Az 1958 júniusában Svédországban megrendezett labdarúgó-világbajnokság sok mindenről marad emlékezetes. Mindezidáig senki sem szerzett annyi gólt egy vb-sorozaton, mint a végül harmadikként zárt francia válogatott centere, Just Fontaine (és a 13 gólhoz elég volt neki 6 meccs). Sem addig, sem azóta nem szerepelt mind a négy brit csapat világbajnokságon (de közülük csak Wales és Észak-Írország jutott tovább a csoportból). Először jutottak ki a szovjetek és először nyerte a brazil válogatott a vb-t (a döntőben a házigazdákat verve), amiben első vb-jén játszott, rögtön lenyűgözve a világot, egy tinédzser focizseni, bizonyos Pelé.
Magyar szempontból azonban mindenekelőtt saját válogatottunk szereplése tűnt fontosnak - annál szomorúbb, hogy a csoportkört követően már senki sem beszélt rólunk, a magyar válogatott szinte nyom nélkül esett ki, és ezt talán még az érintettek (sportvezetők, edzők, játékosok) némelyike is inkább megkönnyebbüléssel fogadta. Nyoma sem volt már ekkor a néhány évvel korábbi, az angolszász sajtóban Magic Magyarsként emlegetett csodacsapatunk (állandó hazai epitethon ornansa szerint: Aranycsapat) iránti, csodálattal vegyes rajongásnak és kirobbanó érdeklődésnek.
Magyarország akkoriban ugyanis a világ páriája volt: 1958-ban kevés ország akadt, amelynek olyan rossz lett volna a sajtója, mint a kádári Magyarországnak. Nem is mondhatjuk, hogy nem szolgált rá a rezsim: a levert forradalom után százával akasztották fel a vesztükre itthon maradt, néha amnesztia ígéretével hazacsábított résztvevőket, természetesen a kommunista rezsim haladó hagyományai szerint korrekt bírósági eljárás mellőzésével, sokszor kegyetlen vizsgálati módszerek alkalmazása nyomán. És akkor nem beszéltünk a tízezres nagyságrendű (legalább 21 700) bebörtönzöttről, a vagy 200 ezer embert magával ragadó menekülthullámról.
Ekkoriban került rácsok mögé a későbbi szövetségi kapitány és osztályidegennek számító, akkor még csak Vasas-edző Baróti Lajos bátyja is. Baróti Dezső irodalomprofesszor, a szegedi egyetem rektoraként 1956. október 26-án próbált vesztére tárgyalni a Szeged belvárosában gyülekező tüntetőkkel arról, hogy kerüljék el a Széchenyi teret. Az ezt követő sortűzben végül egy tüntető életét vesztette, a rektort pedig november 4. után elővették ebben az ügyben. Végül Baróti Dezső 1957 nyarán szabadult – a családi hagyomány szerint hálából, amiért az öccse edzette Vasas nyerte az 1957 tavaszi rendkívüli, félidényes bajnokságot.
A leginkább persze a „szabad világban” tapasztalható utálattal vegyes megvetésből kijutott annak a válogatottnak is, amely kimondva-kimondatlanul a rendszer kirakatcsapataként érkezett Svédországba. És akkor még nem is tudták, hogy a Kádár-rezsim a véres slusszpoént – meglehet akaratlanul, a nemzetközi fejlemények által is befolyásolt bírósági eljárás és a sportesemény összecsúszása miatt – éppen a foci vb magyar érintettségű csoportkörének idejére tartogatta.
Más merítésből
Válogatottunk kapcsán – akkor is, utólag is – sűrűn emlegetik, hogy kicserélődött az 1954-es világbajnokságot követően. Amelyiken persze, számunkra tragikus módon, csak másodikok lettünk, miután 2-0-s vezetést követően sikerült 3-2-re kikapni a nyugatnémetektől. A keret kicserélődése ezek után törvényszerű volt: akadtak idősebb (30+) játékosok, akik koruk miatt már a forradalom előtt felhagytak az élvonalbeli labdarúgással (Lóránt, Zakariás ’56 után már csak alacsonyabb osztályban fociztak), mások ugyan egy ideig játszottak még az NB I-ben, de a válogatottból kimaradtak 1956 után (Buzánszky, Lantos).
