A magyar sportoló, akit elkerült a világhír, pedig olimpikon lehetett volna

Ő találta ki és alkalmazta először azt az úszástechnikát, amelynek révén az első magyar olimpiai aranyérmet megszerezte Hajós Alfréd – akit egyébként a hazai versenyeken nemegyszer legyőzött. Gräfl Ödön neve ma jószerivel elfelejtődött.

Az 1877-ben Budapesten született Gräfl Ödön sport- és sportszervezői, sportvezetői, civil karrierje akkor is csaknem teljesnek mondható, ha az úszásban minden adottsága ellenére sem járta be azt a pályát, amelynek a lehetősége kétségtelenül benne volt. Sportszervezőként az első honi vízilabda-mérkőzés résztvevője Siófokon, a Magyar Úszó Szövetség alapítója és későbbi alelnöke, a vízilabda-bizottság elnöke, s nem mellesleg a kor egyik legnagyobb honi pénzintézetének, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnak az alelnöke. A Rákosi-érában mint osztályidegent a kitelepítés és a megaláztatás sem kerülte el.

A négyszeres bajnok

A budapesti kereskedőcsaládba született Gräfl az egyik beszámoló szerint 10, egy másik szerint 12 éves korában tanult meg úszni, ami akkoriban egyáltalán nem számított kései­nek. Tizenöt évesen a Magyar Úszó Egylet igazolt versenyzője, s már fiatalon forradalmasította az úszást. A minél gyorsabb előrehaladás érdekében kikísérletezte a „magyar tempónak” nevezett váltott karú stílust, s teljesen elhagyta a mai mellúszás lábmunkájára emlékeztető mozdulatsort.

Ez a módszer villámgyorsan elterjedt az úszósportban, s első olimpiai bajnokunk, a Gräflnél fél évvel fiatalabb Hajós Alfréd is ezzel a technikával nyert a 100 és 1200 méteres gyorsúszásban az első újkori játékon 1896 áprilisában, Athénban.

1896 tavaszán a középiskolai tanulmányai vége felé járt a piaristáknál Gräfl Ödön, és az érettségi miatt nem ment az olimpiára. Az olimpia előtti válogatón – amelyen három versenyző vett részt – még ott volt Gräfl is, de 100 és 500 méreten is Hajós nyert. Az olimpia után, 1896 nyarán aztán a Budapesten, a lágymányosi Duna-holtágon megrendezett első hazai hivatalos úszóbajnokságon a 100 yardos (91 méter 44 centiméter) versenyen Gräfl több testhosszas, 6 másodperces előnnyel ért célba a magyar sportsajtó által akkor már „magyar delfinnek” nevezett, kétszeres olimpiai bajnok Hajós előtt. A következő évben ismét összecsapott a két vetélytárs, és megint Gräfl győzött, sőt Hajós csak bronzérmet szerzett. Hajós ezek után, 19 évesen abbahagyta az úszást, és labdarúgó lett. Gräfl 1898-ban, majd 1900-ban újra győzött, így pályafutását négyszeres országos bajnokként fejezte be.

Vizes érdeklődése azonban szerteágazó volt, nem ragadt le az úszásnál. 1899 nyarán ott találjuk Siófokon, a Balaton vizében, ahol az első hazai vízilabda-mérkőzést lejátszották. A bemutató mérkőzés győztes csapatának kapitánya éppen Gräfl volt. A társai között ott találni Halmay Zoltánt, aki Gräfl úszótechnikáját tovább tökéletesítve egy évvel később a párizsi olimpián két ezüstérmet nyert, majd 1904-ben, St. Louis-i játékon ért fel a csúcsra, amikor 50 és 100 yardos gyorsúszásban olimpiai aranyérmes lett. A meccsen játszott Gräfl testvére, Károly is, aki először úszta át a Balatont (aztán még többször is), s olyannyira a tó szerelmese lett, hogy a nevét is Balatonira magyarosította.

Kő András újságíró kutatásai alapján tudjuk, hogy a Magyar Úszó Egylet egyik határozata szerint 15 forintot adtak egy Magyarországon tartózkodó angol trénernek, Harry Perrynek, hogy Nagy-Britanniából két igazi vízilabdát hozzon. Gräfl 1901-ben részt vett az első nemzetközi pólómeccsen, ahol Bécsben az osztrákoktól 14-0-ra kikaptak a magyarok. Itthon addig leginkább futball-labdával és olyan kisebb méretű medencében játszották a meccseket, amelyben a játékosok lába leért.

Három évvel később, 1904-ben Gräfl tagja az első hazai vízilabda-bajnokság győztes csapatának, a Balatoni Úszók Egyesületének, és abban az évben a 27 éves fiatalember vissza is vonult az aktív úszó- és vízilabda-sportpályafutástól. Igaz, jött még a birkózás és az evezés, utóbbiban is bajnoki címek sorát szerezte. Az 1910-es évek elejétől életét a sportszervezésnek és civil munkájának, a hitelintézeti tevékenységnek szentelte.

 

Gräfl Ödön

Miért nem volt olimpián?

Az első olimpiát az érettségi miatt hagyta ki, de miért nem volt ott az 1900-as párizsi és a 1904-es St. Louis-i játékokon, amelyeken ugyancsak esélyesként indult volna? Annak idején ezt nemigen firtatták, ezért tudomásunk szerint ő maga sem adta ennek indokát. A sporttörténészek is inkább találgatnak, a Békéscsabán élő Szigeti Csaba, aki Viharsarki sporthistóriák című kötetében Gräfl Ödön pályájával is foglalkozik, azt valószínűsíti, hogy mivel akkortájt az olimpiák presztízse, ismertsége a mainál jóval kisebb volt, egy sikeres sportoló távolmaradása nem volt szenzáció. És persze az sem mellékes szempont, hogy akkortájt az amatőr sportolók a saját zsebük terhére utaztak ki az olimpiára.

