Van abban valami sejtelmes báj, ha az ember nemhorgász. Mint ellenálló, illegális vízparti lény suhan a kavicsokon, hogy megtalálja azt a helyet, ahol van nád, kis öböl, nyugodt víz, bedőlt fatörzs vagy kőgát, a beavatottaknak rugany, illetve sarkantyú. Ha megtalálta, a nemhorgász leül, és úgy tesz, mintha az ellentáborhoz tartozna. Előszedi a botot, rászerel, pipec orsó, szakirodalom szerint ajánlott úszós pontyozókészség. Felfektetős szerelék, amelyről Nyerges Béla Horgászatról gyerekeknek című alapműve szó szerint azt írja, hogy 1,5-2 méteres mélységig használható, ha állóvízben horgászunk és a légmozgás igen csekély (szellő), a vízfelület tehát nem hullámzik.
A nemhorgász nem nagyon tudja, hogy mindez miért, de igaz, mert azt már megfigyelte, hogy ha a vízfelület hullámzik, tehát a légmozgás már nemigen csekély (nem szellő), akkor tényleg állandóan felfekszik az a kurva úszó, és akkor abba lehet hagyni az egészet, mert az arra járók gyanút fognak. Mert a nemhorgász abban egyezik sok más horgásszal, hogy nem fog halat. De abban különbözik, hogy ő nemcsak úgy, balfaszságból, hanem direkt. A nemhorgász gyermekkorában két nevelési elv érvényesült. Az egyik, hogy horgásszon, a másik, hogy ne. Az elsőt meglehetősen markánsan képviselte anyu barátnőjének férje, az alkoholista Tibi bácsi, aki a kis leendő nemhorgászt rendre magával cipelte minden környékbeli folyóhoz, holtághoz, bányatóhoz. Mindezeket a Paprika Presszó érintésével, amely gondosan válogatott vendégkörével - lévén a piac sarkánál - izgalmas interperszonális élményekkel gazdagította a tiszta gyermeki lelket. Főleg, amikor Zoli, a feketéző sóderfuvaros törkölyöspohárral ütötte le az igazoltató járőrpárost. A Paprika előtt és után azonban bőven jutott idő a halfogás rejtelmeire. Bevésődött, hogy a damil vág, a horog szúr, hogy orsóból van ilyen meg olyan, meg hogy létezik úszózás, fenekezés, pergetés, villantózás, ilyenek. A másik oldalon viszont ott állt Laci nagypapa, aki szerint ölni bűn. Még halat is. Az öreg nagy átéléssel többször is elmondta kedvenc példabeszédét, miszerint, ha a macska hal vóna, akkor arra is horgásznának. Az öreg ekkor komoran bólintott, majd megszívta az orrát, és zöldet köpött. Na, erre több se kellett a kis leendő nemhorgásznak, belebámult a turhába, és máris elképzelte, amint valaki levág késsel egy darab tejet (hülyeség, de ez jutott eszébe), horgot illeszt bele, aztán kirakja a góré mellé, ahol nagyapáék macskája egerészni szokott. Az agg cirmos meglátja a porban fekvő tejet, ráugrik, benyalja, erre a tornácon ülő horgász bevág. A macska nyelvét átfúrja a horog, a szerencsétlen jószág futni kezd, de a horgász kiengedi a féket, hagyja, hadd fusson, legfeljebb a vérző nyelvéből kiálló horog segítségével ide-oda irányítgatja, aztán egyszer csak bekeményít, a botot előre-hátra mozgatva zsinórt ad, majd visszacsévél, végül a fáradt, sorsába beletörődött macskát felhúzza a tornácra, leüti baltanyéllel, kiveszi a szájából a horgot, és egy ládába dobja. A kis leendő nemhorgász igen vizuális gyermek lévén, eztán nem nagyon tudta, mit tegyen. A vizet szerette, a macskahorgászt nem.
Tibi bácsi és Laci nagypapa hatása egyszer csak kiegyenlítődött. A vízpart szerelme maradt, a halak legmélyebb sajnálatával együtt. Úgyhogy a felcseperedett nemhorgász kiváltotta az engedélyt, az öreg, úttörőházas Favorit botot lecserélte egy négy méter hosszú üvegszálasra, vett hozzá mindent, elköltötte kéthavi fizetését és megfogadta, hogy soha az életben nem öl halat. Mert a helyzet speciális. A vízparton ülni jó, ott olvasgatni nagyon jó, de az meg nem nagyon jó, hogy készség nélkül az ember elég hülyén érzi magát a felajzott pecások gyűrűjében. Mindenki les, és megpróbál közbeavatkozni, hogy a gondosan kiválasztott, ideális horgászhelyről eltüntesse a bot nélkül idétlenkedő köcsögöt. Úgyhogy egy kellemes, nem vízbe ugrálós, nem strandolós, nyugodt vízparti pihenéshez álca kell. Tökéletes álca. A nemhorgász elméleti ember. Álmából felkeltve felismeri a nászkiütéseket a dévérkeszeg fején, illetve egy füzetlap és ácsceruza segítségével gyakorlatilag pillanatok alatt vázolja a dunai vízállásokat nyáron, kétéves gyakorisággal, Budapesten.
Amióta (szigorúan horog nélkül) nem horgászik a nemhorgász, békén hagyják. Nyugodtan kijárhat a legjobb helyekre, csend van, a hallgatag, lassacskán ismerős (majdnem) sporttársak nem azok a zajongós fajták. Annak a híre meg, hogy ez a szimpatikus fiatalember soha nem fog semmit, és a horgát mindig leszakítja valami agresszív, nagy dög, csak javít a helyzeten, mert még inkább békén hagyják, nehogy a dumálással vigyék el azt a kevés szerencséjét. A nemhorgász furcsa egy ember. Ha Tibi bácsi vagy Laci nagyapa egy kicsit kevesebbet győzködi, akkor most vagy rendes pecás, vagy békés szalvétagyűjtő. De arról végképp nem ő tehet, hogy a halhúsnak még a látványától is rosszul van, ám él-hal a vízpartért. Imádja az orsókerregést, a botsuhogást, de utálja a zsinór végén lógó, meredt szemű látványt. Ezzel együtt a nemhorgász ezen a nyáron is jól érzi magát. Idén már cseperedő kisfia is elkísérgeti, de ő még nem tudja, hogy már az első megakasztott halnál fel kellene hívni a Vatikánt. Neki még nem hiányzik a zsinór végéről a horog.
Búss Gábor Olivér