Valójában az örök siránkozás annak szól, hogy az 1949 és 1956 között Sebes Gusztáv (majd annak menesztése után egy fél évig Bukovi Márton) szövetségi kapitányi válogatott ténykedése idején játszott alapcsapatból a talán három legveszélyesebb támadó játékos (Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán) nem tért haza klubcsapatuk, a Honvéd forradalom után (saját szakállukra!) szervezett dél-amerikai túrájáról.
Később, az MLSZ által kezdeményezett eltiltásuk után különböző nyugati, mindenekelőtt spanyol csapatokban (Real Madrid, illetve Barcelona) szerepeltek. Akárcsak azok a fiatal labdarúgók (Kaszás László, Szalay Tibor, Ilku II. Péter), akik az ifi- vagy az utánpótlás válogatottak túráin maradtak kint – majd a kommunista sportvezetők vajmi keveset tettek, hogy hazahozzák -, vagy ha maguktól hazatértek, mint a Vasas bajnoki címébe is besegítő Kaszás ’57 elején, akkor tartósan itt is tartsák őket. Meglehetősen történetietlen arról beszélni, mi lett volna, ha a nagy hármas és még megannyi 1956-57-ben „disszidált” focista itthon marad – bár papíron mind játszhattak volna (Puskás akkor volt 31, Kocsis, Czibor csak a vb után töltötték be a 29-et). Jól tudjuk ugyanis, hogy a kommunista országokban, pláne a mi szeretett Futbóliánkban néha milyen rohamos bírt lenni a labdarúgók fizikai-életmódbeli, mentális és néha bizony morális amortizációja. A pocakot eresztő Puskást (aki egyben az 1954-es vb-vereség egyik legfőbb bűnbakja is volt) már 1956-ra kikezdte a bullyingra mindig hajlamos magyar „sportszerető közvélemény”. (Ő bizony az emigrálásának köszönhette, hogy még 40 éves korában is profi labdarúgó lehetett – az ehhez szükséges, Madridban magáévá tett sportszerű életmód révén.)
És azt is, hogy 1962-ben Chilében immár új választott hazája színeiben játszhatott a spanyolok mindhárom vb-csoportmeccsén – igaz, gólt nem tudott lőni, és spanyolok vele együtt két vereséggel, egy győzelemmel zúgtak ki. Amúgy az országváltás valahogy könnyebben ment akkoriban: José Altafini, aki egy ideig Mazzola művésznéven is játszott, 1958-ban még a brazilokkal nyert aranyérmet, négy év múlva olaszországi profiként már az olasz válogatottban játszott a vb-n.
Ezt dobta a gép
Az igazság az, hogy a magyar foci akkor is és még utána jó ideig kitermelt annyi tehetséget, akikből össze lehetett volna rakni egy-egy jól szereplő vb-csapatot. Az Aranycsapat sem csak 11 emberből állt – habár kétségtelen: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor volt az a 11 labdarúgó, aki Sebes alatt a legtöbbször volt válogatott, de konkrétan ez a csapat egyszerre csupán négy meccsen állt fel kezdőként, 1953-54-ben (de abból az egyik pont az angolok elleni londoni 6-3 volt!). Mellettük ott volt például a sokszor mellőzött klasszis jobbszélső, Sándor Csikar, aki már Bukovinál majd Barótinál is alapember lett - de a cikkünk szempontjából kulcsfontosságú második magyar-walesi vb-meccsen húzódása miatt pont nem játszott.
Tény, hogy 1958 kora nyarára még nem sikerült összeraknia egy igazán ütőképes csapatot az 1957 végén kinevezett Baróti Lajos szövetségi kapitánynak. Pedig szinte minden poszton (főleg utólag) ájult tisztelettel emlegetett, klasszis labdarúgók játszottak. Közülük azonban csupán a fiatal (akkor 23 éves) Tichy Lajos és néha az Aranycsapatot is hátulról mozgató Bozsik játszott úgy az 1958-as vb-n, ahogy elvárták tőle. Rajta kívül még hárman ott voltak azok közül, akik a legtöbbször játszottak a Sebes-válogatottban is: de elöl Hidegkuti és Budai sem tudta azt nyújtani, mint korábban, Grosics pedig néha bizonytalanul védett. Ráadásul általános vélemény szerint rajta (is) ment el a Wales elleni megismételt csoportmeccs (figyelmetlenül dobta ki a labdát a balhátvéd Sárosinak, aki szintén nem figyelt, ami biztos jele az összeszokottság hiányának).
