Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. március 16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Az 1877-ben Budapesten született Gräfl Ödön sport- és sportszervezői, sportvezetői, civil karrierje akkor is csaknem teljesnek mondható, ha az úszásban minden adottsága ellenére sem járta be azt a pályát, amelynek a lehetősége kétségtelenül benne volt. Sportszervezőként az első honi vízilabda-mérkőzés résztvevője Siófokon, a Magyar Úszó Szövetség alapítója és későbbi alelnöke, a vízilabda-bizottság elnöke, s nem mellesleg a kor egyik legnagyobb honi pénzintézetének, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnak az alelnöke. A Rákosi-érában mint osztályidegent a kitelepítés és a megaláztatás sem kerülte el.
A négyszeres bajnok
A budapesti kereskedőcsaládba született Gräfl az egyik beszámoló szerint 10, egy másik szerint 12 éves korában tanult meg úszni, ami akkoriban egyáltalán nem számított késeinek. Tizenöt évesen a Magyar Úszó Egylet igazolt versenyzője, s már fiatalon forradalmasította az úszást. A minél gyorsabb előrehaladás érdekében kikísérletezte a „magyar tempónak” nevezett váltott karú stílust, s teljesen elhagyta a mai mellúszás lábmunkájára emlékeztető mozdulatsort.
Ez a módszer villámgyorsan elterjedt az úszósportban, s első olimpiai bajnokunk, a Gräflnél fél évvel fiatalabb Hajós Alfréd is ezzel a technikával nyert a 100 és 1200 méteres gyorsúszásban az első újkori játékon 1896 áprilisában, Athénban.
1896 tavaszán a középiskolai tanulmányai vége felé járt a piaristáknál Gräfl Ödön, és az érettségi miatt nem ment az olimpiára. Az olimpia előtti válogatón – amelyen három versenyző vett részt – még ott volt Gräfl is, de 100 és 500 méreten is Hajós nyert. Az olimpia után, 1896 nyarán aztán a Budapesten, a lágymányosi Duna-holtágon megrendezett első hazai hivatalos úszóbajnokságon a 100 yardos (91 méter 44 centiméter) versenyen Gräfl több testhosszas, 6 másodperces előnnyel ért célba a magyar sportsajtó által akkor már „magyar delfinnek” nevezett, kétszeres olimpiai bajnok Hajós előtt. A következő évben ismét összecsapott a két vetélytárs, és megint Gräfl győzött, sőt Hajós csak bronzérmet szerzett. Hajós ezek után, 19 évesen abbahagyta az úszást, és labdarúgó lett. Gräfl 1898-ban, majd 1900-ban újra győzött, így pályafutását négyszeres országos bajnokként fejezte be.
Vizes érdeklődése azonban szerteágazó volt, nem ragadt le az úszásnál. 1899 nyarán ott találjuk Siófokon, a Balaton vizében, ahol az első hazai vízilabda-mérkőzést lejátszották. A bemutató mérkőzés győztes csapatának kapitánya éppen Gräfl volt. A társai között ott találni Halmay Zoltánt, aki Gräfl úszótechnikáját tovább tökéletesítve egy évvel később a párizsi olimpián két ezüstérmet nyert, majd 1904-ben, St. Louis-i játékon ért fel a csúcsra, amikor 50 és 100 yardos gyorsúszásban olimpiai aranyérmes lett. A meccsen játszott Gräfl testvére, Károly is, aki először úszta át a Balatont (aztán még többször is), s olyannyira a tó szerelmese lett, hogy a nevét is Balatonira magyarosította.
Kő András újságíró kutatásai alapján tudjuk, hogy a Magyar Úszó Egylet egyik határozata szerint 15 forintot adtak egy Magyarországon tartózkodó angol trénernek, Harry Perrynek, hogy Nagy-Britanniából két igazi vízilabdát hozzon. Gräfl 1901-ben részt vett az első nemzetközi pólómeccsen, ahol Bécsben az osztrákoktól 14-0-ra kikaptak a magyarok. Itthon addig leginkább futball-labdával és olyan kisebb méretű medencében játszották a meccseket, amelyben a játékosok lába leért.
Három évvel később, 1904-ben Gräfl tagja az első hazai vízilabda-bajnokság győztes csapatának, a Balatoni Úszók Egyesületének, és abban az évben a 27 éves fiatalember vissza is vonult az aktív úszó- és vízilabda-sportpályafutástól. Igaz, jött még a birkózás és az evezés, utóbbiban is bajnoki címek sorát szerezte. Az 1910-es évek elejétől életét a sportszervezésnek és civil munkájának, a hitelintézeti tevékenységnek szentelte.
Miért nem volt olimpián?
Az első olimpiát az érettségi miatt hagyta ki, de miért nem volt ott az 1900-as párizsi és a 1904-es St. Louis-i játékokon, amelyeken ugyancsak esélyesként indult volna? Annak idején ezt nemigen firtatták, ezért tudomásunk szerint ő maga sem adta ennek indokát. A sporttörténészek is inkább találgatnak, a Békéscsabán élő Szigeti Csaba, aki Viharsarki sporthistóriák című kötetében Gräfl Ödön pályájával is foglalkozik, azt valószínűsíti, hogy mivel akkortájt az olimpiák presztízse, ismertsége a mainál jóval kisebb volt, egy sikeres sportoló távolmaradása nem volt szenzáció. És persze az sem mellékes szempont, hogy akkortájt az amatőr sportolók a saját zsebük terhére utaztak ki az olimpiára.
