magyarnarancs.hu: Lettországban, Rigában születtél, de oroszul írsz. Mesélnél egy kicsit a családi hátteredről, és arról, hogyan lettél kétnyelvű költő?
Szergej Tyimofejev: A családom Oroszországból származik. Édesapám az ötvenes években érkezett Lettországba, amikor a nagymamámat, aki egy moszkvai minisztériumban dolgozott, áthelyezték. Nem az ő döntésük volt tehát a költözés. Megmondták nekik, hogy menniük kell, a moszkvai lakásukat elvették, és kiutaltak nekik egyet Rigában. Ennek ellenére megszerették a várost, és lettül is elég jól megtanultak. Én tulajdonképpen két kultúrában nőttem fel. Sok orosz nyelvű könyvet olvastam, miközben természetesen a lett társadalomban éltem, lett művészek kiállításaira jártam és lett alkotók filmjeit néztem. Az orosz nyelv mégis a működésem része maradt. Világirodalmat, elsősorban a lírát orosz fordításban olvastam. Ez az a nyelv, amin keresztül hozzáfértem más országok irodalmához, és a saját verseim is oroszul születnek. Ha orosz nyelven alkotok, komolyan úgy érzem, hogy önmagukat írják a versek, míg lettül vagy angolul sokkal küzdelmesebb az írás. Éppen ezért a könyveim a kétezres évek közepe óta két nyelven jelennek meg Lettországban, egy költőbarátom fordítói munkájának köszönhetően, aki a lett szövegekkel dolgozik. A köteteim így egyszerre szólnak azokhoz, csak lettül, vagy csak oroszul olvasnak. Persze az a legjobb, ha valaki mind a két nyelvet érti.
magyarnarancs.hu: Gyakran hivatkoznak rád a posztszovjet régió videóköltészetének egyik úttörőjeként. Pontosan mi ez a formátum, és hogyan fedezted fel magadnak?
Szergej Tyimofejev: Az úgynevezett „MTV-generáció” tagja vagyok. Rengeteg videóklipet néztünk, már a szovjet időkben is. Gyakran szórakoztunk azzal, hogy levettük a tévé hangját, és beraktuk a műsorok alá a kedvenc zenéinket, mintha minden adás egy videóklip lenne. Ekkoriban kezdtem azon gondolkodni, hogy a költészet sem csak könyvekben vagy az olvasás által létezhet, de talán mozgóképként is. Először talán ’93-ban vagy ’94-ben kísérleteztem ezzel, amikor Riga külvárosaiban bolyongva az egyik barátommal betévedtünk egy volt szovjet laktanya területére, ahol találtunk négy elhagyatott tengeralattjárót. A haveromnak volt egy 16 milliméteres filmkamerája, amivel elkezdett forgatni,
én meg pont akkoriban írtam egy verset egy furcsa amatőr zenekarról, ami egy tengeralattjáróban próbál.
Szóval eléggé adta magát a dolog, hogy megpróbáljuk összerakni a kettőt. Aztán 1999-ben, amikor néhány költővel együtt megalapítottuk az Orbita-kollektívát, többen is elkezdtünk a videóköltészet területén kutakodni. A videóköltészet esetében a versek három dimenzióban működnek: egyszerre szövegek, hangzóanyagok és képek. Ezek aztán nagyon különböző módokon léphetnek játékba egymással, mivel nincsenek szigorú szabályai a műfajnak.
magyarnarancs.hu: Az Orbitával immár több mint két évtizede szerveztek kiállításokat és performanszokat, miközben könyvkiadással is foglalkoztok. Hogyan lehet fenntarthatóan működtetni ennyi különböző projekteket? Mit érdemes tudni a lettországi kulturális támogatások rendszerről?
Szergej Tyimofejev: A kezdeti időszakban az elsődleges célunk egy antológia kiadása volt, amiben versek mellett fekete-fehér fotográfiák, valamint kortárs kultúratudományi cikkek is szerepeltek. Az első performanszunk is ennek az antológiának a promotáláshoz kapcsolódott. A megjelenés után alakult ki az a működési modell, hogy nagyrészt az állami kulturális alaptól kérünk támogatásokat.
A kilencvenes évek végén a kulturális alap még az alkoholos italok és a dohánytermékek utáni adókból működött, szóval amikor ittunk meg cigiztünk, tulajdonképpen a kultúrát támogattuk.
