Létét, többnyire merő spekulatív okoskodás nyomán, régóta gyanították, ám először csupán a balti német Fabian Gottlieb von Bellingshausen vezette 1820-as orosz expedíció pillanthatta meg partjait. Mondjuk az is igaz, hogy az Antarktiszt körbeölelő szigetek felfedezése már a XVIII. században elkezdődött, ám a fagyos kontinens partvidékének és közvetlen környékének feltérképezése igénybe vette a teljes XIX. századot.
Szánhúzó verseny
Csak ezt követően, a múlt század első évtizedeiben kezdődött a földrész belsejének bejárása, sokszor hőseposzba illő körülmények között, ráadásul a kalandok néha tragikus véget értek. A felfedezők, Shackleton, Scott és Amundsen neve máig jól ismert: tudjuk, hogy a Déli-sarkot először Amundsen érte el 1911. december 14-én, s egy hónappal előzte meg Scott balsors sújtotta csapatát, mely a hazaúton veszett oda a dermesztő sarki hidegben. Kevésbé látványos, ám annál hasznosabb rekordok fűződnek Shackleton expedícióihoz. Először mászták meg a kontinens egyetlen, ám szorgalmasan működő vulkánját, a Mount Erebust, első ízben érték el a déli mágneses pólust, vágtak át a Nyugat-Antarktisz jó részét borító, manapság vitatott sorsú Ross-jégen, s mindenki mást megelőzve keltek át a kontinenst kettévágó Transzantarktikus-hegységen. Idővel azért az emberiség kíváncsibb fele szépen berendezkedett a déli pólus környékén: jelenleg harminc ország összesen hatvanöt (állandó vagy csak nyáron üzemelő) kutatóállomást tart fenn az Antarktiszon. Nyaranta négy-ötezren töltik idejüket a jégen, a hosszú, sötét és hideg telet pedig úgy ezren szokták átvészelni (tessenek elképzelni, milyen lehet ott a tél, ahol nyáron is farkasordító hideg van). Csak érdekességképpen mondanánk el, hogy az orosz Bellingshausen állomáson 2004 óta ortodox templom is üzemel, évente váltják egymást a pópák. Ha már Kelet-Európánál tartunk: az oroszokon kívül az ukránok, a fehéroroszok, a lengyelek, a bolgárok, a románok és a csehek is fenntartanak saját kutatóállomást. Magyar bázis egyelőre nem létezik, ám meteorológus, hidrobiológus, geográfus és geofizikus kutatóink sok-sok évet töltöttek vendégként különféle bázisokon, 2003-ban pedig az első önálló magyar expedíció végzett kutatásokat a földrajzi értelemben a déli kontinens közvetlen környezetéhez tartozó King George-szigeten.
Az Antarktisz kapcsán sok érintett országban merültek fel területi ambíciók: több ország is igényt jelentett be saját hatalmi övezetre. A leghírhedtebb eset a náci Németországé, amikor saját befolyási és leendő gyarmatosítási zónát jelöltek ki Új-Svábföld néven - igaz, a korábbi norvég igényeket megöröklő opció 1945 után okafogyottá vált. Konkrét katonai műveletet csupán az argentinok hajtottak végre: 1965-ben titokban tíz katonát küldtek a Déli-sarkra gyakorlat gyanánt, továbbá, hogy megerősítsék területi igénybejelentésüket. A kontinens státusával kapcsolatban jelenleg némi feszültséggel teljes nyugalom honol - köszönhetően az érintett felek által aláírt nemzetközi szerződéseknek. Kezdődött mindez 1959-ben az Antarktisz Egyezmény ratifikálásával (ennek nyomán tilos a déli kontinenst szemétlerakónak és nukleáris hulladéktemetőnek használni), amit idővel számos kiegészítő megállapodás követett. Így például a kilencvenes években az ásványkincsek kiaknázását ideiglenesen felfüggesztő Madridi Jegyzőkönyv, mely az Antarktisz státusát semleges és békés kutatási célokat szolgáló területként szabta meg. Pedig volna mit kitúrni: a Transzantarktikus-hegységben kőszén, máshol vasérc, arany, platina, réz, nikkel, króm és még ki tudja, mi minden van. A kutatást nehezíti, hogy több kilométer vastag jég alá kéne lefúrni, ám az ásványkincsekkel kapcsolatos spekulációt könnyíti, hogy a Kelet-Ausztrália nagy részét kitevő ősmasszívum valaha egyetlen őskontinensben (Pangea, majd Gondwana) forrt össze Afrikával és Ausztráliával, ezért az ottani geológiai sajátosságok érvényesülhetnek lent, a kontinens szilárd kőzetmagjában is. A legértékesebb lelőhelyek mindazonáltal az Antarktisz előtti kontinentális talapzatban, a Ross-tenger környékén lelhetők fel: kőolajat és földgázt lehetne felhozni innen, ha nem tiltanák mindezt a nemzetközi szerződések - egészen 2048-ig.
