A magyar lírát alapjaiban meg nem rendítő, ám családja hűbb tagjait feltételezhetően röpke derűre csábító Tímár György-verset idéztük fel első döbbenetünkben, ide is másolom, vigyázat, teljes egészében: "Itt van egy sör, mard el, Platán! / Jobban esne Mar del Platán!" Ezen izzó lírai lázt Guillermo Villas (56) kétségkívül férfias látványa hozta ránk. A veterán teniszjátékos úgy néz ki, mint az okkal számos karikatúrát ihlető (egykori?) német rockcsapat, a Scorpions énekese, Klaus Meine, csak lehet, hogy fiatalabb. Egy tengerparti üdülőhely éltesebb korára is nagy becsben tartott kedvence, akit az őslakosok gyakran és kedvvel hívnak meg egy-egy itókára, amúgy kinn penel a napon, és német turistáknak meséli az "amikor király voltam" kezdetű és tartalmú mondókáját. Voltaképpen csak igen szolid, visszavonult sportolóhoz illő hasat növesztett a parton, amit ezen versenyen egy szörnyen izompóloid kűrruhával hangsúlyozott túl a komolyság minden határán + még a nevezett énekművész közismert sapkája és frizurája.
A hét végi budapesti gálasorozat legöregebb résztvevőjeként halmozott "vereséget vereségre", s produkált ugyanitt néhány fád bohócmutatványt (épp, mint a többiek). A sporttévé adta az eseményt, a sportlapok sporteseményként számoltak be róla, így az eredmények zömétől eltekintenénk, s azt sem írnánk le, hogy két csoportban, a wimbledoniban és a párizsiban (a pályáról: Roland Garros-i) léptek fel a megjelentek, hogy aztán a négynapos nyugdíjas-találkozó végén egymásra menjenek közülük "a legjobbak". Ekkor a hazai szervezés és kellemes sportemlékeink részéről Taróczy Balázs is játszott egy páros meccset, ahogy mondani szokás, az ausztrál fiú, Pat Cash (wimbledoni ág) oldalán. Eljött még két valahai szuperklasszis, Björn Borg és John McEnroe is.
A perdöntő kérdés az volt, hogy akik (majdnem mindenki) lemaradtak az épp akkor kicsinyt megnyíló kádárizmus adta lehetőségek olyas kihasználásáról, mely mondjuk épp egy teniszversenyre vitt el (magam a háromnapos, vízum nélkül letudható Forma-1-es turizmusra emlékszem, Zeltweg volt a célállomás, itt van Stájerországban), őriznek-e valahai vágyaikból annyit, ami a jegy leszurkolására még elég? Hogy elmondhassák: láttam Borgot a teniszpályán. Csak fanatikus teniszrajongók és -játékosok csinálnak olyat ma is, hogy elmennek megnézni egy Federer-Nadalt, s hókuszpókuszok sora árán sikerül jegyet szerezniük a kakasülőre. Itthon nyilván megtöltenék a sportcsarnokot - voltaképpen megdöbbentő is volt a nézettség, nem tudunk rá magyarázatot, igaz, odatették rendesen a marketinget az "esemény" mellé.
Láttam Borgot, mondjuk, hogy "játszani", az túlzás, de bizonyíthatóan ütögetett ("olykor régi időkhöz méltó bravúroknak tapsolhatott a közönség") egy tagadhatatlan teniszpályán, ráadásul egyszer John McEnroe ellen. Számít ez?
Vélhetően nem számít, csak az emlék, hogy valaha ilyesmiben mértek dolgokat. Hogy pontosan miket, itt épp az az érdekes. Mert amúgy szokása az a sportnak, hogy olyas tartalmak fölfogására serkent, amelyek szigorúbban nem tartoznának a versenyszerű testedzés köreibe távolról sem. Csakhogy ezek rendszerint spirituális dolgok: "le kellett feküdni", "most megfizetünk ezért-azért", ezek nagyobb történelmi sorsfordulók táján keresendők, vö.: csehszlovák-szovjet hokimeccs 1968, magyar-szovjet pólócsata a melbourne-i olimpián.
De maradjunk csak a pólónál (akkori nevén trikónál). Björn Borg és a Forma-1 volt az első a sport és vasfüggöny történetében, ami kifejezetten nem a lelki, hanem a nagyon is anyagi (jó esetben 100 százalék Baumwolle) azonosulásra nyújtott semmivel nem behelyettesíthető, kiváltható alkalmat. Björn Borg és mit tudom én, Clay Regazzoni vagy Niki Lauda mutatta fel először jól kivehetően, hogy léteznek dolgok, amit finom ruhákban illik űzni, vagy drága gépekkel. Aminek a pénzdíjaiból egy egész sportruházati áruházat lehet nyitni vagy légitársaságot gründolni; amik után nem egy sört gurítunk le a hazafelé eső első talponállóban, hanem muszáj pezsgőt bontani, és mellé az oldott társalgás is természetes - és mindennek ellenére olykor kolumnás beszámolók szólnak róla a Népsport hátsó, nemzetközi oldalán. Ahol a parvenü is irigylésre méltó. Nevezték bár vándorcirkusznak, de sportként tisztelték, s a balatoni SZOT-üdülőkben, ahol bejött az osztrák egy, az is megnézte a wimbledoni döntőt, aki egy pillanatra sem értette, hogy is jöhet tizenötre harminc, és akkor miért negyven és nem negyvenöt a következő. Hamar a szocialista tévé is kiküldte magát Vitray Tamást, aki egészen lehalkította a hangját a közvetítőállásban, amikor mondjuk Evonne Goolagong egy másodikat adogatott.
Van a házunk mellett egy több salakos pályából álló nyári teniszközpont, ott tréner a haverom, Tibor, néha hazafelé megállok nézni, hogy oktatja a menedzsereket, néha épp akkor indul haza, amikor én otthonról el, ilyenkor mesél három viccet, és megkérdezi, van-e valami, amit érdemes megnézni a moziban (a múltkor odavolt az Erőszakikért). Amit tőle látok a pályán, azt hozta most - abszolút értéken - McEnroe és Borg meg a többiek (vagy majdnem annyit). Tibor is nyer időnként szeniorversenyeket, így teniszeznek a negyvenesek, ötvenesek, szépen, s a pályán kívül lévőknek tökéletesen érdektelenül. Borgéknál, nekem úgy tűnt, a maguk számára is olykor tök érdektelenül. A sajtótájon bemondták, hogy a pepita fejpántot fénykora óta viselő Pat Cash elhozta a gitárját is, s majd este a bulin teker egyet, s lehet, hogy beszáll McEnroe is. Ha volt is buli, szinte biztos, hogy bóbiskoltak vagy a kötelező vicceiket gyakorolták (amikkel néha bekerülnek az Eurosporton a Wattsba). De nincs ezzel semmi baj, elfogadható, dicséretesen piaci szemléletű magatartás.
Semmivel sincs semmi baj, és van is, akit még érdekel. Nekem speciel kicsit hiányoztak azok a hősök, akik valahogy innen oda tudták varázsolni magukat, nem, nem a pályára, abba az akkori "más világba". Navratilova, akinek sokáig azt kellett a neve után írni, hogy: (hontalan). Ion Tiriac, aki Románia leggazdagabb embere lett, Ilie Nastase, akiről ugyanott miniszterelnököt neveztek el. Hiányzott ebből a valamilyen trükkel mozgóvá tett panoptikumból Jan Kodes. És a méltóság.
