Az első szerelmeim egyike pont úgy nézett ki, mint a Süsü, a sárkányból a jó királyfi. Nem véletlenül: ő volt az ideálom. Élőben (és főleg visszatekintve) persze kicsit nevetséges az a frizura, közepes ízlésre vall, de legalább annyi kislány volt szerelmes ebbe a mesefigurába, mint ahány fiú Leia hercegnőbe.
A Süsüt a mai napig nem unom. Változhattam rengeteget, változtak az ideáljaim is, de még mindig megragad a mese ötletessége, sajátos humora, ami gyermekre, felnőttre egyaránt hatással van. Már kamasz voltam, mikor a királyfi iránti rajongás elcsitult bennem, és onnantól a zsoldosok lettek a kedvenceim. Talán azért is, mert sosem szerettem dolgozni, és a fülemben maradt a büszke rigmus: „Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott! Kardot, lándzsát hordozott, ruhánk mégse foltozott!” Persze, sziklakő ágyra nem vágytam soha…
| ||
És ugyebár a Süsü csak egy mese a temérdekből! Generációk nőttek és nőnek fel a Pom Pom meséin. Nekem megvan a Pom Pom szakácskönyve is, annak idején abból (nem) tanultam meg főzni. Nagyon egyszerű receptek vannak benne, és mint minden kezdőknek szóló szakácskönyvnél, a lényeg itt is a tálaláson van. Ha elém kerül egy jó erőleves, óhatatlanul beugrik a könyvecske azon illusztrációja, ahol is a gőzölgő tányér felett egy békebeli, csíkos tornatrikós, bajszos figura feszíti be az izmait. De a legjobb az egészben, hogy Pom Pom számít arra, hogy a kis tanítványok (Picúr és mi) elrontjuk a főztünket, és ezért az egyszerűbb szendvicskrémek irányába tereli a figyelmünket…
Mirr-Murr, a kandúr, Vakáció a halott utcában, Utazás a szempillám mögött, Csicsóka és a moszkítók, Oriza-Triznyák, A nagy ho-ho horgász, A legkisebb Ugrifüles, A nagy ho-ho horgászverseny, Mirr-Murr, Oriza Triznyák és a többiek a főbb kedvenceim. És az Űrhajó az Orrbolygóról. Azt szinte rongyosra olvastam és szagolgattam: talán emlékszünk, az volt A Szagos Könyv! Kis korongok voltak benne beillatosítva (akkoriban még nem voltak tele ilyesmivel a magazinok), hatalmas szenzáció volt, mindenkinek megvolt a suliban. Van egy illat, a narancsos, ami azóta sem ment ki az orromból. Rongyosra kapargattuk őket, és keresem azóta is azokat a bizarr – és utólag arra tippelek – geil és mesterséges szagkompozíciókat parfümben, szappanban, illóolajban, de nemigen találok is olyat, ami akár csak megközelítené. Olyan ez, mint a gyerekkori olvasmányok emléke: semmi felül nem írhatja őket. Bár Csukásban az (is) a jó, hogy felnőttként és újraolvasva is legalább is annyira kedves és szórakoztató.
Szerettem nézegetni Csukásról a fotókat is, valahogy olyan nagybácsit képzeltem el magamnak, mint amilyen ő lehet. 2005-ben volt aztán egy szóárverés a Merlin Színházban, és akkor úgy éreztem, ő valóban a képzeletbeli nagybácsim lett. Ezen ugyanis írók kedvenc szavaira lehetett licitálni (a szót fehér, A/4-es papírra vetették, és alatta ott állt a költő/író aláírása). Nos, Csukás István kedvenc szava a „karfiol”. Én nyertem meg a licitet, nem engedtem volna át másnak, óvodától kezdve (és ugye Csukás munkáival akkor ismerkedtem meg) a Karfiol volt a gúnynevem, és ez volt apa beceneve is. A képet a konyhába kiakasztva őrzőm, a már emlegetett szakácskönyv ott virít a közelében. Én meg amúgy is olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, ha édességekről van szó, tehát teljes a kép…
Ez az írás eredetileg Karafiáth Orsolya Magyar Narancs blogján, a KOmpletten jelent meg 2012. augusztus 24-én.
