Interjú

„Hiába vagy Európa legjobb jobbszélsője”

Szőke István, az FTC és a válogatott egykori labdarúgója

Sport

A magyar válogatott utoljára 44 éve szerepelt jól nemzetközi tornán: az Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutottunk. Az akkori sorozatban kulcsfontosságú gólokat szerző hajdani jobbszélsővel beszélgettünk.

Magyar Narancs: Két nemzetközileg is magasan jegyzett csapatban játszhattál: a klasszisokból álló Fradiban és az eddigi utolsó sikereit elérő nagyválogatottban. Milyen volt szinte kamaszként olyan szent szörnyetegek mellett futballozni, mint Albert Flórián vagy Varga Zoltán?

Szőke István: 18 évesen rakott be először akkori edzőnk, Vilezsál Oszkár a nagycsapatba, de előtte az ifiben már együtt játszottam a nálam idősebbekkel: Géczivel, Páncsiccsal, Vargával, Rátkaival, Némethtel. Már ott is rám bízták a 11-est, a szabadrúgást. Megjegyzem, a serdülőben sorozatban nyertük a Milánó melletti Casale Monferratóban megrendezett ifjúsági tornákat, rendre tizenegyesekkel. Ezeket kivétel nélkül én végeztem el, úgyhogy elmondhatom, hogy miattam vezette be a FIFA azt a szabályt, hogy nem rúghatja ugyanaz az ember az összes tizenegyest! Ami a nagycsapatos bemutatkozásomat illeti: ma egy 20-22 éves játékosra mondják, hogy fiatal, tehetséges, de akkor korábban kellett bizonyítani. Persze amikor 18 évesen először bementem az öltözőbe, a harmincon felüli játékosoknak még úgy köszöntem, hogy „Csókolom!”, de ők rögtön azzal jöttek, hogy „Szöszikém, mondjad, hogy szia!” Ettől rögtön leesett a vállamról száz kiló, mert éreztem, hogy elfogadnak. Persze nem volt egyszerű Albert és Varga mellett játszani, de én is a grundon kezdtem focizni, és ez megadta az alapokat, megtanított minden csibészségre. És ne felejtsük el azt sem, hogy az akkori Fradiban minden poszton válogatottak játszottak, kivéve a jobbszélen… Mintha csak rám vártak volna.

MN: Már 20 évesen 15 gólt rúgtál az FTC 1967-es bajnokcsapatában.

SZI: Erre nagyon büszke voltam, elvégre klasszikus jobbszélsőként értem el. Akkor még nem volt szokás egy szélsőnek beljebb húzódni: mi a fenének, ha százan vannak odabenn? Az volt a cél, hogy széthúzzuk a mezőnyt: elmenni a szélen, beadni, esetleg lőni. De még az akkori edzőm, dr. Lakat Károly sem tudta elhinni, hogy a jobbszélről ilyen gólérzékeny vagyok – akkor ugyanannyit rúgtam, mint Varga Zoli, egyedül csak Albert volt nálam eredményesebb. Karcsi bácsi az egyik edzés végén azt mondta, hogy annak elengedi a levezető köröket, aki az alapvonalról úgy rúgja meg a labdát, hogy a legközelebb áll meg a felezővonalhoz. Mit ad isten, az enyém pont a felezővonalon állt meg, mehettem zuhanyozni. Karcsi bácsi erre annyit szólt: „Ez a Szőke mindent megcsinál, csak ne kelljen futnia.”

MN: Indulatos játékosnak ismert a publikum, többször el is tiltottak.

SZI: Az volt a baj, hogy ha valaki mást bántottak, akkor én indultam el rendet csinálni, és én is fizettem rá. Közben mégis én voltam a nyugodt, akire rá lehetett bízni a tizenegyeseket, a szabadrúgásokat. Előtte ez Novák Dezső dolga volt, úgyhogy ő meg is orrolt rám emiatt.

MN: Akadt egy konkurensed a válogatottnál, a veled egyidős újpesti Fazekas László. Ő mehetett ki az 1968-as mexikóvárosi olimpiára.

