Az Infinity Carp Team három nagypeterdi születésű férfi közös neve a horgásznyilvánosságban. Szabó János és Tóth Attila egy brigádban dolgozó napelemszerelők, Wágner Dávid asztalos. Kisgyerekkoruk óta összetartanak, az infinity – végtelenség – szóval a barátságukra akartak utalni. A carp a ponty angol neve. Együtt járnak horgászni, évente kétszer-háromszor a merenyei horgásztóra is, amely Szigetvártól 12, Nagypeterdtől 20 kilométerre van.
„Ezek egyhetes vagy hosszabb túrák, ez a május végi, június eleji foglalás 8 naposra jött ki, és nehezen indult, mert két napig szakadt az eső. A földút ilyenkor nehezen járható, és megfelelő helyet kellett találni a sátraknak, hogy ne vigyen el minket a víz” – meséli a Narancsnak Tóth Attila. „Rá szoktunk szánni két-három órát arra is, hogy megfelelő helyeket találjunk a vízben. Radart használunk, tapogatórudat. Megkeressük a gödröket, medertöréseket, megnézzük, hol iszapos, murvás, köves az aljzat, büdös-e az iszap, és ha igen, mennyire. A jónak talált helyeket LED-es világító bójával megjelöljük, hogy éjjel is jól láthatók legyenek. A halak étvágyának jót tett a hideg, esős idő, mert már másnap két 20 kiló fölötti pontyot is fogtunk.”
A napsütéssel kevesebb lett a kapás, ezért másféle bojlival próbálkoztak. Dávid botja „szerdán elsült”, 26 pluszos ponty akadt horogra. Aztán csönd lett, jöttek időnként a 14–15 kilósak. „Csütörtökön délután ötkor, kicsit szeles, meleg időben ejtős kapást láttunk rajta – folytatja Attila –, nem vettük komolyan, kisebb amurra vagy kis pontyra gondoltunk, de ahogy Dávid felemelte a botot, érezte, hogy ez más, mint az eddigiek. Azonnal elkezdte kérni a zsinórt a hal, jó 20–25 métert el is ment jobbra, a nádas felé. Ilyenkor megkönnyíti az ember a dolgát, ha csónakba ül.”
Dávid és Attila belépett a csónakba, elindult a hal irányába; ez a fárasztás. Ilyenkor előfordul, hogy a horgon vergődő zsákmány még ereje teljében följön a felszínre. Dávid pontya is fordult egyet. Farokuszonyának mérete láttán megdöbbentek, aztán egy következő fordulónál a feje is látszott, a szeme mellett a kis kitüremkedéssel, amelyről a nevét kapta. A fárasztás vége az, amikor a kimerült halat merítőszákkal kiemelik.
Attila alámerített a pontynak, de nem emelte ki a vízből. „Nem akartuk, hogy megsérüljön – magyarázza –, így, a szákkal a vízben tartva vittük a part felé, aztán mindhárman bementünk hozzá, a vízbe, vittük a halbölcsőt és a mérlegelőt is. Amikor elkezdtük emelni a mérleget és a harminc kilón mindjárt átugrott, biztossá vált, hogy Európa egyik legnagyobb pontyát fogtuk meg, a Púpost. 45,13 kilósnak mértük. Gyönyörű, egészséges. Minden pikkelye megvan, a jobb melluszonyánál van egy pici, régi sérülés, de teljesen be van gyógyulva, nem heges. A szája sincs széttépkedve. 4-es horgot használunk, alulról akadt, és nagyon picinek látszott a szájában. Jöttek még horgásztársak, csináltak rólunk képeket, hogy mind rajta legyünk, végig a vízben. A méreteit a fotókon nem lehet igazán érzékelni, hiába látszik, hogy végigérte a halbölcsőt. Csak akkor gyöngülsz el, amikor élőben látod, hogy a háta olyan vastag, mint egy ember dereka, és micsoda feje van. Hihetetlen érzés volt találkozni vele, mindenkinek kívánom ezt az élményt! Dávid engedte el, hiszen ő fogta.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
