a Duna menti körverseny
mezőnyét. (A másik a Gemenc Nagydíj.)
Ami itt van, az tömény érdektelenség. Kéttucatnyi ember a célvonal tájékán, és csak azokról állíthatjuk, hogy nem arra tévedt csellengők, akik kerékpárral, kerékpáros dresszben tüntetnek.
Aki az országúti kerékpározást valamennyire ismeri a tévéből, az máshoz szokhatott: egy-egy nemzetközi verseny befutójánál ötször-hatszor több a néző, mint a Bajnokok Ligája döntőjén.
Ám csak a hőség állandó, Törökbálinton a helyzet egy csapásra megváltozik, noha egy lélekkel sem leszünk többen. Megszólal az európai kerékpározás magyar hangja, az Eurosport szakkommentátora, és megérkeznek a fiúk.
Arra az öt-tíz percre, míg a zöm bejön, olyan lesz minden, mint a csúcson. A győztes egy lengyel szökevény, még egy-két üldöző, aztán hajrázik a szakasz, a nagyok se csinálják szebben. És vége is varázslatnak, az eredményhirdetés már újra teljesen magyar. Hogy mást ne említsek, az első és második helyezett lengyel fiúknak jut pezsgő, még spriccel is, de a dobogó harmadik fokán álló ausztrálnak csak annyi, amennyit a fölötte álló lengyel a szájába csurgat. Vae victis, a bronzérmes bontson kengurut.
Pedig nem kéne, hogy ez így legyen. Ez a verseny nem ennyire jelentéktelen. Belgrádból indul (persze a városközpontból), és Szabadka, Budapest (értsd: a Cora), Pozsony, Bécs érintésével Kremsben (ugyancsak a főtéren, de miért?) ér a céljához. Pozsonyban hegyi időfutam, 180-200 km körüli szakaszok, gyorsasági és hegyi hajrák, ahogy kell. Már most biztosnak tűnik, hogy jövőre Passauig mennek, még egy ország bekapcsolódik tehát.
Hátha addig elfelejtjük az áruházi parkolót, hátha addig több ezer hazai szerelmese terem a sportágnak. Hogy erre milyen esélyeink vannak, és egyáltalán a hazai kerékpározásnak milyenek az esélyei, arról igyekeztünk a legilletékesebbet megkérdezni.
Sipos János,
a Magyar Kerékpáros Szövetség márciusban megválasztott alelnöke nem ma kezdte a tekerést. 1964-től tizennyolc éven át kerékpározott versenyszerűen, 11 évig a magyar válogatott tagjaként. Volt korábban a szövetség főtitkára, a szövetségi kapitányok szakfelügyelője, aztán egy időre hátat fordított az egésznek. Ám a szerelem attól még szerelem, ha néha csalatkozik az ember - mondja az időleges szakításról. A szövetség tagsága most is főtitkárnak hívta volna, de az új sporttörvény szerint ez a poszt csak főállásban tölthető be. Már az édesapja is élversenyző volt. Mindezeken felül övé az a magyar hang, amit már emlegettünk.
Magyar Narancs: A Cora áruház parkolója nem a Mont Ventoux, nagyon kevesen voltunk.
Sipos János: A parkoló szerencsétlen döntés volt, én az utolsó két hétben kapcsolódtam a szervezésbe, akkor már nem lehetett változtatni. Az volt az elképzelésem, ha már itt van a Duna menti körverseny, a Citadellára kell felvinni a befutót, sokkal látványosabb, érdekesebb lett volna. Attól féltek a szervezők - hatalmas lelkesedéssel, de nem nagy tapasztalattal vágtak bele -, hogy gond lehet az útvonal-biztosítással, de azt hiszem, meg lehetett volna oldani. Korábban is volt már befutó a Citadellánál, jövőre mindenképpen ott szeretnénk célhoz érni.
MN: A szervezőbizottság alapvetően jugoszláviai.
SJ: Az alapötlet - merem mondani - az én fejemből pattant ki 1993-ban, mikor a szövetség főtitkára voltam. Az akkori jugoszláv szövetség főtitkára a mostani versenyigazgató. A jugoszlávok felvállaltak csomó olyan dolgot, amit csak ők csinálnak. De van minden szakasznak egy magyar, szlovák és most már osztrák koordinátora is. Az általános dolgokat: a versenyiroda működtetését, az utak felfestését, a gépkocsikat a jugoszlávok adták. Ezen is változtatni kell, a verseny kezd túlnőni azon, amit elképzeltünk. Ha Passau bekapcsolódik, több mint ezer kilométernyi a Duna menti túrakerékpár-verseny, megyünk Európába, még ha néha nem tudunk is palotát építeni, csak sufnit, azért megyünk.
MN: A dobogón két pezsgő volt a három helyezettnek.
SJ: Ez az, amikor közös lónak túros a háta, ezeket is le kell egyeztetni. A jugoszlávok úgy készültek, hogy adnak minden szakasznál a győztesnek, a magyar szervező is szeretett volna adni, így lett kettő. Jobb, mintha egy se lett volna. De az érdeklődésre visszatérve: régebben nagyobb volt a vonzereje. Ma már biciklizni szeretnek a gyerekek, versenyezni nem nagyon, mert a kemény, kegyetlen küzdelmet, a szenvedést nem szeretik. Bár az Eurosporton a kerékpár-közvetítések bizonyos vonzerőt jelentenek, csak addig eljutni nagyon kemény dolog. Igaz, Bodrogi Lacinak sikerült, ő reményeink szerint a Tour de France-on is indul. Ha egy magyar oda kerül, olyan, mint a fehér holló a pusztában.
MN: Az nyilván sokat számítana a népszerűsítésben, ha Bodrogi előfordulna magyarországi versenyeken.