Gräfl az 1896-os érettségije után elvégezte a jogi egyetemet, majd vezetőségi tagja volt a Magyar Úszó Egyletnek (MÚE) és 1907-ben alapítója a Magyar Úszó Szövetségnek (MÚSZ), ahol számos vezetői posztot töltött be. Ezt követően az újonnan alakult vízilabda-játékvezetői és műugrói pontozó testületekben ténykedett, 1919-ben a MÚSZ alelnökévé és a vízilabda-bizottság elnökévé választották, később a gazdasági bizottságot is vezette. E minőségében ő felelt az 1926-ban Magyarországon megrendezett első úszó Európa-bajnokság pénzügyeiért.
Az 1920-as évektől a Pesti Első Hazai Takarékpénztár jogtanácsosa, majd a ranglétrát végigjárva előbb osztályvezetője, végül aligazgatója. Magas pozíciójában mindvégig segítette a különböző sportesemények megrendezését és lebonyolítását. A pénzintézet versenyeket szponzorált, Gräfl pedig rendre különdíjakat ajánlott fel – de ha arra volt szükség, jegyzőkönyvet vagy éppen játékvezetőként mérkőzést vezetett, továbbá edzéseket, tanfolyamokat tartott.
Az osztályellenség
„(…) a nyomor szélén élő Gräfl Ödönnek, a magyar úszósport egyik úttörőjének, Európa többszörös gyorsúszó bajnokának, a magyar vízipólósport egyik megalapítójának és eredményes művelőjének, a magyar evezőssport hajdanta büszkeségének nyújtson segítő kezet” – Gräfl 1951-es kitelepítése után írta ezt az egykori vetélytárs, Hajós Alfréd a magyar sport akkori leghatalmasabb urának, az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) államtitkári rangban lévő elnökének, Hegyi Gyulának. Ám az esztergályosból lett sportvezető, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) akkori elnöke elutasította a kétszeres olimpiai bajnok kérését. „Az idős úszóvezetőknél történt tájékozódás alapján megtudtam, hogy dr. Gräfl Ödön nem viselkedett úgy az egyszerű emberekkel, mint ahogy azt joggal elvárhatták volna. Épen (sic!) ezért segélyezésre nem javaslom. Budapest, 1953. VIII. 4.” – válaszolt Hegyi; a levélváltást Kő András levéltári kutatásai nyomán ismerjük.
A polgári származású és a két világháború között magas pénzintézeti posztot betöltő Gräfl az 1948-as kommunista fordulat után osztályidegen lett.
1951 nyarán a lányával együtt kitelepítették Budapestről, és az isten háta mögötti kis békési faluba, Hunyára száműzték. A teljes vagyonelkobzás mellett a havi 616 forintos nyugdíját is megvonták tőle. A megfelelő fogadtatásról a hunyai tanácselnök gondoskodott, aki a falubelieknek azt mondta, hogy a fővárosból hozzájuk érkező urakat és hölgyeket „le kell köpniük”, őket segíteni pedig főben járó bűnnek számít. Szigeti Csaba azt írja, hogy ezt az utasítást nem minden helybeli tartotta be; az ottani körzeti orvos megengedte, hogy konyhakertet létesítsen a fővárosból érkezett idős férfi és a lánya, merthogy éheztek. A falubeliek élelmet, míg a postás egy előre megbeszélt helyre a budapesti ismerősöktől érkező élelmiszercsomagot rejtett. Ekkor 74 éves volt Gräfl; több mint két évig, 1953 őszéig laktak egy ablaktalan kis kamrában.
Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után elhagyhatták a kijelölt lakhelyüket, de nem engedték, hogy visszaköltözzenek Budapestre. Gräfl és a lánya így került Visegrádra egy kétszer kétméteres cselédszobába. 1963-ban, a kádári konszolidáció kezdetén fordult némiképp jobbra az életük: Gräfl visszakapta nyugdíját, és ismét a fővárosban lakhattak. Gräfl kilenc év múlva, 1972 végén, 95 évesen halt meg.
Gräfl Ödönt a világhír és a világra szóló eredmények, ha hajszál híján is, de elkerülték. Ha jobban ambicionálja a nemzetközi szereplést, nagy valószínűséggel többszörös olimpiai érmes, talán bajnok is lehetett volna.
Bajnokhoz illő gesztus Bécsben
Európa-bajnoki viadalnak nevezett úszóversenyt rendeztek 1896 nyarának végén Bécsben. Sporttörténészek arra emlékeztetnek, hogy ezt semmiképp sem nevezhetjük az első Európa-bajnokságnak – azt harminc évvel később, 1926-ban Budapesten rendezték meg. A korabeli beszámolók szerint a 100 méteres gyorsúszás mezőnye 70 méterig fej fej mellett haladt együtt, ám ekkor a többiek közül kivált Gräfl Ödön, és a cél előtt nem sokkal keresztezte Hajós Alfréd útját.
Az osztrák pályabírák a nagy kavarodásban úgy látták, hogy ekkor Gräfl mögött a második helyen a legjobb osztrák úszó haladt. Ezért óvás nélkül egyből kizárták a magyar versenyzőt. Aztán kiderült, hogy nem Eugen Wolff, hanem Hajós érkezett célba Gräfl mögött. Az akkor már kétszeres olimpiai bajnok Hajós Alfréd az eredményhirdetésnél átvette az érmet, ám aztán a szurkolók ovációja mellett – és az osztrák szervezők elképedésére – Gräfl nyakába akasztotta azt.
