Már a régi görögök is taszigáltak golyókat, de akkor még csak a távolság számított, a rómaiaknál viszont már egy bizonyos célponthoz kellett minél közelebb juttatni őket. Gallia meghódításakor természetesen ez a verzió került Provence-ba. Nem tisztázott, hogy a középkorban miért tiltották be bizonyos francia és angol királyok, de ez volt a helyzet egészen a XVII. századig. Maga a pétanque a köznép körében oly népszerű boule lyonnaise-ből alakult ki, melynél futásból hajítják a golyót. A ma is érvényes játékszabályokat 1907-ben a provence-i La Ciotat városában alakította ki az emberi szolidaritás, mivel egy bizonyos Jules Hugues "Le Noir" (a fekete) mindenképpen golyózni szeretett volna, csakhogy ebben isiásza megakadályozta. Társai a futkosást egyszerűen kihúzták a szabályból, és a pálya méretét is a felére csökkentették. Innen származik a játékforma neve is, mivel a Les Ped Tanco provanszál nyelven mozdulatlan lábakat jelent.
Franciaországban, annak is inkább a déli részén a pétanque a sétányok és a parkok játékává vált. Nem lehet úgy keresztülsétálni egy marseille-i parkon, hogy ne találkoznánk egy csapat öregúrral, akik bevásárlásból hazafelé beszöktek egy kis dobálódzásra. Komótosan hajigálják a fémgolyókat, méricskélnek, vitatkoznak, aztán egy madzagra erősített mágnessel felhorgásszák a golyókat, és kezdik elölről. Közben a fához támasztott bagett szépen lassan kiszikkad. A játék célja olyan egyszerű, hogy aki előtte csak a csendőrfilmekben látott ilyet, az is hamar rájön a szabályokra.
A golyó
fémből készül, súlya úgy hetven deka, a könnyebb megkülönböztetés érdekében rovátkák vannak belevésve. A pálya nagysága tetszés szerinti lehet, de a hivatalos bajnokságokban 15 méter hosszú és 4 méter széles. A pétanque játszható egyéniben, kétfős csapatokban (duplett) 3-3 golyóval, és 3-3 fős csapatokban (triplett) 2-2-2 golyóval. Ez az ellenfél golyóival együtt összesen 12, ennél több nem is lehet pályán, azaz dehogynem, van még a tizenharmadik golyó, az öcsi (franciául cochonnet, vagyis kismalac), amely jóval kisebb és fából van. Ezt hajítja el valaki a kezdő csapatból legalább hat, de legfeljebb tíz méter távolságra. A cél pofonegyszerű. A saját golyót minél közelebb kell juttatni az öcsihez. Hogy milyen módszerrel, az mindegy. Lehet hajítani, gurítani vagy akár odavágni is, a lényeg, hogy a dobókörből, ami legfeljebb hatvan centi átmérőjű, kilépni nem szabad. Persze vannak különböző taktikák, van, aki csak arra koncentrál, hogy minél közelebb juttassa el a golyóját az öcsihez, míg mások az ellenfél golyóját célozzák meg, hogy azt kiütve lehessenek közelebb. Ez azonban vissza is üthet, mivel könnyen lehet, hogy a saját golyónk gellert kapva még meszszebb repül. A gyakorlott pétanque-rókák ki szokták figyelni még az ellenfélnek kedvezőtlen távolságot is, és oda próbálják hajítani az öcsit. Mindig a rosszabb helyzetben lévő csapat következik, feltéve, ha van még golyója. A csapat a kör végén annyi pontot kap, ahány golyóval beljebb tudott kerülni az öcsihez az ellenfél golyóihoz képest. 13 pont jelenti a győzelmet.
A sport
legjobbjai természetesen Franciaországból és a volt francia gyarmatokról kerülnek ki, nagyon jók még a mediterrán országok és hihetetlen, de jönnek fel a svédek és a finnek is. A magyarok az erős középmezőnyben vannak - két kivétellel minden világbajnokságon jelen voltunk 1989, azaz a hazai szövetség királyerdei megalakulása óta, de azok is csak azért maradtak ki, mert a nagyon távoli Keleten rendezték őket.
Magyarországon tizenhat pétanque-klub működik, Szabó József szövetségi elnök legfőbb szívfájdalmára mind a Dunántúlon. Bárhogy próbálkoztak - mondta -, keleten nem tudott gyökeret ereszteni ez a sport. A Magyar Pétanque Szövetség valamivel több mint 380 tagot számlál.
Hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó játékos legyen? Amit Szabó József mond, azt magunktól is kitalálnánk: gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. Szerinte ezért vannak előnyben a mediterrán országok, mert jóval több a napsütés, tehát jóval több időt lehet a szabadban tölteni. "Franciaországban vannak profik is, de ennél sokkal meglepőbb, hogy a thai (!) hadseregben kötelező gyakorlati elem. Fejleszti a versenyszellemet, növeli az állóképességet, nem kevés logika és taktika is kell hozzá. Hihetetlen, de izomláza van tőle az embernek - mondja az elnök. Pedig úgy tűnik, csak sétálgatunk fel-alá, dobáljuk a golyókat, meg hajolgatunk, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy eltelt egy egész délelőtt."