SJ: A nemzeti bajnokságot minden évben a 36. vasárnapon kell rendezni a nemzetközi szövetség előírása szerint. Ez idén július 1-jére esik, minden országban akkor rendezik a bajnokságot, minden profi hazamegy. Így idén is hazajön külföldről Szekeres, Bodrogi, tavaly is így volt. A Mapei vezetői Magyarországra jönnek, mikor a Bodrogi itthon lesz, le kell velük ülni. Ha egy-egy nagy hazai versenyre tudnak adni egy csapatot, az nagyon sokat számít. Nekünk a srác személyiségét ki kell használni arra, hogy itthon is legyen nézettsége a kerékpárnak. Ha bejelentem a sajtónak, hogy holnap az Átriumban sajtótájékoztatót tart, mindenki ott lesz, mert kíváncsiak rá. Az nagyon szép volt, hogy bronzérmes lett a világbajnokságon.
MN: Miért nem indult az olimpián?
SJ: Az előző vezetés hibája, nem tudták elolvasni a nemzetközi szövetség kiadványát.
MN: Franciául volt?
SJ: Tartok tőle, hogy nem akarták érteni. Nekik könnyebb volt csak a Szabolcsit szponzorálni, mert ha két embert támogatnak, az már bonyolultabb. Azt hiszem, hogy a közgyűlésen ebbe bukott bele a vezetés. Hogy nem nevezték be Lacit a ´99-es országúti egyenkénti világbajnokságra, ahol megszerezhette volna az indulás jogát. Az olimpián csoportokban mentek a versenyzők, mert egy pályán voltak az egyénivel, mindig lement egy csoport, és jött a következő. Emlékezhetünk, a kajak-kenu versenyek is az utolsó napokban voltak, és micsoda vihar volt. Az a vihar akkor érkezett, mikor az egyenkénti időfutam volt. Az utolsó csoportban induló Ullrich vagy Amstrong már hatalmas szélben versenyzett, ezért tudott az előzőben induló orosz Ekimov győzni. Laci olyan formában volt, hogy meg merem kockáztatni, lehet, hogy nyert volna. Én akkor mondtam, mikor a Nemzetek Nagydíján harmadik lett Amstrong mögött, hogy ez a srác dobogóra fog állni a világbajnokságon, és be is jött. Ezen a tavaszon betegeskedett, de a Békeversenyen most elért tizenkettedik helye nagyon szép, és először éreztem, hogy a hegyi szakaszokon is jó volt.
MN: Változott a Békeverseny presztízse a szocialista idők legendáihoz képest?
SJ: A Nemzetközi Szövetség ezt is limitálta, csak tíznaposat lehet már csinálni, viszont majdnem ugyanazokon a szakaszokon mentek, a nagy körversenyek mögötti kategóriába sorolták, szép pénzdíjjal. Ha Laci egészségesebb, még dobogóra is kerülhetett volna.
MN: A Danubián összetettben az első harmincban nem volt magyar.
SJ: Általában ennél jobbak vagyunk, Specziár Viktor bekerülhetett volna az első harmincba, tapasztalatlan volt. ´ egy fiatal, törekvő, ügyes fiú, de nem azokkal vettünk részt, akikkel kellett volna. Azt kérték a szervezők, hogy két erős magyar csapat induljon. Egyik a Postás, másiknak a Mapei-Kanizsának kellett volna lennie. Jövőre egy klubcsapatot és egy erős válogatottat kell elindítani, kétszer ötfős magyar csapatot, van annyi versenyzőnk, hogy egy beférjen minimum a tízbe.
MN: Európában rengeteg pénz van a kerékpárban.
SJ: Az utcai futóverseny még olyan talán, hogy a résztvevő Belgrádtól Kremsig szendvicsemberként megy, nemcsak a kerékpáros, de a kísérőkocsi is, ez egy utazó cirkusz, ezt kihasználják, és ki is kell használni, ennél olcsóbb reklám nincs.
MN: Ez itthon feltételezné a magyar sajtó érdeklődését is.
SJ: Eredmény is kell, akkor rááll a média. Ezt elmondtam az edzőknek is. Hiába csinálunk egy versenyt, ha a szereplők nem jók. A szakmát is meg kell erősíteni, de bízom benne, a kerékpársport nagyobb mélységeket is kibírt. Az előző vezetés szétrombolta az országúti versenyzést.
MN: Hogyan?
SJ: Mondok egy példát. ´93-tól hat éven át szerveztem a Magyar Körversenyt, a legnagyobb üdítőgyártó cég szponzorálta. Addig mesterkedtek, míg szétverték. Mögöttem feljelentő leveleket írtak a szponzornak, hogy ellopom a pénzt. Meg lehet nézni, mindig nyereséges volt a verseny, a nyereséget a kerékpársportra fordítottuk; nem tudták elviselni, hogy valami beindul. Nem voltam partner ebben, ezért hagytam ott az egészet. Azok az emberek már nincsenek ott, de nem lehet mit csinálni, ez egy ilyen ország. Nagyon elvadítottak embereket a kerékpársporttól. Kevés a szakember, kevesen vállalják a strapás edzést, egy edző szerelő is, gyúró is, 200 km-en keresztül motorral kíséri a versenyzőt, persze minden a pénzre vezethető vissza, de az csak akkor lesz, ha tudunk produkálni, ha van egy jó reklámhordozós verseny, lehet a bevételt az utánpótlásra fordítani. Ez hosszú folyamat.
MN: Ki nyeri a Girót?
SJ: Most, hogy Cassagrande megsérült, lehet, hogy Frigo, de Pantani is ott lehet.
Turcsányi Sándor
