Magyar Narancs: Volt olyan konkrét pillanatod, amikor magadban azt mondtad, érmes lehet Balázs a világbajnokságon?
Ifjabb Tomhauser István: A felkészülés korábbi szakaszában döntőben gondolkodtam. Voltak jó előjelek, extra jól futott a július eleji Gyulai István Memorialon (13,15-ös óriási országos csúccsal 4. lett – a szerk.), és az idei két másik országos rekordon (június elején Prágában 13,24, június végén Ostravában 13,23 – a szerk.) kívül is rengeteg jó futása, remek versenyei voltak. De ez egy döntőbe kerüléshez ad reális alapot, önmagában az éremhez nem. Volt ezenkívül egy kis kérdőjel: hogyan sikerül majd ezt a formát még egy hónappal kitolni? Soha nem telt még el ilyen hosszú idő az utolsó felkészülési verseny és a világverseny között. Tudtam, hogy a sok jó futás beleégett a memóriájába és a tudásszintjét növelte, és bíztam abban, hogy ha jól mennek az edzések, akkor hozzá tudjuk tenni azt a kis kiegészítést, hogy a vb-n is jól menjen a lába. Aztán elérkezett a világbajnoki selejtező és az elődöntő, ott már a bemelegítésnél lehetett látni, hogy nagyon egyben van a mozgása. Játszott a gátakkal, látszott, hogy olyan fizikai, technikai és mentális állapotban van, hogy minden jön magától, nem kell rajta gondolkodni. Az elődöntőre melegítésnél mellettünk rajtolt a világcsúcstartó Aries Merritt, egyik szememmel néha odapillantottam, aztán jött Balázs, és mondtam, nem létezik, hogy jobban rajtol, mint az amerikai! És elfogulatlanul jegyeztem meg magamnak, hogy de. Persze tudtam, hogy ebből még nem szabad messzemenő következtetést levonni. Olyan lazán csinált mindent, amitől hirtelen bevillant egy-két korábbi emlékkép, ugyanis előfordult egyszer, hogy leragadt a szögese egy előrelépésnél, és megbotlott. De rögtön elhessegettem ezeket a gondolatokat, hogy itt most minden jó lesz. Egyébként a döntő előtt egy esélylatolgató sms-t küldtem előtte haza, amiben ez állt: „négy, plusz-mínusz egy”.
MN: Balázs 13,23-mal jutott a döntőbe, ahol 13,28-cal lett harmadik. Akkor az elődöntőbeli futása jobb volt?
TI: A döntő teljesen más szituáció volt, kiélezettebb helyzet, más ellenfelek futottak mellette. A nyomást mutatja, hogy mindössze ketten futottak picivel jobbat annál, mint az elődöntőben, és hatan rosszabbat, de mindenki rosszabbat ment, mint az idei legjobb eredménye. Minden azon múlik, hogy abban az atmoszférában, az adott pillanatban ki oldja meg jobban a feladatot. És Balázs ebben nagyon jó szokott lenni. Számtalan versenyen, kisebb-nagyobb téthelyzetekben ragyogóan megoldotta már ezt, most az volt a kérdés, hogy egy szabadtéri vb-döntőben, ahol korábban még életében nem indult, meg tudja-e ezt valósítani. Felfokozott állapotban van a versenyző, miközben elönti az adrenalin, még az érzések is mások. Minden atlétikai versenyszámra igaz, de a gátfutásra hatványozottan, hogy nagyon jól el kell találni a fizikai erőkifejtésnek, a technikának, illetve a már említett lazaságnak, könnyed mozgásnak az arányát. Erőteljes mozgásról beszélünk, de nem százszázalékos erőbedobásról. Az a nehéz, hogy erőbedobással legszívesebben felgyűrnéd a rekortánt, de technikai feladatot hideg fejjel, lazán lehet csak jól megoldani.
MN: Átvesszük a döntőt?
TI: Borzasztóan jól elkapta a rajtot, aminek nagyon örültem, remek volt a 0,120-as reakció, és kitűnő a lábra kapás.
MN: Az mi?
