A Hargitán tanult meg síelni. Romániát képviselte a világversenyeken 2010-ig, de két éve Budapestre költözött, felvette a magyar állampolgárságot. 2011-ben a Világkupa-sorozat Sankt Moritz-i állomásán, kombinációban pontszerző helyen végzett, ezzel a magyar sísport addigi legjobb eredményét érte el. Minden idők legjobb magyar eredményét érte el Szocsiban...
Magyar Narancs: Mennyi időt töltesz Magyarországon?
Miklós Edit: Legtöbbször csak átutazóban, mert ha van egy kis szabadidőm, inkább a szüleimhez járok haza Csíkszeredára. Karácsony óta Ausztriában edzek, nyáron pedig Svájcban szoktam.
MN: A felkészülésed egyetlen szakasza sem megoldható itthon?
ME: Legfeljebb az erőnléti edzéseket tudom elvégezni Erdélyben vagy Budapesten. De Pestet nem ismerem annyira. Meg kell keresnem azokat a helyeket, ahol futni vagy biciklizni tudok az alapozás idején.
MN: A Hargitán tanultál meg síelni. Mennyire népszerű sportág a síelés arrafelé?
ME: Ahol felnőttem, ott elég természetes, hogy a gyerekek megtanulnak síelni. Hargita megyében általában hideg van, úgyhogy a téli sportok nagyon kedveltek. A hoki a legfelkapottabb, de lánycsapat nincs, így a sí és a gyorskorcsolya között lehet választani. A síelés mellett döntöttem.
MN: Hogyan derült ki, hogy tehetségesebb vagy a többieknél?
ME: Az országos bajnokságon gyerekként második helyet értem el a serdülők között. Ez adta az első löketet, onnantól kezdve kezdtem versenyekre járni, komolyabban edzeni.
MN: Megfelelő körülmények voltak?
ME: Egy ideig. De a fejlődéshez már ifjúsági korban ki kell menni külföldre. Attól kezdve, hogy valaki a FIS-mezőnyben (Nemzetközi Sí Szövetség - a szerk.) kezd versenyezni, komolyabb felkészülésre van szükség.
MN: Neked összejött?
ME: 2006-ig Bónis Ferenccel, csíkszeredai edzőmmel készültem, aki a magyar csapattal is dolgozott. De a 2006-os téli olimpia előtt lesérültem, így Torinóba nem tudtam kiutazni. Akkor határoztam el, hogy mással szeretném folytatni a felkészülést. Megkértem az erőnléti edzőmet, Zakariás Zsoltot, hogy segítsen. ' is Csíkszeredáról származik, de a 80-as években kiszökött Ausztriába. Zsolt talált nekem egy osztrák edzőt, akivel tavalyig dolgoztam együtt.
MN: 2006 előtt is Ausztriában készültél?
ME: Kijártunk, de nem annyit, mint most. Tanultam, nehéz volt az egyeztetés. Csakhogy hiába vannak Romániában hegyek, ott nem lehet készülni, akkor még nem voltak igazán jó lejtők, pályák. Most egy kicsit jobb a helyzet. Brassó környékén különösen sokat fejlődött az infrastruktúra, de Hargitafürdőn még mindig nincsenek jó pályák. Ráadásul decemberben elkezdődik a versenyszezon, akkor amúgy sem lenne értelme otthon edzeni. Ausztriából könnyebben elérhetők a versenyhelyszínek, Olaszországba és Szlovéniába sokkal gyorsabban eljutok innen.
MN: 2011 óta magyar színekben versenyzel. Miért döntöttél így?
ME: Lépni akartam, váltani. Magyar vagyok, Magyarországra költöztem, logikus lépés volt, hogy magyar színekben versenyzem tovább. De amikor a rajtban állok, magamnak versenyzek, nem az országnak. A célban, ha jó eredményt érek el, persze számít, hogy ezt Magyarországnak érem el és nem Romániának, de elsősorban magamnak akarok bizonyítani, miközben jól érzem magam. Persze az sem mellékes, hogy a Magyar Sí Szövetségtől sokkal több elismerést, bizalmat és támogatást kapok, mint amennyit a romántól kaptam. Jobban megbecsülik az eredményeimet, és megnyugtató, hogy mögöttem állnak.
