez a hátország, alig várják, hogy haza, azaz egymás karjaiba érkezzenek. „Vannak dolgok, amiket csak a testünkkel tudunk elmondani egymásnak. (…) Alexandrin stílus; ez azért nem jó így. Si quis in hoc artem… Persze, latin. Szeretsz egy asszonyt, akinek latin az anyanyelve. Szeretsz egy asszonyt, aki verseket ír. Szeretsz egy asszonyt, aki benne van a lírai gyűjtemény lexikon részében.” És közben ez az asszony megírja a regényeit, amivel hirtelen sikeres lesz. Készülő eposzát emlegeti közben ugyan, de amúgy semmi. „Micsoda édesség minden emlékem” – kiáltja a szöveg. Már rázoomol a részletekre, leír, de még a líra a keret, igaz, lassan szétfeszíti: „…elakadó lélegzeted, a testemen végigsikló mozdulatod, testem pici rándulása, ahogy magába fogad, rögzítetlen marad – mint annyi vers.” A rögzítés elementáris vágya kiabál e privát jegyzetekből. A prózaíró szól ki – először. Hogy aztán a verseket elfeledve dolgozzon – haláláig. Az is állandóan visszatérő motívum a feljegyzésekben, hogy a házaspár a halált emlegeti. De csak közös halálban tudnak gondolkodni. Szerelmük halálos, állították, így húzták még inkább alá kapcsolatuk sorsszerűségét, kettejük drámai egységét.
A halál nem választóvonal
Szabót sokan vádolják hatásvadászattal. Még a Freskó kapcsán írta mintegy védekezve, hogy nála igenis természetesek ezek a vad érzelmek, ő nem beletesz az indulatokba, csak leírja a megélt és átélt, valódi érzéseket. A versekben is lángol ez a fajta expresszivitás, ez az ő védjegye. A láng, amely a legközönségesebb szavakból és legegyszerűbb figurákból is felcsaphat. Szabó Magda a levelekben is tombol: „Nekem még az osztályban is, tanítás közben, összerándul a méhem a tehetetlen kívánástól.”
„Meghalok – mondom néha. Ilyenkor rám nézel, és azt mondod: Akkor meghalok én is. Úgy mondod, mintha azt mondanád: krumplileves. Ha meghalok, meghalsz, ez olyan bizonyos, hogy hasonlatot se kell írnom mellé.”
Megrendítő a feljegyzések mögött tudni a 2011-ben megjelent Liber mortist. A halottaskönyv monológjai a férj 1982-es elvesztése és 1990 körül íródtak. De Szabó nem fogadta el a halált választóvonalnak, így férje és szeretett szülei örökké vele voltak, jeleken, álmokon keresztül beszélgetett velük. Ebben a fénytörésben a Megmaradt Szobotkának is inkább az elvesztett társnak szóló belső és intim levél. Szabó túlélt ugyan, de élete sok szempontból szolgálat volt. A társ emlékét őrizte, és a továbbiakban is Szobotkának írt, haláláig. A hallgatás éveiben férje úgy biztatta, hogy ha igazán szereti, megelégszik azzal, hogy ő az egyetlen olvasója. Talán ez a mondat vezetett a regényekhez, és ez lehetett a segítség, a hajtóerő a túléléshez. És mégis, a regények és személyes sorok egyvalamit felmutatnak, azt tudniillik, hogy aki egyszer költő volt, mindig is az marad. S hogy nem csupán Lengyel látta így, arra bizonyíték Tandori Dezső Megmaradt poétának című írása is: „Milyen boldogan mondjuk ezt most már: Szabó Magda könyvei nem engednek nyugtot nekünk, s teszik ezt valahogy ugyanígy. Elindítanak, de nem akaratunk jön mozgásba, s amin máris rejtelemben fogva csüggünk, az maga a saját kis személyünket feledő képzetvilág, az Egyetlen Valóság: a költészeté. Regényei metszett prózadarabok, rendszerek. Mégis, ami átizzítja őket, élő lényegüket: a poézis. A meg nem alkuvó igazságú, a szépséget mindig könnyed ráadásként adó, az egyszerűtől sosem tágító költészet maradt meg Szabó Magdának, mondhatnám így is; ezt is feljegyeztem képzeletben Vele sétálgatva.”