Az utóbbi években már nem teljesen így működik a rendszer, de továbbra is a kormányzati költségvetésből osztanak pénzt különböző művészeti projektekre. A támogatásokról egyébként minden területen szakértői bizottságok döntenek. Az irodalmi bizottságban például írók, kritikusok és kiadók ülnek, a testület összetétele pedig néhány évente változik. Persze ez a modell sem tökéletes, de jobb, mintha a kulturális minisztérium hivatalnokai döntenének arról, hogy mit támogatnak és mit nem. Mi általában az irodalmi bizottságnal pályázunk, de vannak vizuális projektjeink és kiállításaink is, amelyekkel máshova kell fordulni.
magyarnarancs.hu: Több kötetedhez hasonlóan eredetileg a Replika is az Orbita gondozásában jelent meg. Mennyiben jelent ez a kollektíva kitörési kísérletet a klasszikus könyvkiadók világából?
Szergej Tyimofejev: Az Orbitánál mindig is nagy hangsúlyt fektettünk a könyvtervezésre, szóval már csak azért sem próbálkozunk nagyobb kiadóknál, mert igazán csak a saját módszereinkkel tudunk olyan kiadványokat készíteni, amilyeneket mi szeretnénk. A Replika úgy jelent meg Lettországban, hogy minden a verseskötet mellé adtunk egy üres jegyzetfüzetet is, amibe mindenki leírthatja a saját replikáit, és párbeszédbe léphet a könyvvel. Emellett elég sokat játszunk a kétnyelvű formákkal is. Semjons Haņins (kortárs lett költő, az Orbita-csoport tagja – a szerk.) verseit például két külön kötetben adtuk ki, egyikben oroszul, a másikban lettül, a könyvek azonban a borítójukba rejtett mágneseknek köszönhetően hol vonzzák, hol taszítják egymást. Szeretünk ilyen módon játszani a könyvformátummal, mivel úgy gondoljuk,
a szöveg, a vers fizikai megjelenése is hordoz olyan jelentéstartalmakat, amelyek új utakat nyithatnak meg az értelmezés során.
Ezek mind olyan projektek, amelyek nem igazán egyeztethetőek össze a nagy kiadók gyakorlataival. Ennek ellenére – az ország méreteihez képest – elég sokan érdeklődnek a kiadványaink iránt.
magyarnarancs.hu: Kíváncsi vagy, hogy mit írnak az emberek a Replika lett kiadásához mellékelt jegyzetfüzetekbe? Volt már esetleg alkalmad beleolvasni néhányba?
Szergej Tyimofejev: Nem volt arra vonatkozó felhívás, hogy ezeket el is kellene küldeniük nekem vagy ilyesmi, de néhány barátom megmutatta, hogy használják a füzetet. Nem feltétlenül a könyvvel kapcsolatos gondolataik rögzítéséhez, de használják. Úgy gondolom, teljesen más folyamat és lelkiállapot kézzel írni, mint számítógépen. Sokkal személyesebb, és később visszaolvasni is sokkal izgalmasabb. Maga a replika szó pedig a párbeszéd egyik elemére utal. Ahogy számomra ez a könyv egy kis darabkája a körülöttünk folyó nagy dialógusnak, a füzet is tere lehet a következő válasznak, a következő replikának, ami szintén beépül abba a soha véget nem érő beszélgetésbe, amely maga az élet.
magyarnarancs.hu: Néhány korábbi könyved először Oroszországban jelent meg. Érdekelne, hogy milyen a kapcsolatod az ottani irodalmi élettel, különösen az Ukrajna elleni háború óta.
