Bár egy csomó dologról azért már lemaradtunk. Például a viszonylag olcsón abszolválható személyes jelenlétről, hiszen a Giro idén megfordult Szlovéniában is, kedden volt a ljubljanai befutó, de szerdán már visszahúztak Olaszországba. Nagyon ne bánjuk, mert a jelenlétnek, a jelenidejűségnek valóban pótolhatatlan a varázsa, viszont az országúti kerékpározás befogadói szinten tipikusan tévésport. (Az események az Eurosporton és a RAI TRE-n követhetők folyamatosan, de az ARD is rajta van.) Mert

Bár egy csomó dologról azért már lemaradtunk. Például a viszonylag olcsón abszolválható személyes jelenlétről, hiszen a Giro idén megfordult Szlovéniában is, kedden volt a ljubljanai befutó, de szerdán már visszahúztak Olaszországba. Nagyon ne bánjuk, mert a jelenlétnek, a jelenidejűségnek valóban pótolhatatlan a varázsa, viszont az országúti kerékpározás befogadói szinten tipikusan tévésport. (Az események az Eurosporton és a RAI TRE-n követhetők folyamatosan, de az ARD is rajta van.) Mert

mit tehet a néző,

ha a jó sorsa a verseny helyszínére vitte? Letáborozik valahol az út mentén, és várja, hogy zzzz, ezerrel elhúzzon előtte egy színes forgószél, aztán kocsiba vághatja magát, hogy odaérjen még a befutóhoz is, ahol háromszázezred-magával ünnepelheti a héroszokat és saját jelenlétét. Van egy másik módszer is, amit bátran nevezhetünk fúziós megoldásnak. Ha eltépett az orrunk előtt a banda, nem a befutóhoz iszkolunk, hanem vissza a szállodába, ahol megnézhetjük tévén, hogy mit is láttunk.

Higgyenek nekem, a legjobb megoldás fotelből bámulni, hogyan köpik aszfaltra a tüdejüket a kerékpárosok a napi 150-200-250 kilométeres szakaszok alatt és után. Micsoda élvezet, hiszen a mondott számok tükrében is kézenfekvő: nincs gyilkosabb sport az országúti kerékpározásnál. Ne szépítsük, gyönyörű magától is, kizárólag megszállottak űzik.

A napi kétszáz lenyomott kilométerhez adjuk hozzá a majd 50 km/h-s átlagsebességet, és ne higgyünk a szemünknek, amikor túlélőket látunk. A bringásokhoz képest az oroszlánokkal meccselő gladiátor biztonsági kűrt fut a fenevad elől. Az idei Giro az eddigiek közül a leghosszabb, cca. 3500 kilométer, három hegyi befutót, két időfutamot és egy, azaz egy pihenőnapot tartalmaz. Ijesztően hangzik, de voltaképpen sétagalopp, mértékadó jóslatok szerint az idei nem a hegyi menők versenye, hisz alig három napon át kell 2000 méternél magasabb hegyekre kapaszkodni.

Tudják, hogy néz ki egy hegyi menő? Harminc kiló vasággyal, csak lejtőn lefelé van bajban, hisz madárnyi testületére alig is hat a gravitáció. Nem puszta viccelődésből említettünk vaságyat, hiszen a kerékpár súlyát nem is érdemes számolni, mert a mai alumíniumvázas csúcsmodellek olyan könnyűek, mint az álom. A Forma-1-gyel kapcsolatos analógiáknak ugyan se szeri, se száma, de a bringákat úgy képzeljük el, mint az autókat: dúl a márkák versenye. Hogy a vetélkedő vonzerejét látszólag távoli mezőkre is kiterjesszük, csak a padovai készítésűt említjük. Pinarellón teker a Fassa Bortolóból Tosatto és Basso, de Jan Ullrich is.

Ha már a nevek szóba kerültek, a viccelődésen túl lehetőségünk van visszakanyarodni a megszállottsághoz. Hogy tudniillik mivégre is ez az őrült hajsza. A legnagyobbak nevét úgy, ahogy számon tartja az utókor, de ez is kétséges dolog. Laikusok közül mindenki emlékezhet Eddie Merckx-re, de ki tudja, ki volt az

a nagy Fausto?

Fausto Coppi 1940 és 1953 között éppúgy öt Girót nyert, mint Merckx 1968 és 1974 között, de legalább szól róla egy egészen kiváló olasz játékfilm is (tavaly adta kétszer is a Duna TV, nota bene: a Tour De France ideje alatt). Alfredo Binda, aki 1925 és 1933 között ért el hasonló sikereket, már szinte bizonyosan csak a sportág legelfogultabb szerelmeseinek emlékezetében él.

A pillanatnyilag is aktív óriások közül Lance Armstrong, Jan Ullrich és Marco Pantani neve lehet mindenki számára ismerős, de az a húsz-harminc versenyző, aki gyakorlatilag bármikor képes lehet egy világszínvonalú verseny megnyerésére, már csak a sportágra figyelők körében számíthat a neki kijáró áhítatra. A Mapeiben hajtó magyar hős, Bodrogi László az időfutam-világbajnokságon tavaly szerzett bronzérmével óvatos becslésünk szerint az első százötvenbe sorolható. Ez nem hangzik valami jól, de nagyon nagy dolog. Pláne, ha a kerékpározás hallatlan nemzetközi, elsősorban nyugati népszerűségére gondolunk. Bodrogi esetében, ha futballhasonlatot keresünk, azt kell mondjuk, hogy helyzete olyan, mintha egy magyar focista a Real Madridban játszana. Volt ilyen, úgy hívják: Puskás Öcsi, így is érdemes Bodrogira nézni.

Érdekes dolog ez a Kelet-Nyugat história. Ha úgy vesszük, a Békeversenyek legendája a Giróig ér. A hazaiak mellett legjelentősebb erőket felvonultató csapatban, a Deutsche Telekomban egy szekérderék endékás teker, és nézi, hogy szaladnak a fák (FÁK) tagállamok menői. De cseh, lengyel és mindenféle posztjugoszláv alak is akad a versenyek protagonistái között. És még nem mondtunk semmit például arról, hogy eddig

mi történt az idén

Csak dráma. A tavalyi nagy vesztes, az állandó elsőségét csak az utolsó időfutamon elvesztő Casagrande már a második napon bukott, kulcscsontját törte, és feladta, de bukott már mindenki szinte. Akit nem a kísérő motoros, azt saját szerelője lökte föl. A fiúk lendületesen vérezik össze a csizmát. Mindez a hatodik szakaszon már sztrájkkal fenyegetett, a versenyzők kilátásba helyezték, hogy a városba érve leszállnak a gépükről. Maradtak, sokan közülük vérben és mocsokban, rendületlenül. Megéri hát követni őket, miattuk találta föl az emberiség a sportot.

- ts -