TI: Hogy az első hét lépést milyen lépésbeosztással tudja megtenni, hogyan tudja eltalálni a súlypontját, az erőközlést, a ritmusát, hogy a lehető legjobb sebességben és testpozícióban közelítse meg az első gátat, és arról a lehető legjobban tudjon lelépni. Ezen múlik, hogy a következő gátaknál milyen ritmust és technikát tud végrehajtatni. Aztán a második gátnál történt egy hiba, egy kicsivel közelebbről rugaszkodott rá – ezek a szabad szemmel alig látható egy-két centik –, és feldöntötte a gátat, ami kicsit megakasztotta a lendületét és a ritmusát. Ilyen esetben, amikor lemarad a sportoló, gyakori, hogy ösztönszerűen cselekszik, és beleeshet egy másik hibába, hiszen néhány gáton belül vissza akarja ezt dolgozni, a nagy elán elviszi a figyelmet a technikáról. És az volt a zseniális, hogy Balázs higgadt tudott maradni, nem az volt benne, hogy hirtelen ledolgozza a hátrányt, hanem rendezte a mozgását, feljött, és ahogy az utolsó két gátat megoldotta, az egyszerűen zseniális volt. Az utolsó két gátvétel tökéletessége miatt jött ilyen jól a célig. Nem vesztett sebességet – talán úgy tűnik a kívülállóknak, hogy gyorsult, de ez csalóka, mert a tizedik gátnál már senki nem tud gyorsulni, ott már csak lassulni lehet. Azért tűnt Balázs relatíve gyorsulónak a többiekhez képest, mert meg tudta tartani a sebességét, míg a többiek lassultak.
MN: A többiekre nem is szabad közben figyelni?
TI: Alapvetően az a jó, ha teljesen magára fókuszál a versenyző, inkább globálisan érzékeli a többiek helyzetét. Persze ettől még lehet olyan vis maior, mint ami a londoni olimpia előfutamában volt, amikor négyen buktak, és a Balázs mellett rajtoló kínai Liu Hsziang rögtön az első gátba belebombázott, hatalmasat esett, és a gát nemcsak feldőlt, de ki is perdült a másik oldal felé. Ilyenkor elmegy a fókusz magadról, és ki is zökkent a futásból. Ezért is kívántam azt a döntő előtt, hogy Omar McLeodnak (a későbbi vb-győztes – a szerk.), aki ha hibázik, akkor csúnyán tudja rúgni a gátakat, legyen ez egy olyan futása, amikor szépen, tisztán megy, és nem rúg fel 10-ből 9 gátat úgy, hogy abból kettő esetleg Balázs elé esik. Győzzön, menjen isten hírével, de a gátak maradjanak a helyükön.
MN: Mi volt, amikor a döntő után találkoztatok?
TI: Tíz perccel a futás után a csapatvezetőnk bevitt a mixed zone-ba, ahol az újságírók kérdezhetik a versenyzőket. Elindultunk egymás felé, aztán ugratva csak annyit mondtam, „csak nem képzeled, hogy ilyen izzadtan megölellek”. Majd a következő pillanatban úgy megszorítottuk egymást, hogy levegőt is alig kaptunk.
MN: Edzőként mennyire vagy az apukád fia?
TI: Valamilyen szinten nyilván az ő terméke vagyok, az a közeg vitt bele az atlétikába, amit ő teremtett itt, az Ikarus-pályán még 1976-ban. Nagyon erős kohézió alakult a szülőkkel, gyerekekkel és az edzőkkel, itt gazolt mindenki, amikor még csak egy gyengén karbantartott salakpályánk volt. Apu volt az edzőm, és ez a kettősség nekem sem volt mindig könnyű, bár nem volt annyira kiélezett, mint ahogy sok más, hasonló esetben halljuk. Talán azért, mert nekem középszerű adottságaim voltak versenyzőként. Rengeteg tapasztalatot szereztem, tőle kaptam a szakmai alapokat, már 15 évesen az ő szakkönyveit lapozgattam, hiszen addigra már felmértem, hogy világversenyen nem fogok dobogón állni, élversenyző nem lesz belőlem, edzőként viszont sikeres lehetek az apu által létrehozott szakmai műhelyben. Mert sikeres viszont szerettem volna lenni. Mindemellett azt is tudtam, hogy ez egy nagyon bizonytalan egzisztencia, ebből nem lehet megélni, ezért a gimnázium után testnevelő szakra jelentkeztem, hogy legyen egy biztos állásom. Ma is tanítok minimális óraszámban a XVI. kerületi Táncsics Mihály Általános Iskola és Gimnáziumban.