SZI: Kevesen tudják, de apai hatásra Fazekas is a Fradiban kezdett, a serdülőben. Eltanácsolták, mert az én játékom, adottságaim jobban tetszettek az edzőknek. „Kapa” ment a Dózsába, s azt hiszem, ő járt jobban. Ha akkor én megyek Újpestre, talán én lennék kilencvenszeres válogatott, mert ne felejtsük, hogy 1969-ben kezdődött a Dózsa nagy korszaka, amikor sorra nyerték a bajnokságokat. Laci nagyon technikás, gólerős, remek játékos volt, de nem jobbszélső. Kényszerből került a posztra Göröcs, Bene, Dunai II. és Zámbó mellé.

MN: Tényleg miatta nem vittek ki az 1968-as olimpiára, amit végül megnyertünk?

SZI: Inkább a politika áldozata lettem. Eredetileg hatan voltunk a keretben fradisták, rá­adásul az olimpiai válogatott szövetségi kapitánya, Lakat Károly a Fradi edzője volt, s Karcsi bácsival közölték, hogy valakit közülünk itthon kell hagynia. Én voltam a legfiatalabb, engem hagyott itthon, pedig már letettem az olimpiai esküt és megvolt a formaruhám is. A torna előtt egy héttel szóltak, hogy nem utazom. Úgyhogy Mexikóban nélkülem nyert aranyérmet a válogatott, ami azóta is hiányzik a vitrinemből, mert ma is úgy érzem, hogy a tudá­som alapján helyem lett volna abban a csapatban. Szóval nem Fazekas miatt maradtam ki, elfértünk volna egymás mellett.

MN: Először 1969 tavaszán kerültél a válogatottba, és a meccs összefoglalóját visszanézve, nem keltettél rossz benyomást.

SZI: A csehszlovákok ellen, a 2-0-ra megnyert vb-selejtezőn 55 percet játszottam, kicsit lámpalázasan. Talán kevesebbet is értem a labdába, de azért nem ment rosszul.

MN: Azután bejött Fazekas a helyedre…

SZI: Engem utána évekig mellőztek a válogatottnál.

MN: S 1971 őszéig még csereként sem kaptál lehetőséget. Miért?

SZI: Nem tudom megmondani az okát. Pedig a pályafutásom úgy ment, ahogy illik, nyertünk egymás után két bajnokságot, és utána is mindig a dobogón végeztünk. Alapember voltam az FTC-ben.

MN: Ráadásul az a Fradi a nemzetközi kupasorozatban is sikeres volt, ’68-ban majdnem megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, 1971–72-ben az elődöntőig jutott az UEFA-kupában…

SZI: 1968-ban még két meccs volt a döntő. A Leeds United ellen játszottunk: kint kikaptunk 1-0-ra, itthon 0-0 lett. 1972-ben a Wolverhampton elleni elődöntőben viszont mindkét meccsen kihagytam egy tizenegyest…

MN: A válogatott 1971. májusi súlyos kudarca (3-0-s vereség Eb-selejtezőn a bolgároktól) után Illovszky Rudolf lett a szövetségi kapitány, aki behívott a válogatottba. Először ’71 szeptemberében léptél pályára csereként a második félidőben a jugoszlávok ellen, és rögtön győztes gólt rúgtál.

SZI: Illovszky bízott bennem, talán jobban is, mint Fazekasban. Bejött neki, hiszen az Európa-bajnokságon az én góljaimmal vertük ki a románokat a negyeddöntőben. 1972 áprilisában 1-1-et játszottunk itthon – azon a meccsen végig a kispadon ültem. De a májusi visszavágón, Bukarestben úgy lett 2-2, hogy az első gólunkat én rúgtam, a másodikat Kocsis Lajos, aki utána kihagyott egy tizenegyest is. Akkor még nem számítottak az idegenben lőtt gólok, és tizenegyesekkel sem döntötték el a továbbjutást, úgyhogy harmadik meccset kellett játszanunk a románokkal semleges pályán. Belgrádban úgy nyertük 2-1-re, hogy én rúgtam a győztes gólt.