Gräfl az 1896-os érettségije után elvégezte a jogi egyetemet, majd vezetőségi tagja volt a Magyar Úszó Egyletnek (MÚE) és 1907-ben alapítója a Magyar Úszó Szövetségnek (MÚSZ), ahol számos vezetői posztot töltött be. Ezt követően az újonnan alakult vízilabda-játékvezetői és műugrói pontozó testületekben ténykedett, 1919-ben a MÚSZ alelnökévé és a vízilabda-bizottság elnökévé választották, később a gazdasági bizottságot is vezette. E minőségében ő felelt az 1926-ban Magyarországon megrendezett első úszó Európa-bajnokság pénzügyeiért.

Az 1920-as évektől a Pesti Első Hazai Takarékpénztár jogtanácsosa, majd a ranglétrát végigjárva előbb osztályvezetője, végül aligazgatója. Magas pozíciójában mindvégig segítette a különböző sportesemények megrendezését és lebonyolítását. A pénzintézet versenyeket szponzorált, Gräfl pedig rendre különdíjakat ajánlott fel – de ha arra volt szükség, jegyzőkönyvet vagy éppen játékvezetőként mérkőzést vezetett, továbbá edzéseket, tanfolyamokat tartott.

 

Az 1904-es bajnokcsapat (Gräfl balra a felső sorban)

Az osztályellenség

„(…) a nyomor szélén élő Gräfl Ödönnek, a magyar úszósport egyik úttörőjének, Európa többszörös gyorsúszó bajnokának, a magyar vízipólósport egyik megalapítójának és eredményes művelőjének, a magyar evezőssport hajdanta büszkeségének nyújtson segítő kezet” – Gräfl 1951-es kitelepítése után írta ezt az egykori vetélytárs, Hajós Alfréd a magyar sport akkori leghatalmasabb urának, az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) államtitkári rangban lévő elnökének, Hegyi Gyulának. Ám az esztergályosból lett sportvezető, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) akkori elnöke elutasította a kétszeres olimpiai bajnok kérését. „Az idős úszóvezetőknél történt tájékozódás alapján megtudtam, hogy dr. Gräfl Ödön nem viselkedett úgy az egyszerű embe­rekkel, mint ahogy azt joggal elvárhatták volna. Épen (sic!) ezért segélyezésre nem javaslom. Budapest, 1953. VIII. 4.” – válaszolt Hegyi; a levélváltást Kő András levéltári kutatásai nyomán ismerjük.

A polgári származású és a két világháború között magas pénzintézeti posztot betöltő Gräfl az 1948-as kommunista fordulat után osztályidegen lett.

1951 nyarán a lányával együtt kitelepítették Budapestről, és az isten háta mögötti kis békési faluba, Hunyára száműzték. A teljes vagyonelkobzás mellett a havi 616 forintos nyugdíját is megvonták tőle. A megfelelő fogadtatásról a hunyai tanács­elnök gondoskodott, aki a falubelieknek azt mondta, hogy a fővárosból hozzájuk érkező urakat és hölgyeket „le kell köpniük”, őket segíteni pedig főben járó bűnnek számít. Szigeti Csaba azt írja, hogy ezt az utasítást nem minden helybeli tartotta be; az ottani körzeti orvos megengedte, hogy konyhakertet létesítsen a fővárosból érkezett idős férfi és a lánya, merthogy éheztek. A falubeliek élelmet, míg a postás egy előre megbeszélt helyre a budapesti ismerősöktől érkező élelmiszercsomagot rejtett. Ekkor 74 éves volt Gräfl; több mint két évig, 1953 őszéig laktak egy ablaktalan kis kamrában.

Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után elhagyhatták a kijelölt lakhelyüket, de nem engedték, hogy visszaköltözzenek Budapestre. Gräfl és a lánya így került Visegrádra egy kétszer kétméteres cselédszobába. 1963-ban, a kádári konszolidáció kezdetén fordult némiképp jobbra az életük: Gräfl visszakapta nyugdíját, és ismét a fővárosban lakhattak. Gräfl kilenc év múlva, 1972 végén, 95 évesen halt meg.

Gräfl Ödönt a világhír és a világra szóló eredmények, ha hajszál híján is, de elkerülték. Ha jobban ambicionálja a nemzetközi szereplést, nagy valószínűséggel többszörös olimpiai érmes, talán bajnok is lehetett volna.

Bajnokhoz illő gesztus Bécsben

Európa-bajnoki viadalnak nevezett úszóversenyt rendeztek 1896 nyarának végén Bécsben. Sporttörténészek arra emlékeztetnek, hogy ezt semmiképp sem nevezhetjük az első Európa-bajnokságnak – azt harminc évvel később, 1926-ban Budapesten rendezték meg. A korabeli beszámolók szerint a 100 méteres gyorsúszás mezőnye 70 méterig fej fej mellett haladt együtt, ám ekkor a többiek közül kivált Gräfl Ödön, és a cél előtt nem sokkal keresztezte Hajós Alfréd útját.

Az osztrák pályabírák a nagy kavarodásban úgy látták, hogy ekkor Gräfl mögött a második helyen a legjobb osztrák úszó haladt. Ezért óvás nélkül egyből kizárták a magyar versenyzőt. Aztán kiderült, hogy nem Eugen Wolff, hanem Hajós érkezett célba Gräfl mögött. Az akkor már kétszeres olimpiai bajnok Hajós Alfréd az eredményhirdetésnél átvette az érmet, ám aztán a szurkolók ovációja mellett – és az osztrák szervezők elképedésére – Gräfl nyakába akasztotta azt.