Sós kútba
Kutatni így is van mit: ott az Antarktisz felett úgy szeptember táján rendre kinyíló, és tavaly szokatlanul sokáig nyitva is tartó ózonlyuk (melyet talán a halogénezett szénhidrogének okoznak - vagy mégsem?), s remekül tanulmányozhatók a mágneses pólusok körül különösen intenzív ionizációs jelenségek, mint a déli-sarki fény, az aurora australis.
Az Antarktiszt sokan afféle tesztkontinensnek tekintik, amelynek esetleges változásai visszaigazolhatnak egyes félelemmel emlegetett teóriákat, mint például az antropogén globális felmelegedés elméletét. Látni fogjuk, hogy az utóbbi időben regisztrálható tendenciák mindezt nem nagyon támasztják alá - ehhez viszont meg kell értenünk, miként működik a jeges kontinens. Először is az Antarktiszt borító vastag jégréteg elfedi azt a tényt, hogy nem is egy kontinensről van szó. Míg Kelet-Antarktisz valóban egységes tömböt alkot, addig a nyugati oldal tulajdonképpen három nagyobb és számtalan kisebb szigetből áll, melyeket csupán a jégtakaró fog össze. Ennek vastagsága (mely ugyan pontról pontra változik, ámde bizonyos helyeken meghaladja a négy kilométert), annál inkább meglepő, mivel az Antarktisz klímája gyakorlatilag sivatagi. A Déli-sark környékén például évente átlag csupán 100 mm eső (pontosabban hó) esik - igaz, legalább biztosan meg is marad, s tovább hizlalja a jégpáncélt. A parthoz közelebb azért ennél derekasabb értékeket is mérnek: előfordult arrafelé, hogy két nap alatt 122 centiméter hó esett, s itt az átlagos évi csapadék is több lehet. Szintúgy nagy az ingadozás területileg és évszaktól függően is a hőmérséklet alakulásában: nyáron (ekkor ugye nálunk tél van...) a part mentén akár +5, sőt +15 fokokat is mérhetnek (és akkor persze hogy olvad, repedezik a parti jég), de a parttól távolabb, a speciális helyzetű oázisokon is lehet ennyi. Ráadásul nyáron állandóan világos van - ami veszélyes is lehet, hiszen a magas albedójú, fehér, fagyott felszín szinte alig nyel el valamennyit a látható és az UV-spektrumból, ezért éri napégés az óvatlanokat. Télen viszont nincs kecmec: sötét van plusz rohadt hideg: az orosz (akkor még szovjet) Vosztok-állomás környékén mérték az eddigi legextrémebb (természetes) hideget: 1983. július 21-én a -89 Celsius-fokot sem érte el a hőmérséklet (s most hagyjuk a higanyszálat, az ugyanis ekkora már rég megszilárdult). Mindezt fűszerezik a katabatikus (bóra- vagy misztrálszerű) szelek, amelyek a nagyobb nyomású és magasabban is fekvő antarktiszi fennsíkról zúdulnak alá, a gravitáció, továbbá a sűrűség-, nyomás- és hőmérséklet-különbség által támogatva, sokszor hurrikánerővel és -sebességgel.
Az átlagosan két kilométeres, néha azonban sokkal vastagabb jég ráadásul csak szemre egyforma (gondosabb megfigyelés nyomán már arra sem), s csak látszólag van nyugalomban. Először is az antarktiszi jég a kontinens belsőbb részein a lehullott és összetömörült csapadékból áll össze, ennek megfelelően édesvizet tárol - a part közelében azonban sokszor az óceán vize fagy meg, így ez a jég sós, sőt a kétfajta jég egymásra rétegződve egy helyen is előfordulhat (miután fagyott állapotban a víz is csak igen korlátozottan keveredik).