MN: Mit szeretsz a tanításban?
TI: Hogy a földön tart. Tudom, hogy a gyerekek milyen terhelést kapnak az iskolában, tudom, honnan jönnek, hogyan terhelhetem őket, hogyan lehet sokoldalúan felépíteni őket, milyen elvárásaim lehetnek velük szemben fiatal korban.
MN: Miért a gátfutásra specializálódtál?
TI: A személyes indíttatásnak volt egy csak azért is oldala, anno nagyon lassú voltam, és borzasztóan zavart, hogy nem tudok gyorsan futni – ezért is indított apu középtávfutószámokban, és ezért is fordultam fiatalon a gyorsaságfejlesztés felé. Főleg az erről szóló szakirodalmat bújtam, később, a főiskolán is erről írtam a szakdolgozatomat. Elmélyülten foglalkoztam evvel, és vártam a sportolót, akivel majd elindulhatok. Több igen ügyes gátfutó versenyzőm után 13 évesen hozzám került Dani (Kiss Dániel, a 2010-es barcelonai Európa-bajnokság bronzérmese – a szerk.), aki alkatilag is kilógott a társai közül, hiszen a gátfutás nem az alacsony emberek versenyszáma, és az is látszott rajta, hogy megvan benne a gátfutáshoz szükséges vagányság.
MN: Az miért kell?
TI: A gátfutás az atlétikán belül extrém sportág, itt óhatatlan, hogy ne legyen egy-két perecelés edzésen, és ha valaki ettől megretten és óvatos lesz, az nem a legjobb előjel. Esések nélkül nem is lehet világszintre jutni. Tehát olyan mentális képesség kell, hogy leporolja magát, elfelejtse a bukást, és úgy menjen rá a következőre, mintha mi sem történt volna. Dani ilyen volt, bár az első serdülőbajnokságon csak hatodik lett gáton – és az első országos bajnoki címét magasugróként szerezte. De csináltuk tovább, a következő évben második lett, 15 évesen pedig megnyerte az országos bajnokságot. 19–20 éves korában sem tört meg a fejlődése, ami amúgy ebben a korban elég gyakori. A magassága és a „nem félek semmitől” mentalitása miatt neki nem volt probléma, hogy emelkedett a gát. Pedig esett ő akkorát junior korában, hogy nem volt olyan testrésze, ahol épen maradt volna a bőrfelület. Azt hittem, vége a versenynek, reméltem, nem törtek szanaszét a csontjai. Aztán elvonultunk, és tíz perc múlva szólt, hogy melegítsünk a második futásra, majd futott egy junior Eb-szintet.
MN: Mi mindent tud még egy jó gátfutó?
TI: Nyilván nagyon gyorsnak kell lenni, és mivel itt a gátközök behatárolják a lépéshosszt, abban a sebességtartományban – a gát közötti utazósebességük a legjobbaknak kb. 33 km/h – kell nagyon gyors ritmussal futni, nagyon jó frekvenciával. A futósebesség mellett mi is ezt fejlesztjük Balázzsal, aki ha síkfutó lenne, 40–50 centikkel lépne nagyobbakat, hiszen azzal tudna nagyobb sebességet elérni. De a gátfutásban nem ez a cél, hanem hogy „bekorlátozva” teljesítsen minél nagyobb frekvenciával. Szóval fontos a ritmusérzék, és hogy kellőképpen hajlékony legyen – különben nem tudná oda fellendíteni a lábát. Az egész mozgásnak a gazdaságosságát a lazaság, az izmok és ízületek mozgáshatára szabja meg. Jó egyensúlyérzék is kell, mert itt azért folyamatos, láthatatlan kibillenések vannak, amiket a levegőben apró, kis mozdulatokkal korrigálni kell. És szükséges még egy mozgástanulási képesség is: ahogy fizikailag halad előre, úgy technikailag is egyre inkább kiteljesedhessen. Hogy ne ragadjon bele egy korábbi fizikai tudása által behatárolt technikai szintbe.
MN: Balázsban ezekből mi minden van meg?
TI: Ezekben ő mind nagyon jó. Erős a belső motivációja, jól regenerálódik és szellemileg is erős, fejben iszonyatosan jól terhelhető. Az élsport mellett végezte el az Állatorvostudományi Egyetemet, sok éven keresztül úgy készült, hogy közben a vizsgákra tanult, ebből adódóan időnként elég komoly alváshiányból kellett megoldania az edzéseket. Aztán előfordult, hogy a vizsgaidőszak utáni edzőtáborban, többheti alig alvás után, két nap alatt kipihente magát.