MN: Akkoriban is presztízsmeccs volt a románok elleni?

SZI: Annyi biztos, hogy keményen készültünk, még edzőtáborban is voltunk.

MN: Kaptatok mentális felkészítést? Bukarestben több tízezer ellenséges szurkoló előtt kellett játszani, és Belgrádban, a Partizan-stadion 50 ezres közönsége sem elsősorban minket biztatott.

SZI: Semmilyen különleges felkészítést nem kaptunk. Akkoriban jól ment a foci, annyi történt, hogy elmondták, kire számítanak, ki fog kezdeni. Nekünk meg elég volt annyi, hogy válogatottak lehettünk. Amúgy voltak magyarok is szép számmal, sokan jöttek a Vajdaságból. Persze akárhányan is drukkolnak nekünk vagy ellenünk, a győzelemre kellett játszanunk.

MN: A szovjetek elleni Eb-elődöntőn viszont csak 3000 ember előtt játszottunk Brüsszelben. Úgy tűnik, akkoriban egyáltalán nem pörgött magas fordulatszámon a futballipar.

SZI: Az egy más világ volt, nem úgy ment, hogy fogom az útlevelem és utazok külföldre. Eleve háromévenként lehetett kimenni, és hát pont a szovjet tábor két csapata játszott egymás ellen.

MN: A válogatott negyedik lett az 1972-es Európa-bajnokságon. Pedzegették, hogy le kellett feküdni a szovjeteknek.

SZI: Erről én nem tudtam, ahogy a játékostársaim se. De emlékszem, hogy 1968-ban Rákosi Gyulára ráfogták, hogy az akkori Eb-negyeddöntőn, a szovjetek ellen, a meccs végén gólhelyzetben direkt rúgott luftot. Hiába, ez már csak Kelet-Európa!

MN: Úgy tűnik, már akkoriban is elég frusztrált volt a magyar publikum, és a részsikerek nem igazán dobták fel. Senkit nem érdekelt, hogy az Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutottunk (nem a 24-be, mint a mostaniak…), inkább az volt a téma, hogy miért kaptunk ki kétszer is. Az 1972-es müncheni olimpián is hiá­ba jutott el a válogatott a döntőig, a lengyelektől elszenvedett vereséget mindenki kudarcként értékelte.

SZI: Az Eb-n kifejezetten peches meccseken kaptunk ki egy-egy gól különbséggel, s egyiken sem érdemeltünk vereséget. Érdemes visszanézni, hogy a bronzmeccsen, amelyiken én nem játszottam, a második belga gólnál egymást zavarta Páncsics és Géczi kapus, úgyhogy a belga csatárnak csak az üres kapuba kellett passzolnia.

MN: Amikor kijutottatok a négyes döntőbe, mennyi pénz volt feldobva?

SZI: Akkor hivatalosan amatőrök voltunk, külön prémiumról nem is esett szó. Itthon a bajnokságban, ha a Dózsa ellen játszottunk, akkor dupla prémiumot kaptunk egy győztes meccsért. 3200 forintot. Úgy kaptuk meg a pénzt, hogy ha nyertünk hétvégén, akkor kedden  edzésen, ha ott volt a neved a listán, akkor a kézbe leszurkolták a pénzt. A négy közé kerülésért 10 ezer forintot kaptuk, ehhez képest egy Trabant 46 ezer volt. Teljes amatörizmusban éltünk, s ez a játékosok adásvételére, az átigazolásokra is kiterjedt. Ha például úgy döntöttem volna, hogy elmegyek a Ferencvárosból, akkor azt mondták volna a vezetők: „Menni akar? Akkor várjon egy évet játék nélkül, mert addig nem adjuk ki. És ha az MLSZ is közbelép, akkor még várhat egy évet.” Még rendes szerződésünk se volt.

MN: Akkor sem mehettél volna, ha jön helyetted egy csereember?

SZI: Akkor mehettél, ha kirúgtak.