Eljő a jeges
A vastag jégrétegben lefelé fúrva idővel nő a hőmérséklet, sőt a vastag fagyott vízpáncél alján már folyékony vizet is találhatunk. Az Antarktiszon vagy 70 jég alatti tavat regisztráltak - igaz, egyelőre még nem tudjuk, milyen létformák rejtőznek e cseppfolyós, hideg vizes, de a felszínhez képest kifejezetten meleg környezetben (négy kilométer mélyen a jégben már találtak baktériumokat egy kutatófúrás során). Mindennek tetejébe a jég állandó mozgásban van: már maga az óriási kelet-antarktiszi jégtakaró is folyamatosan halad a tenger felé - néhol naponta fél métert tesz meg! Ráadásul a kontinens belseje felől, a hegyekből a Föld leghoszszabb és leglátványosabb jégárjai indulnak a tenger felé, meglehetős (évente akár több kilométeres) sebességgel. A parton, a kontinens peremén esetleg szépen lassan beletöredeznek a tengerbe - de gyakoribb, hogy folytatják útjukat immáron a szilárd, de tengerszint alatti kontinentális talapzaton, az úgynevezett selfen, bele az óceánba. Amúgy az Antarktisz partvonala a lehető leghatározatlanabb: a jégnyelvek, mint látjuk, sokszor messze túlnyúlnak a kontinentális kőzetperemen, máshol vastag jégfalakba ütközhet az utazó, akit ismét máshol esetleg gigantikus selfjégmezők fogadnak, melyekből óriási tömegű ún. táblajéghegyek szakadhatnak le - ezek kiterjedésükben (előfordult már Kalifornia-méretű leválás) és anyagukban is különböznek az északi féltekén ismert, néha katasztrófákat okozó jéghegyektől. A borjadzásnak is nevezett jéghegyleválást belső szerkezeti feszültségek, a nagyobb jégtáblák leválását többnyire a gravitációs hatás és az árapályjelenség okozta nyíróerők váltják ki. Sokan vélik úgy, hogy az Antarktisz bizonyos részein is érzékelhető globális felmelegedés gyorsítja a nagy kiterjedésű selfjegek letöredezését és elszabadulását, amelyek elolvadván növelik majd az óceánok vízszintjét. Persze a már vízben úszó bármely nagy kiterjedésű jégdarab elolvadása sem növeli az óceán vízszintjét - hiszen csupán fagyott vizet helyettesítünk olvadttal, sőt az olvadék térfogata rendre kisebb, mint a jégtábláé. Az Antarktisz kapcsán ugyanúgy felvetődött a jégsapka leolvadásának gyanúja, mint az Északi-sarkvidék esetén - ám ez az előbbit tekintve biztosan eltúlzott, s az utóbbinál sem bizonyított. A déli jeges földrésznél egészen más hatások érvényesek, például a minden más kontinensnél nagyobb átlagmagasság (köszönhetően a három-négyezer méter vastag fedő jégrétegnek is), meg a sarki óceán hőmérséklet-enyhítő hatásának hiánya, ami még az arktiszinál is sokkal zordabbá teszi az itteni klímát. Annyi bizonyos, hogy a 2007-es északi jégolvadási pánikot követően a Déli-sark környékéről hideg nyarat, a jégsapka vastagodását és a mélyebb vizek további hűlését jelentették. Figyelembe kell venni továbbá a kontinens fent részletezett földrajzi megosztottságát is: míg a sokkal kisebb, csak a jég által összetartott nyugati részen tényleg tapasztalható, főleg nyaranta és helyenként némi hőmérséklet-emelkedés, s ehhez talán kapcsolódó jégveszteség (nagyméretű táblajegek leválása), addig a sokkal nagyobb Kelet-Antarktisz évtizedek óta hűl, és mozgó jégsapkája is gyarapszik, így azután kontinentális méretekben nem beszélhetünk szignifikáns leolvadásról vagy jégveszteségről. Alighanem még sok-sok vizsgálat szükséges ahhoz, hogy megértsük, milyen szabályoknak engedelmeskedik a sarki jég folytonos mozgása közben - s addig sem túl célszerű kritika nélkül elfogadni az alarmista magyarázatokat.
Az Antarktisz amúgy korántsem volt mindig ilyen - meglehet, látványos - jégsivatag. Egykoron valószínűleg szubtrópusi, sőt tán trópusi klíma uralkodott a felszínén - igaz, akkor még mai helyétől is meglehetős távol helyezkedett el. A kontinensvándorlás juttatta azután a Déli-sark közelébe, felszínén pedig jó tizenötmillió éve győzött a jég az addig uralkodó erdőségek felett - a jégsapka hatmillió éve érte el mai kiterjedését, azóta csupán apróbb ingadozásokat mutat. Így lett e kontinens és környéke a pingvinek, fókák, bálnák, no meg a moha- és zuzmószerű, kevésbé szofisztikált létformák paradicsomává.