MN: A szellemi vagy a fizikai része a fontosabb?
TI: A felkészülés pillanatától kezdve benne van a szellem, hiszen a test küldi a maga jeleit, és a fej az, ami ezeket legyőzi, a fáradtságot, néha fájdalmat. Téthelyzetben pedig – amibe kitűnően felkészülve érkeztél, ezért a fizikai része már nem lehet kérdés – az egész eltolódik a mentális irányba. Ezt láttuk a döntőben is: jó formában lévő versenyzőket, akik sok hasonló szituációban voltak már, de hogy ki hogyan teljesített, az mentálisan dőlt el.
MN: Lehet csak fejből jól futni?
TI: Nem, a fizikai rész nélkül nem megy, itt mindennek össze kell állnia. Fejben én is nagyon jó vagyok, mégse mernék 106-os gátra futni.
MN: Taktikázni lehet?
TI: Nem, itt begyakorolt automatizmusok működnek. Nagy baj is lenne, ha közben gondolkodnának. Általában a jó futásokra nem is szoktak emlékezni, csak foszlányok maradnak.
MN: Hol nyerhettek még tizedeket, századokat?
TI: A maximális teljesítőképességnek van egy jól behatárolható és statisztikailag is alátámasztható korszaka a 27 és 30 éves kor között, Balázs most lépett ebbe az optimális időszakba. És mivel technikai versenyszámról beszélünk, itt az évek csak egyre értékesebbé érlelik a versenyzőt. És azzal, hogy bekerült a világelitbe, és ilyen szintű vetélytársakkal tud rendszeresen versenyezni, szinte garantált, hogy még a következő években is benne van a fejlődés. Van egy szint, ahol a versenyek teszik hozzá azt kis pluszt, amire szükség van. Lesznek apró változtatások az edzésmunkában, bizonyos edzéseszközöket elhagyunk, másokat előveszünk. De talán a legfontosabb, hogy ez egy ideg-izom munka, ahol maximális fordulatszám környékén kell provokálnunk az idegrendszerét – ehhez kell az óriási motiváció. Az ilyen élmények életre szólóak egy sportolónak is, újra és újra át szeretné élni, ez biztosítja az energiát a motivációhoz.
MN: Van álomidő?
TI: Volt, de Balázs azt már túlteljesítette, ráadásul úgy, hogy ugrott egy lépcsőt. Amíg tavaly 13,28-at futott, azt gondoltam, de jó lenne, ha a fejlődés következő fokozataként húsz elejét futna. Aztán az idén bement húszon belülre, ráadásul az a Gyulai Memorial futás tényleg remekbe szabott volt még úgy is, hogy a második felében voltak apró hibák, két gát kicsit kizökkentette őt a ritmusból. De úgy gondolom, hogy ha még egyszer reprodukálhatnánk egy ahhoz hasonló lehetőséget, amikor ilyen állapotban van, így beletalál mindenbe, jó napja van és minden összeáll, és még a két pici hiba sem lesz, akkor képes lesz 13,10-en belül futni.
MN: Miért pont a 110 gát az, amiben az európaiak is odaérhetnek? Ellentétben, mondjuk, a 100 vagy 200 méteres síkfutással.
TI: A síkfutást a genetika billenti a színes bőrűek felé. A testfelépítésük, az alkatuk – nézd meg a lábszárukat, a bokájukat, az izomzatukat és az erejüket. És nézd meg Danit vagy Balázst: az, hogy ők ilyen igazán ideális alkatú sportolókká váltak, nagyon hosszú munka, speciális edzések eredménye.
MN: Van dopping?
TI: Vannak érzékenyebb számok és kevésbé érzékenyek. De hiszem, hogy egyre inkább visszaszorulóban van a rengeteg ellenőrzés miatt. Mivel ez technikai szám – aminek persze fontosak a fizikai alapjai –, kevésbé érintett a dopping szempontjából. Olyan nincs, hogy ezen a téren ügyeskedsz valamit, és attól jobb lesz a technikád.