Szergej Tyimofejev: Igen, van néhány verseskötetem, amelyek Moszkvában és Szentpéterváron jelentek meg. Több oroszországi fesztiválra is jártunk akkoriban, és nemcsak a nagyvárosokba, de Szibériába is eljutottunk. Nagyon izgalmas tapasztalatok voltak ezek, de a háború miatt az így kialakult együttműködések és kapcsolatok teljesen megszakadtak. Érdekes azonban, hogy az Orbitával már az invázió előtti években is sokkal aktívabbak voltunk Ukrajnában, mint Oroszországban. Az egyik kiadványunk ráadásul éppen 2022 tavaszán jelent meg Ukrajnában, a kijivi kiadó munkatársai a légitámadások idején is dolgoztak. Ettől függetlenül az orosz nyelv természetesen továbbra is a részem maradt,
azt viszont nem tudom, hogy a kortárs orosz kultúra hogyan fogja túlélni ezt az őrületet.
magyarnarancs.hu: Bár a Replika versei évekkel a 2022-es orosz invázió előtt íródtak, vannak szövegek, amelyek egészen új értelmet nyernek a mából olvasva. A Szóképekben így írsz a háború eszközeiről: „Egy megható, ártalmatlan, becsületes / vadászgép repült el a folyó felett. Egy érett, / takaros tank meghitten gurult hernyótalpain.” (Vass Annamária fordítása)
Szergej Tyimofejev: Ezt a szöveget 2014 után írtam, és elsősorban az orosz tévé propagandaeszközeire próbáltam rájátszani. Olyan verset akartam írni, amiben egy háborús helyzet a lehető legkedvesebb és legszebb nyelvi eszközökkel van megkonstruálva. A költészet számára idegen, hogy megmondja, mi a helyes és mi a helytelen, viszont az érzéseinket megpróbálhatjuk kifejezni általa, akár éppen a nyelv ellentmondásain keresztül. Persze az ukrán szerzők minden bizonnyal pontosabban tudnak írni a háborús tapasztalatokról, és több joguk is van ehhez, hiszen ők élik át a borzalmakat. Én azzal kísérletezem, hogy olyan dolgokról írjak, amik még akkor is ott motoszkálnak a fejemben, ha valójában távol vagyok az eseményektől.
magyarnarancs.hu: A kötetben mindössze egy vers nevezi meg közvetlenül Oroszországot: „Oroszország olyan, mint a befagyasztott / telefonbeszélgetések kontinense, / ahol könnyen el lehet csípni / egy szilveszteri telefonhívást 1974-ből.” Elég nehéz nem a megszakadt, befagyasztott oroszországi kapcsolatok felől olvasni ezeket a sorokat.
Szergej Tyimofejev: A költészet az interpretációk terepe, mindent elég sokféleképpen lehet értelmezni. Ezt a versek egyébként Münchhausen báró alakja inspirálta, aki Rudolf Erich Raspe könyvében Oroszországba is elutazik, ahol egy ponton fagyott szavak hullak az égből, majd a melegebb időben kiolvadnak és megszólalnak. (A báró kalandjait feldolgozó más elbeszélésekben kürtbe fagyott dalokról olvashatunk, amelyek a kályha melegétől olvadnak ki – B. M.) Ezt a történetet kapcsoltam össze a múlt iránti nosztalgiával, ami elég meghatározó része az orosz tömegkultúrának. Azt hiszem, ez is 2014 után született, szóval ha innen nézzük, biztos nem ugyanígy írtam volna meg, mondjuk, 2005-ben.
magyarnarancs.hu: Szóba került már a replika szó jelentése, valamint versek helye az élet állandó dialógusában. Mindebből arra következtetek, hogy elég sok olyan utalás, költészeti referencia lehet a kötet szövegeiben, amiket magyar olvasóként nem feltétlenül tudunk azonosítani. Kikre érdemes figyelnünk, ha szeretnénk egy kicsit elmélyedni a lettországi kortárs lírában?
Szergej Tyimofejev: Lettországban szerencsére nagyon pezsgő a kortárs költészeti élet. Az emberek tényleg vásárolnak versesköteteket, és felolvasóestekre is szívesen járnak. Az én egyik kedvenc lett szerzőm Kārlis Vērdiņš, de ott van Arvis Viguls is, aki fordítóként az én verseim lett változataival is dolgozott. Ő egyébként költőként elég pontosan fogja meg azt a különleges lett életérzést, ami egyszerre melankolikus, mégis élvezetekkel teli. Ez valami, ami benne van a levegőben: élvezzük a nyarat, de közben mindig arra gondolunk, hogy milyen hosszú lesz a tél. De ne feledkezzünk meg a kifejezetten erős női hangokról sem, mint amilyen például Inga Gaile költészete. Az Orbita köreiből kiemelném még Szemjon Hanyin verseit, akinek magyarul is jelent meg kötete.