MN: Hogy lehet fejlődni ebben a sportágban? Mi kell a jobb eredményhez?
ME: Pénz. Ha van elég pénzünk külföldi versenyekre, komolyabb nyári edzőtáborokra, lehet fejlődni. A nagy csapatok nyáron Chilében vagy Argentínában edzenek. Komolyabb anyagi háttérrel meg lehetne fizetni egy jobb edzőt, aki egész évben mellettem van, és egy masszőr, egy állandó orvos is nagy segítség lenne. Ezek után már csak a finomságok vannak: jobb léc és hasonlók.
MN: Egy jó olimpiai szereplés tudna ezen segíteni?
ME: Már az eddig elért eredményeim is segítenek a szponzorszerzésben. Idén a világbajnokságon mindenképpen az első tíz közé szeretnék kerülni. Két éve a 18. helyen végeztem, de azóta sokat fejlődtem. 2010-ben még csak 1-2 Világkupa-pontig jutottam, tavaly sokkal többet sikerült szereznem.
MN: A magyar sikersportágakban a világbajnokság a legnagyobb esemény, a síelőknél ez nem egészen így van.
ME: Nálunk a Világkupa-sorozaton sokkal nehezebb előrébb végezni, mivel például az osztrákoknak a világbajnokságon csak négy versenyzőjük indulhat, míg a Világkupán hét-nyolc, akár kilenc is. Mégis azt gondolom, hogy ha a vb-n bejutok a legjobb tízbe, arra jobban felkapják a fejüket az emberek. A Világkupán csak akkor figyelnek fel, ha valaki az egész sorozatot megnyeri, olimpiai bajnoknak pedig születni kell.
MN: Hogy néz ki a felkészülési ciklus?
ME: Május közepén vége a szezonnak. Akkor jön egy hónap szabadság, majd kezdődik a nyári felkészülés. Napi két erőnléti edzés, hetente hatszor. Ugrások, sprintek, bicikli, edzőterem, a sí attól függ, hogy az ember hova megy. Ha Ausztriába gleccserre, már június-júliusban ki lehet menni egy-két hétre. Dél-Amerikában hónapokat lehet készülni. Az biztos, hogy októbertől többet vagyunk lécen, novemberben pedig már az egész hónapban. Akkor is vannak erőnléti edzések, de ez a májusig tartó időszak szól a sízésről, a versenyzésről.
MN: Élvezed még?
ME: Nagyon ritka, hogy jókedvemből kimenjek síelni, de azt sem mondanám, hogy nehezemre esik reggel felkelni, és elmenni edzésre. Állandó edző nélkül nehezebb volt: például elautóztam Val d'Isére-be egyedül, ott lenyomtam három nap versenyt, és még a verseny napján elindultam vissza. A léceimtől kezdve mindent egyedül kellett megoldanom. A legnehezebb az, hogy semmi információm nincs a pályáról. A többi csapatnál ez úgy megy, hogy van 5-6 ember, aki informál az időjárásról, arról, hogy hol, hogyan kell menni, hol jobb vagy rosszabb a hó. Én ezekről semmit nem tudok. Ha Marci (Stark Márton edző - a szerk.) velem jön, ő fent van velem a rajtban, hogy elindítson, így nekem csak az edzéseken tapasztalt információim vannak.
MN: Ez mekkora hátrány?
ME: Nagy, de megpróbálok előnyt kovácsolni belőle, ugyanis a túl sok információ sem jó, mert abba meg bele lehet bonyolódni. Próbálok bízni magamban, és azt csinálni, amiről úgy gondolom, hogy helyes. Ha egy ívnél érzem, hogy jobban meg kell húzni, akkor biztos, hogy jobban meghúzom, miközben ha tudnék róla valami friss információt, lehet, hogy óvatosabban mennék. Az önbizalmamra hagyatkozom, nem külső segítségre.
MN: Mennyire kivételes, hogy valaki ilyen háttérrel ilyen eredményeket ér el, mint te?