MN: Páncsicsot úgy engedték el, hogy cserébe Pusztai jött a Honvédból…

SZI: De csak azért, mert Páncsicsot nagyon ki akarták rúgni, hiába volt világhírű játékos. De mi már csak ilyen pechesek voltunk, nem mehettünk ki Nyugatra sem focizni, csak akkor, ha disszidálunk.

MN: Ahogy sok játékostársad, Varga, Kű, Juhász, Magyar. Az a hír járta (Zsolt Róbert meg is írta a Labdarúgók, sportolók című szociográfiájában), hogy 1974-ben te is kimentél. Aztán mégis visszajöttél.

SZI: Ez már azután volt, hogy elküldtek a Fradiból. Az az igazság, hogy a feleségemmel nem éreztük magunkat jól odakinn, ki kellett volna várni, amíg lejár az 1-2 éves eltiltás, úgyhogy inkább hazajöttünk.

MN: A lábad bírta volna a profi labdarúgást?

SZI: Aligha.

MN: Úgy tudom, sajnálatosan rövid sportkarrieredet egy orvosi műhiba miatt kellett befejezned.

SZI: Ráadásul egy szemölcs miatt. Ha valakinek eltörik a lába, azt mondom, sportsérülés. Nálam 1973-ban vették észre, hogy nőtt egy szemölcs a talpamon a sarokhoz közel. Ez a szemölcs fájt, nyomott a cipőben. Egy idő után elküldtek a MÁV Kórházba, és az orvos akkora röntgendózist adott, hogy tulajdonképpen szétlőtte a lábamat. Később operálták, vágták, mindent csináltak vele, mindhiába. 27 évesen abba kellett hagynom a játékot, igaz, egy évet még levezettem a Volánban. Az is igaz, hogy az akkori edzőm, Dalnoki Jenő nem szívelt és gyorsan lapátra tett, ahogy másokat is. Talán azért sem kedvelt, mert még hatvanas években egy Fradi ifi–Fradi felnőtt meccsen kapott tőlem néhány megalázó kötényt. Akkor jó alaposan felrúgott, majd fölém hajolt és azt mondta: „Ha még egyszer ezt csinálod velem ennyi ember előtt, akkor szétrúglak!” 1974-ben a szemembe mondta: „Hiába vagy Európa legjobb jobbszélsője, nálam te nem játszol!” Pedig az utolsó meccsemen, 1974. május 19-én, az Üllői úti pálya avatóján nem ment rosszul a játék. Csak hát kikaptunk 1-0-ra a Vasastól, Dalnoki pedig utólag azt terjesztette rólam, hogy azt mondtam, ez is csak olyan meccs, mint a többi.

MN: 1973 végéig stabil ember voltál az Illovszky-féle válogatottban, és játszottál is egy másik sorsdöntő meccsen. 1973 májusában a svédek elleni 3-3-as vb-selejtezőn csereként beállva lőttél szabadrúgásból egy zúgó felső kapufát.

SZI: Ha az bemegy, akkor kijutunk a németországi világbajnokságra. De sajnos, akkor sem volt szerencsénk. Mégis azt mondom, hiá­ba volt rövid a pályafutásom, hiába értek kudarcok, az a legfontosabb, hogy egy csodálatos csapatban játszhattam.

Névjegy

1947. február 13-án született Budapesten. Az FTC saját nevelésű labdarúgójaként 1965. október 17-én, a Szeged elleni bajnokin mutatkozott be az NB I-ben, 1974. május 19-én az azóta elbontott Üllői úti FTC-stadion avatómeccsén lépett pályára utoljára a Fradi színeiben. Pályafutása során 191 első osztályú mérkőzésen játszott, 71 gólt lőtt, emellett 32 nemzetközi kupameccsen 6 gólt szerzett. Kétszer lett bajnok a Fradival (1967, 1968) és kétszer nyert kupát is (1972, 1974). 1969 májusától 1973 novemberéig 13 válogatott meccsen játszott, 3 gólt lőtt.

Neked ajánljuk