MN: A világbajnokság múlt szombati döntőiben két sportági ikon utoljára versenyzett. Az, amit Usain Bolttól vagy Mo Farah-tól az évek során láttunk, létezhet tisztán, szerek nélkül?
TI: Ezek a kérdések az atlétaedzők fejében is ugyanúgy felvetődnek, de inkább eltesszük valahova hátra, mert ha mindennap ezen rágódnánk, és engednénk annak a negatív gondolatnak, hogy nem egyenlő versenyben veszünk részt, az elvinné az energiáinkat. Találgatni lehet, bízni kell abban, hogy igen, létezhet ilyen tisztán. Én reménykedem.
MN: Anyagilag mikortól éri meg csinálni?
TI: Az atlétáknál fiatal korban nincsenek komoly szerződések, az atléták azért jönnek le a pályára, mert ebben a közösségben érzik jól magukat, szeretnek edzőtáborozni és büszkék a sikereikre. Kapnak edzőtábor-hozzájárulást, felszerelést, de alapvetően ez örömsportolás. És később, a Gerevich-ösztöndíj vagy az egyéb programokon keresztül érkező anyagi támogatások sem csillagászatiak, inkább motivációs összegek. De ehhez már kell valami nemzetközi eredmény, ahhoz pedig, hogy valaki csak evvel tudjon foglalkozni, nagyon komoly szinten kell lenni. Ezért is fontos az iskola, mert ha nem tanulnának, akkor az anyagiak sokkal jobban előtérbe helyeződnének. Így viszont a suli mellett a sportsikerekért kapott anyagiak megfelelő motivációt jelentenek. Balázs esetében is fontos maradt a tanulás az átlag feletti sikerek mellett is. Ezt egy egyéni sportágban hál’ istennek könnyebb megoldani.
MN: Ti már meg tudtok ebből élni?
TI: Igen, Balázs már bekerült abba a körbe, akiket meghívnak a legjobb versenyekre. De a rajtpénz és a díjazás szigorúan eredményfüggő.
MN: Mondasz egy tól-ig összeget?
TI: Egy nívósabb európai versenyen a győztes 1500-tól 4000 euróig kap, ami lehet, hogy egész jónak tűnik, de ez egy utazó cirkusz, ahol minden egyes kiemelkedő versenyen ott vannak a legjobbak. Tehát olyan is gyakran előfordul, hogy egy kiváló eredménnyel is csak néhány száz dollár üti a markod, vagy éppen csak az utazási költségeidet állják.
MN: Akkor itt nincs is olyan, mint amit Hosszú Katinka csinál úszásban? Hogy világkupáról világkupára jár, amit edzésnek is használ, és jó pénzkereset is?
TI: Teljesen más a két sportág, lehet látni, hogy egy úszó hány versenyszámra tud felkészülni, hány versenyszámot tud teljesíteni. Atlétikában ez annyira speciális, hogy a két versenyszám is ritkaság. Szokták kérdezni, hogy Balázs miért nem indul 400 gáton? Azért, mert annyira eltér a kettő felkészülése. Esetleg 110 méteres gátfutó indul a 4×100-as váltóban kiegészítő emberként, ha szükség van rá. Ennyi az ő lehetősége, és emiatt van az, hogy a mentális teher nagyobb – egy komoly világverseny lehetősége van csak évente.
MN: Most először az edzők is kaptak érmet. Volt valamilyen hivatalos átadás?
TI: Nekünk, edzőknek nem volt éremátadás, az én érmemet odaadták Balázsnak. Viszont a csapat tagjai annyira jó fejek voltak, hogy a szálláshelyen tartottak nekem egy eredményhirdetést. Mindent úgy megkoreografáltak, mintha igazi lenne, csak kicsiben. Az étterem bejáratánál zajlott, a csapattagok voltak a nézők körben, volt bevonuló zene, kísérő szöveg, taps, egy kis sámliszerűségből lett a dobogó, és kerítettek egy kispárnát, amin a gátas Kozák Luca hozta az érmem, és Gyulai Miklós elnök úr akasztotta a nyakamba. De mivel nem volt nálam táska, és elég szétszórt tudok lenni, odaadtam Zsivóczky-Farkas Györgyinek azzal, hogy „vigyázz rá, nálad jó helyen van!”. Elfelejtettem elkérni, amikor hazaindultunk Londonból, épp most írtam neki egy sms-t, hogy: „Azért meg ne tetsszen a férjednek!”