ME: Senki nem készül és versenyez nálam mostohább körülmények között. Mindenkinek minimum két edzője van, vagy egy nagy csapat segíti őket információval. A cseh lány például a franciákkal dolgozik együtt. Úgy érzem, ezért tisztelik az eredményeimet. Amikor pontot szereztem, akkor sokan odajöttek gratulálni.
MN: Nem félsz az olimpiától? Hogy megint közbejön valami?
ME: Azt mondom: a harmadik legyen az isten igaza. Az elsőre nem jutottam ki, a másodikon ott voltam, de elestem, jövőre biztos jó lesz. Jártam már Szocsiban, és tetszett a pálya.
MN: Mi történt 2010-ben, a vancouveri olimpián?
ME: Az első versenyszámban sérültem le, ráadásul az osztrák edzőm nem utazhatott velem. A román szövetség nem delegálta, pedig már négy éve készültem vele. Teljesen egyedül voltam, edző és segítő nélkül.
MN: Miért nem utazhatott?
ME: Nem tudom, mi állt a döntés mögött, de többször éreztem, hogy nem egyformák a lehetőségek. Lehet, hogy csak spórolni akartak az utaztatásnál, vagy valamelyik vezetőnek kellett a hely. Ezzel már nem foglalkozom, a lényegen nem változtat. Mi ott kisebbség vagyunk, jobban meg kell küzdenünk a sikerért. Tőlünk, magyaroktól mindig többet vártak el, ami kitartóbbá tett minket. Nem vagyunk tehetségesebbek, de az biztos, hogy szívósabbak vagyunk.
MN: 2014-ben a magyar csapattal utazol.
ME: Biztos, hogy kellemesebb élmény lesz. A közeg, a társaság is jobb, és én is jobban fogom érezni magam.
MN: Nincs honvágyad?
ME: A szezon eleje mindig nehéz, amikor el kell indulni. Utána beleszokik az ember az edzésekbe, versenyekbe. Két-három havonta kicsit haza tudok menni, akkor teljesen feltöltődöm, a szezon végén viszont már az otthoni életemhez kell visszaszoknom. Felnőttként könnyebb, már nem igénylem annyira, hogy találkozzam a haverokkal, elmenjek szórakozni.
MN: Mennyire családias sportág a sízés?
ME: Olyan, mint egy szappanopera. Az edzők összevissza vándorolnak. Egyik évben még az osztrák csapat mellett látunk valakit, a következőben a finnekkel jön, aztán a cseheknél tűnik fel. Vannak versenyek, ahol mindenki egy helyen van elszállásolva, úgy könnyebb barátkozni, kapcsolatot építeni. Én újnak számítok a Világkupa mezőnyében, nem igazán építettem ki baráti kapcsolatokat, de mindenkivel szoktam beszélgetni.
MN: Meddig lehet csinálni?
ME: Ez eredménytől is függ, de harmincegy-két éves korig lehet. Idősebben én már nem szeretném, bár pontosan nem tudom, mivel fogok utána foglalkozni. Mindenképpen szeretnék a sport közelében maradni, de nem biztos, hogy edzőként.
MN: Olimpiai bajnoknak születni kell. Te annak születtél?
ME: Erre inkább térjünk vissza néhány év múlva. Remélem, hogy igen.
NévjegyCsíkszeredán született 1988. március 31-én, ötévesen tanult meg síelni a Somlyó-hegyen, mogyorófa kapukat kerülgetve. 2004-ben indult először a junior világbajnokságon, három évvel később lesiklásban hatodik, 2008-ban ötödik volt. Először 2005 decemberében szerepelt felnőtt Világkupa-versenyen, román színekben három alkalommal szerzett pontot. 2006-ban lesérült a téli olimpia előtt, 2010-ben, Vancouverben hatalmasat bukott első számában, és nem tudta folytatni a versenyt. 2011 januárja óta indul magyar színekben, tavaly januárban a St. Moritz-i Világkupa-versenyen 30. lett kombinációban, s decemberben ezt is sikerült felülmúlnia, a kanadai Világkupa-futamon hat Világkupa-pontot szerzett. |