Csakhogy erre a döntő jelentőségű mérkőzésre (amire azért volt szükség, mert a magyar és walesi válogatott is három meccs után 3 ponttal végzett a 2-3. helyen) különösen tragikus időpontban került sor. A Népszabadság, a MSZMP központi lapja ugyanis ezen a napon a teljes 3. oldalt betöltő cikkben számolt be Ítélet Nagy Imre és társai ügyében cím alatt a forradalom miniszterelnöke és harcostársai elleni, négy halálos ítélettel végződő, hivatalosan „bűnperről” (valójában koncepciós politikai perről). Az amúgy is abszurd hazugságoktól és csúsztatásoktól nyüzsgő vádirat végén lakonikus cinizmussal („Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.”) adták mindenki tudtára, hogy
előző nap (június 16-án) akasztották fel Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált
(Szilágyi Józsefet már április 24-én kivégezték). Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott (utólag ismertté vált) megrázó mondatai pedig akkor hangzottak el (június 15-én), amikor a mieink éppen a harmadik csoportmeccsüket játszották, amelyen 4-0-ra lemosták Mexikót.
A kivégzések híre nyilvánvalóan a játékosok tudomására jutott; ha el is próbálták volna titkolni előlük, a meccseiken rendszeresen megjelenő és ellenük tüntető 56-os emigránsok a nézőtérről felhívták volna rá a figyelmüket. Nehezen felmérhető, milyen lelkiállapotban álltak ki a magyar labdarúgók (és a szakmai stáb) erre a meccsre. Takács Tibor: Szoros emberfogás című könyvében olvasható egyik besúgójelentés („Galambos” ügynök beszámolója) szerint speciel az általa kifaggatott hátvédtartalék Kárpáti Bélát nem rázta meg különösebben az ügy – ő inkább a fafejű sportvezetőkre panaszkodott, no és arra, hogy már nem Sebes a kapitány.
De annyi biztos, hogy a közönség nem a magyarokkal volt. Baróti Lajos (erről Tóth-Szenesi Attila: Baróti című könyvében is olvashatunk) beszámolt arról is, hogy
a nézőtéren a korábbi meccseken is magyar zászlót égetett a nemzetközi publikum, közben csoportosan szidták a játékosokat és vezetőket.
Leginkább a hatalom gerinctelen kiszolgálásával vádolták őket; azzal, hogy eltűrik, a tömeggyilkos Kádár-rezsim húz hasznot a sikereikből. Mit ne mondjuk, a walesiek elleni június 17-i sorsdöntő rájátszáson az amúgy gyér számú közönségből (a Népsport tudósítása szerint mindössze 4000-en jelentek meg a stockholmi Råsunda Stadionban) senki sem drukkolt a magyaroknak – kivétel nélkül a walesieknek szorítottak. A vereséget követően Baróti lemondott ugyan, de a magyar sport és labdarúgás pártdelegált vezetői (például a labdarúgók által módfelett utált Hegyi Gyula MOB-elnök) maradásra bírták. Ami egyikük részéről sem volt rossz húzás, az eredmények mindenesetre utóbb őket igazolták.
Barótinak, és ez már sporttörténelem, végül az 1956 után feltűnt fiatal tehetségekből (Göröcs, Albert, Mészöly, Farkas, Bene) és az ötvenes évek focijának utolsó mohikánjaiból sikerült egy ma már sokszor ezüstcsapatnak emlegetett, a világban szintén elismeréssel emlegetett válogatottat összeraknia.
Ennek dacára később (1962, 1966) is csak a negyeddöntő jött össze az aktuális magyar csapatnak. Meg a kettő között egy Eb-bronz 1964-ben.
(Címlapképünkön: a Tichy gólja előtti pillanat a megismételt Wales-Magyarország 〈2-1〉 mérkőzésen. Forrás: Youtube)
